Koncsor
Erdélyi Napló, 2000. szeptember 5., X. évfolyam, 36. (467.) szám
Fokozódik a tolongás a koncsorban (értsd: a koncért sorban állók tömegében). Mint az előző átkosban (mert ugyan mi ez a mostani, ha nem egy újabb átkos korszak!), az üzletajtó előtt azok toporognak, akik a leghamarabb „ébredtek fel”, amikor az idealista nép azt hitte, hogy neki hasad a hajnal… A békésnek amúgy sem mondható zavarost most a sort felduzzasztó jövevények kavarják fel, akik azt állítják, hogy ők is itt voltak, de egy másik sorban is van fenntartott helyük, időnként átnéznek, hogy ott mit osztanak, pontosabban fosztanak. Így fonódik össze a politikai és a gazdasági üzletsor.
A hátsó raktárajtónál szintén zajlik a tülekedés, mint egykoron, amikor a szocialista hiánygazdaság legszánalmasabb országában mindent meg lehetett kapni pénzért vagy más fizetőeszközért. Most befutó helyeket lehet megfizetni a jelöltlistákon. Van miből. Az adófizető pénze és érdeke nem drága.
De hagyjuk az elvont morfondírozást. Ebben a választási kampányban van éppen elég konkrét ok a nekibúsulásra.
Az egyik éppen egy frissen érkezett sorálló, aki eddig a Világbankban leste ki az osztásmechanizmus legújabb kori szokásjogát. Éppen úgy, mint a magyar szocialisták nagy reménysége, Németh Miklós, akinek közben szintén tartották a helyét a hazai koncsorban. A párhuzam azért is félelmetes, mert mindkettő népszerű a választók körében, akik a fülükig dugják a homokba a fejüket, amikor a korábbi kártételekről esik szó.
Pedig értelmes emberek Teodor Stolojan életrajzából kiolvashatnák, hogy melyik oldalon áll. Most ne gondoljunk politikai értelemben vett oldalakra. Amelyik oldal nem akar leszámolni a múlttal, az csak rossz lehet, még akkor is, ha jobbnak nevezi magát (a most bukásra álló pártszövetség is jobbnak látszik, de hiába). Stolojan a 90-es évek elején bebizonyította, hogy a múlt átmentésének előretolt harcosa. Akkor, pénzügyminiszter korában, egy sajtóértekezleten újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, hogy azért nem hajt végre értéknövelő pénzbeváltást, mert a forgalomban lévő pénzekre építi a privatizáció beindítását. További kérdésekre elismerte, hogy az árufedezet nélküli pénztömeg óriási inflációs nyomást gyakorol a gazdaságra, és azzal is tisztában van, hogy kiknek a kezében lehet a kétes eredetű finánctőke, de nincs mit tennie, a privatizációt valamivel el kell indítani.
Iliescu egykori pénzügyminiszterének dicstelen szerepe teljesen feledésbe merült. Miniszterelnöksége alatt ideje sem volt belebukni a saját maga által elindított folyamatokba, így kellemes emléket hagyott hátra. Pedig a pénzbeváltás elmulasztása végzetes hiba volt. Azzal jelentősen csökkenteni lehetett volna a 45 év alatt kitenyésztett, elképesztően buta, élősdi réteg gazdasági erejét, amely az eltelt évtizedben ország és világ előtt bebizonyította kártékonyságát. Stolojannak nem volt szüksége erre a szomorú tapasztalatra. 1989 előtt is pénzügyminisztériumi bennfentes volt, ismerte a pártaktivisták és szekusok társaságát, pontosan tudta, milyen eredményeket képesek elérni a sokoldalúan fejletlen kapitalizmus építésében…
Sokan úgy tartják, hogy a rendszerváltás 1989-ben hatalomba került kulcsfiguráinak meg volt kötve a kezük, csak azt tehették, amit a háttérből parancsoltak nekik a szekusok. De az is elképzelhető, hogy akadhattak volna olyan politikusok, akik az ország és a nép érdekében újabb palotaforradalmat valósíta-nak meg, lerázzák kullancsaikat, nem a kommunista nómenklatúrára, hanem azokra támaszkodnak, akiknek fizetésük több mint 30 százalékát 45 évig levonták szocialista felhalmozás címén. Vagyis a nemzeti vagyon jogszerű tulajdonosaira. Stolojan ezt nem merte, nem tudta, vagy nem akarta megkockáztatni.
És mit szóljunk a többi elnökjelöltről?!
Akkor már inkább jöjjön Isarescu. Ő legalább nem okozott annyi látványos kárt. És nem pendlizett több sor között, türelmesen kivárt a Nemzeti Bankban, amíg neki is kioszt valamit a sors.
