Szocialista döbbenet
Erdélyi Napló, 2005. augusztus 23., XV. évfolyam, 34. (725.) szám
Kolozsvár–Budapest tévéhídon keresztül Eckstein-Kovács Péter bukaresti szenátor óva intette Kiss Elemért, a Szülőföld Alapítvány kápráztató milliárdforintos vagyonának gondnokát, hogy ezt a pénzt nehogy a nemzeti érzelem felpörgetésére használja a határon túli magyarok körében.
Kiss Elemér döbbent képet vágott: Hát mit tételeznek fel róla? Egy megrögzött szocialistáról?
Ember legyen a talpán, aki képes eligazodni rajtuk. Amikor azt hallották Tusnádról, hogy hacsak alkalom adódik, hátba támadják a nemzetet, napokig tartott a felháborodásuk. Azt ugyan nem ígérték, hogy ezután nem támadják hátba, de az elődöktől való elhatárolódásból kiérezhettünk némi szégyenkezést. Ebből arra következtethettünk, hogy ezután szocialistáék enyhén ráhajtanak a nemzetieskedésre. Pláne, hogy jön a választási kampány, és nem árt ezzel elcsalogatni néhány szavazót a nemzeti oldalról. És ha ezek után valaki figyelmezteti őket, hogy majd ne pörgessék túl magukat, megsértődnek.
A valóság az, hogy magyarkodástól pillanatig sem kell őket félteni. Aki nem lát át a határon, az is tapasztalhatja, hogy a magyar szocialisták hűségesen követik elődeik hagyományát ezen a téren. Erdélyi helytartóik még mostanában is irredenta dalnak nevezik a Székely himnuszt – és ezt a véleményüket helyi lapokban ki is fejtik –, pedig elhangzása már román fülekben sem vált ki ellenérzést. Másik jellemvonásuk, hogy történelmi vitákban rendszerint az ellenfél oldalára állnak. Szintén helyi szóvivőjük verte el a port az általa „szellemesen” dákoma-gyaroknak nevezett székelyeken, akik nem akarnak tovább tűrni szülőföldjükön olyan ostoba táblákat, miszerint hatezer éves dák leleteket találtak. A világ egyetlen népe sem élt hat évezredet egyazon helyen, a szocialista logika mégis a másik oldalra áll ebben a kérdésben.
Csak hogy hátba támadhasson bennünket.
Kiss Elemér döbbent képet vágott: Hát mit tételeznek fel róla? Egy megrögzött szocialistáról?
Ember legyen a talpán, aki képes eligazodni rajtuk. Amikor azt hallották Tusnádról, hogy hacsak alkalom adódik, hátba támadják a nemzetet, napokig tartott a felháborodásuk. Azt ugyan nem ígérték, hogy ezután nem támadják hátba, de az elődöktől való elhatárolódásból kiérezhettünk némi szégyenkezést. Ebből arra következtethettünk, hogy ezután szocialistáék enyhén ráhajtanak a nemzetieskedésre. Pláne, hogy jön a választási kampány, és nem árt ezzel elcsalogatni néhány szavazót a nemzeti oldalról. És ha ezek után valaki figyelmezteti őket, hogy majd ne pörgessék túl magukat, megsértődnek.
A valóság az, hogy magyarkodástól pillanatig sem kell őket félteni. Aki nem lát át a határon, az is tapasztalhatja, hogy a magyar szocialisták hűségesen követik elődeik hagyományát ezen a téren. Erdélyi helytartóik még mostanában is irredenta dalnak nevezik a Székely himnuszt – és ezt a véleményüket helyi lapokban ki is fejtik –, pedig elhangzása már román fülekben sem vált ki ellenérzést. Másik jellemvonásuk, hogy történelmi vitákban rendszerint az ellenfél oldalára állnak. Szintén helyi szóvivőjük verte el a port az általa „szellemesen” dákoma-gyaroknak nevezett székelyeken, akik nem akarnak tovább tűrni szülőföldjükön olyan ostoba táblákat, miszerint hatezer éves dák leleteket találtak. A világ egyetlen népe sem élt hat évezredet egyazon helyen, a szocialista logika mégis a másik oldalra áll ebben a kérdésben.
Csak hogy hátba támadhasson bennünket.