Nits Árpád

Kielemezték Orbán Viktor Tusnádon elhangzott szavait. No nem az egész beszédet, mert ahhoz nehéz felemelkedni, hanem csak azt a részletet, amelyben a jelenlegi exminiszterelnök azt találta mondani, hogy nehéz odáig süllyedni, ahova a mostani magyar diplomácia zuhant a vajdasági magyarok kettős állampolgárságra vonatkozó igényének elhárításával.
Előbb hadd fejezzük ki újra elképedésünket, hogy az axióma boncolgatása nemcsak a magyarországi balliberális sajtóban láthatott napvilágot, hanem Erdélyben is, olyan olvasóközönség lapjában, amely nemrégiben könnyekig meghatódva fogadta a nemzet miniszterelnökét Kolozsváron. Ez az olvasótábor hogyan tűri meg imádott politikusának nyilvános becsmérlését az általa fenntartott lapban? Óriási rejtély marad.
Az elemző elővette – vagy tálcán szolgálták neki kenyéradói – az Orbán-kormány idején elhangzott véleményeket a kettős állampolgárságról, és színlelt felháborodással bizonygatja, hogy bezzeg 1998–2002 között is elvetették a kettős állampolgárság gondolatát. Az idézetek között gyakran előfordul a megjegyzés, hogy a jelenlegi ellenzék szerint az akkori politikai helyzet nem volt alkalmas az állampolgársági kettősség bevezetésére, de az „elemző” nem firtatja, melyek voltak annak a fránya politikai helyzetnek az összetevői.
Jó, hogy eszünkbe juttatta.
Többek között volt egy nemzetellenes ellenzék, amely most kormányon van, és amely az Orbán-kormány minden egyes nemzetvédő intézkedésére televisította a világot nacionalizmussal, antiszemitizmussal és hasonló nyalánksággal, amelyért a világ és főleg a szomszédság úgy állt sorba, mint Ceauşescu idején a leendő 23 millió román vendégmunkás cukorért. Az Orbán-kormány diplomáciája még nem is reagálhatott a kettős állampolgárság ötletére, amikor a jelenleg másodállásban külügyminiszterként aktiváló szocialista pártvezér már megkezdte visszaverését, mondván, hogy a kettős állampolgár majd nem tudja, hol kell szavaznia, adóznia, sorkatonaságot viselnie stb. Mozgott a szája, miközben elhallgatta azt az „apróságot”, hogy a szavazólisták, az adónyilvántartások lakóhelyhez kötődnek, és úgyszintén pontos lakcímre érkeznek a behívócédulák is. Kovács László „mellébeszédjét” kritikátlanul felkarolták balra húzó erdélyi vezetőink is, úgy szajkózták a kettős állampolgárság hamis ellenérveit, mintha ezért fizették volna őket (bár ki tudja...). Mindehhez társult a balliberális kezekben maradt sajtó központilag irányított kampánya, melyben a szólót Magyarországon és Erdélyben egyaránt olyan kappanhangú publicisták harsonázták, akik a maguk számára már rég elintézték a kettős állampolgárságot, a magyar útlevelet.
Ilyen mesterségesen generált – degenerált – közhangulatban az Orbán-kormány csak egyet tehetett: valamilyen pótlékkal tartani a lelket a határon kívül rekedt magyarokban addig, amíg a politikai helyzet alkalmassá válik a magyar útlevél megadására minden magyarnak – ahogy napjainkban minden zsidó megkaphatja Izrael útlevelét és minden horvát a Horvátországét. Hogy mikor érkezett volna el ennek az ideje? Egy második mandátum idején, amikor a nemzetegyesítéssel járó országépítés meghozza a döntő többséget is meggyőző eredményeket.
A sors fintora, hogy még ebbe a pótlékba, a státustörvénybe is bele tudták buktatni a nemzeti-polgári kormányt ellenfelei. Akadtak szavazójoggal rendelkező magyar állampolgárok, akik az álszocialista propaganda hatására eldöntötték, hogy évi adójukból nem hajlandók két üveg sör árával többet áldozni a határon túli nemzettársaikra. Inkább annak százszorosát adományozzák bankároknak, brókereknek és hozzájuk közel álló politikusoknak gázár-, áfa-, adóemelés és más jövedelem-elvonás formájában.