*
A legkisebb károkozás kiválasztási elvét saját berkeinkben is alkalmazhatnánk. Ha az SZKT saját elnökjelölt állítása mellett dönt, kérjük fel erre a szerepre Hajdú Győzőt. Ő az utóbbi évtizedben aligha vádolható jogfeladással (főleg azért, mert egykori kollégái nem engedték döntésközelbe, de ezt most ne részletezzük). A magas vezetőségben volna, aki meggyőzze. Egyúttal azt is el lehetne intézni, hogy kampányát a felesége bonyolítsa le a Duna tévében. Akkor köszöntene be igazán a tavasz ebben az egyre családiasabb televízióban, ha a szövetségi elnök felesége mellé megérkezne a második fecske.
A hátsó raktárajtónál szintén zajlik a tülekedés, mint egykoron, amikor a szocialista hiánygazdaság legszánalmasabb országában mindent meg lehetett kapni pénzért vagy más fizetőeszközért. Most befutó helyeket lehet megfizetni a jelöltlistákon. Van miből. Az adófizető pénze és érdeke nem drága.
De hagyjuk az elvont morfondírozást. Ebben a választási kampányban van éppen elég konkrét ok a nekibúsulásra.
Az egyik éppen egy frissen érkezett sorálló, aki eddig a Világbankban leste ki az osztásmechanizmus legújabb kori szokásjogát. Éppen úgy, mint a magyar szocialisták nagy reménysége, Németh Miklós, akinek közben szintén tartották a helyét a hazai koncsorban. A párhuzam azért is félelmetes, mert mindkettő népszerű a választók körében, akik a fülükig dugják a homokba a fejüket, amikor a korábbi kártételekről esik szó.
Pedig értelmes emberek Teodor Stolojan életrajzából kiolvashatnák, hogy melyik oldalon áll. Most ne gondoljunk politikai értelemben vett oldalakra. Amelyik oldal nem akar leszámolni a múlttal, az csak rossz lehet, még akkor is, ha jobbnak nevezi magát (a most bukásra álló pártszövetség is jobbnak látszik, de hiába). Stolojan a 90-es évek elején bebizonyította, hogy a múlt átmentésének előretolt harcosa. Akkor, pénzügyminiszter korában, egy sajtóértekezleten újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, hogy azért nem hajt végre értéknövelő pénzbeváltást, mert a forgalomban lévő pénzekre építi a privatizáció beindítását. További kérdésekre elismerte, hogy az árufedezet nélküli pénztömeg óriási inflációs nyomást gyakorol a gazdaságra, és azzal is tisztában van, hogy kiknek a kezében lehet a kétes eredetű finánctőke, de nincs mit tennie, a privatizációt valamivel el kell indítani.
Iliescu egykori pénzügyminiszterének dicstelen szerepe teljesen feledésbe merült. Miniszterelnöksége alatt ideje sem volt belebukni a saját maga által elindított folyamatokba, így kellemes emléket hagyott hátra. Pedig a pénzbeváltás elmulasztása végzetes hiba volt. Azzal jelentősen csökkenteni lehetett volna a 45 év alatt kitenyésztett, elképesztően buta, élősdi réteg gazdasági erejét, amely az eltelt évtizedben ország és világ előtt bebizonyította kártékonyságát. Stolojannak nem volt szüksége erre a szomorú tapasztalatra. 1989 előtt is pénzügyminisztériumi bennfentes volt, ismerte a pártaktivisták és szekusok társaságát, pontosan tudta, milyen eredményeket képesek elérni a sokoldalúan fejletlen kapitalizmus építésében…
Sokan úgy tartják, hogy a rendszerváltás 1989-ben hatalomba került kulcsfiguráinak meg volt kötve a kezük, csak azt tehették, amit a háttérből parancsoltak nekik a szekusok. De az is elképzelhető, hogy akadhattak volna olyan politikusok, akik az ország és a nép érdekében újabb palotaforradalmat valósíta-nak meg, lerázzák kullancsaikat, nem a kommunista nómenklatúrára, hanem azokra támaszkodnak, akiknek fizetésük több mint 30 százalékát 45 évig levonták szocialista felhalmozás címén. Vagyis a nemzeti vagyon jogszerű tulajdonosaira. Stolojan ezt nem merte, nem tudta, vagy nem akarta megkockáztatni.
És mit szóljunk a többi elnökjelöltről?!
Akkor már inkább jöjjön Isarescu. Ő legalább nem okozott annyi látványos kárt. És nem pendlizett több sor között, türelmesen kivárt a Nemzeti Bankban, amíg neki is kioszt valamit a sors.
*
A legkisebb károkozás kiválasztási elvét saját berkeinkben is alkalmazhatnánk. Ha az SZKT saját elnökjelölt állítása mellett dönt, kérjük fel erre a szerepre Hajdú Győzőt. Ő az utóbbi évtizedben aligha vádolható jogfeladással (főleg azért, mert egykori kollégái nem engedték döntésközelbe, de ezt most ne részletezzük). A magas vezetőségben volna, aki meggyőzze. Egyúttal azt is el lehetne intézni, hogy kampányát a felesége bonyolítsa le a Duna tévében. Akkor köszöntene be igazán a tavasz ebben az egyre családiasabb televízióban, ha a szövetségi elnök felesége mellé megérkezne a második fecske.