Nits Árpád

1989 decemberének egyik napján Czirják Árpád kolozsvári érseki helynök bement a Szent Mihály-templom plébániájának épületébe és azt mondta az ott kussoló szekusoknak: Uraim, kifelé! Azok mentek boldogan, hogy ennyivel megússzák.
Aki akar, nézzen utána, hogy melyik nap volt az. A történelmi hűség kedvéért szükség lesz a pontos dátumra, a következő elvi megállapításhoz nincs: az volt az egyetlen kedvező nap. Ha egy nappal korábban próbálja visszaszerezni az egyházi épületet a bitorlóktól, azok egyszerűen lelövik. Ha pedig egy napot tépelődik, akkor a magukhoz térített fenegyerekek Iliescura hivatkozva azt mondták volna, hogy legfelsőbb utasításra mindenki marad a helyén, majd mindent törvényekkel oldanak meg. Sohanapján.
Az azóta eltelt több mint másfél évtized tele van optimális napokkal. Azok többnyire kihasználatlanok maradtak, mert az erdélyi magyarság érdekképviseletét kisajátító RMDSZ egyik szavajárása kezdetektől fogva az volt, hogy miért éppen most. Például miért éppen most ütnék a vasat a Bolyai egyetem ügyében, amikor homályos liberális ideológiára alapozva, magán- és csoportérdeket követve bizonyos vezetőknek előnyösebbnek tűnt felkarolni a Petőfi–Schiller-féle agyrémet.
Az elszalasztott lehetőség tipikus példája a kettős állampolgárság is. Ha Magyarország normális állam, az igény határozott felvetésének másnapján meghozzák a kormányhatározatot, és a rendőrőrsökön osztogatni kezdik a magyar személyi igazolványokat. Úgy, mint Romániában a Pruton túli testvéreknek. Sajnos, az az erő, amely vállalta volna ezt a feladatot, félt. Volt mitől. A kétharmados törvényhez nem talált volna partnert, sőt, már akkor köztudott volt, hogy a baloldal mindig hátba támadja a nemzetet. Ha a sokkal kevesebbet érő magyarigazolványért ráragasztották a jobboldalra a nacionalista, soviniszta, musszolinista, antiszemita jelzőt, mit kapott volna a fejére, hogy követni merészeli szomszédai példáját a kettős állampolgársággal?
De talán a magyarországi baloldal határon túli szárnyai átsegíthettek volna ezen az akadályon. Ahogy most Markó Béla keményen szembehelyezkedik a budapesti kormánykörökkel a kettős állampolgárság tekintetében, ezt megtehette volna a múlt század végén is, abban a bizonyos optimális időszakban. Ehelyett az RMDSZ-vezetőség minden eszközzel nekiesett a kettős állampolgárság bírálatának. Frunda György minden jogászi tekintélyét bevetette annak magyarázgatásába, hogy a kettős állampolgár tudathasadásba esik, mert képtelen lesz eldönteni, hogy hol fizessen adót, hova rukkoljon be katonának stb. Ezekkel az ellenérvekkel vitatkozni sem érdemes, olyan ostobák, viszont napjainkig fennmaradt egy másik, amelyet sajnos Kövér László Fidesz-alelnök is hangoztat, mégpedig, hogy a kettős állampolgárság kiüríti a magyaroktól az elszakított területeket. Ezt Erdélyben annak idején Kötő József terjesztette előszeretettel, a legjelentéktelenebb könyvbemutatót is felhasználva hangoztatta rosszallását azok ellen, akik megnyitnák a határt a kivándorlók előtt. Kötő akkor sem magyarázta meg, Kövér most sem részletezi, hogy milyen magyarországi címre jelentse be magát a kettős állampolgár. Úgy, hogy csőlakó, elmegy? Ha valakinek van közeli rokona és ismerőse, aki lakásába befogadja, az már a határon rég túl van, ha át akart költözni. Ahhoz nem kellett kettős állampolgárság.
A kettős állampolgárság a múlt század utolsó éveiben a mozgásszabadság újabb reménysugarát jelentette. Az 1990-ben felvirradt emberi jogokat akkor kezdték keményen korlátozni vízumokkal, határátlépő vámokkal, fejpénzekkel stb. Annak is kellett volna kettős állampolgárság, aki korábban eldöntötte magában, hogy nem tartja meg ősei magyar nemzetiségét. Vagyis asszimilálódott. Megnőtt a magyar nyelvtanfolyamok részvevőinek száma, az RMDSZ-irodákban románul érdeklődtek, hogyan lehet beiratkozni a szervezetbe, elrománosított nevű emberek hivalkodtak magyar nagymamáikkal stb. Úgy tűnt, érdemes megint magyarnak lenni. Hogy a visszamagyarosodó erdélyiekből hány maradt volna őszinte magyar, azt roppant nehéz felbecsülni, annyi azonban bizonyos, hogy a kettős állampolgárság megállította volna az asszimilációt, sőt a kivándorlást is, hiszen miért is hagyná el valaki a biztos otthonát, ha bármikor előveheti a magyar világútlevelet.
A legmerészebb számítások szerint Erdélyben hirtelen négymillió magát magyarnak valló, kettős állampolgárságra váró ember lett volna. De ha ez nevetségesen magas túlbecslés, elégedjünk meg a kétmillióval. Az is hatalmas eredmény lenne a mai siralmas helyzettel szemben. Nem véletlen, hogy Adrian Năstase magából kikelve és saját besszarábiai példájáról megfeledkezve üvöltötte a román parlamentben, hogy ki hallott még ilyen hülyeségről, mint a kettős állampolgárság.
Azóta a román politikai kaszt megnyugodott. Ha az erdélyi magyarok kettős állampolgárságáról hall, esetleg kíváncsian felfigyel: na, már megint? Ha lenne is belőle valami, az optimális időszak rég elmúlt. Ma már az erdélyi románok, köztük az elrománosodott magyarok, nem törnék össze magukat a magyar útlevélért, megnőttek az igények. A spanyolországi munkavállalási engedély sokkal többet ér. Sok magyar is velük tart Nyugatra. Gyurcsány most már hiába bohóckodik pótcselekvéseivel, görög mintájú személyi igazolványaival, alkalmi találkozóival…
Apropó, ezen a találkozón hiányzott egy hölgy, aki a legutóbbi MÁÉRT-on még Medgyessy háta mögött ficánkolt. Hogy változnak az idők!