Mérgező placebo
Erdélyi Napló, 2000. április 11., X. évfolyam, 15. (446.) szám
Mindenki sejthette, hogy a Petőfi–Schiller fedőnevű diverziót nem azért találták ki, hogy abból az erdélyi magyarságnak haszna származzék, de azt senki előre nem látta, milyen hosszú távon fejti ki romboló hatását. Amikor azt hittük, hogy végleg lecsengett a körülötte felpörgetett sikerpropaganda, a halva született vízfejű ötletet hirtelen törvényesnek kiáltotta ki a Legfelsőbb Bíróság. (Egy ideig újra van min rágódniuk az ország szellemi munkásainak. Képzeljük el, hogyan gyürkőzik a zsíros falatnak az agysztahanovista, az Antena 1 nadrágtartós kommentáltatója meg az Adevărulnál tömörült többi ideges nemzetideológus.)
A lúd kövérségének biztosításáért valaki kitalálta, hogy ez a „nesze semmi, fogd meg jól” nem lehet máshol, mint Kolozsváron. Ezért azonnal nekiesett a témának a közszolgálati televízió 1-es csatornája is, amely eddig visszafogta magát, de úgy látszik, készülődik a hatalomváltásra. Visszakapják hangjukat Rosianu és Dorin Suciu tanítványai. Főműsoridőben a pedofilekről és selyemfiúkról összehordott napi csemegesorozatot képesek voltak rövidebbre fogni, csak hogy a magyar–német egyetem feleslegességét bőbeszédűen bizonygathassák. Kinek? Nekünk ugyan nem szükséges axiómát magyarázgatni, hiszen ki gondolná egy lóról, amelyet a kényszertárs sem akar megnyergelni, hogy nem sebzett a háta? A multikulturális utánzat különben nevében sem hasonlít az egykor felszámolt és az RMDSZ-program szerint visszaállítandó Bolyai-egyetemhez. Elfogadásakor – ha még emlékszünk – úgy akartak rábeszélni, hogy jobb ma egy műveréb, mint holnap az elpuskázott túzok…
A tévés hangulatkeltés tehát csak arra volt jó, hogy a politikusok figyelmét a kisebbségellenesség felé tereljék. Másnap tele is voltak az újságok további elvi, gazdasági, szociális, nemzetállami stb. ellenvéleményekkel. (A tévések szociologizáló puhatolózása egyébként kísértetiesen hasonlított ahhoz a magyar pénzből készült közvélemény-kutatáshoz, amely a „kormányballépéssel” egy időben készült arról, hogy ugye nincs szükség Bolyai-egyetemre.)
A Petőfi–Schiller-egyetem bírósági jóváhagyása nemcsak az állóvíz felkavarására, hanem kellemetlen üledékek elrejtésére is alkalmas. Újra elkezdtünk foglalkozni a koalícióban maradásért idevetett lerágott csonttal, és közben alig vettük észre, hogy az ingatlan-visszanyerés terén újabb csúfos vereséget szenvedtünk. A mérgező placebo legalizálásával egy időben az Alkotmánybíróság kimondta, hogy kormányrendelettel nem lehet visszaadni a temesvári Magyar Házat. A döntés logikusan hangzik: a kormány nem rendelkezhet olyan ingatlan ügyében, amelynek nem kizárólagos tulajdonosa. Az állam csak társbérlője a Magyar Háznak, mert egy részét már eladta. Az állam nem tudta, hogy nem adhatja el azt a vagyont, ami nem az övé, a vásárló pedig szintén nem akarta tudni, hogy ebül szerzett vagyonon osztozik, ugye. Mivel a törvény nem ismerete senkit sem ment fel, ezt úgy hívják, hogy rosszhiszemű adásvétel, amit bírósági eljárással kellett volna tisztázni. Jogászaink tudhatták, hogy anélkül a Magyar Ház felvétele a 17-es kirakati ingatlanlistára propagandacélokat szolgált.
A lúd kövérségének biztosításáért valaki kitalálta, hogy ez a „nesze semmi, fogd meg jól” nem lehet máshol, mint Kolozsváron. Ezért azonnal nekiesett a témának a közszolgálati televízió 1-es csatornája is, amely eddig visszafogta magát, de úgy látszik, készülődik a hatalomváltásra. Visszakapják hangjukat Rosianu és Dorin Suciu tanítványai. Főműsoridőben a pedofilekről és selyemfiúkról összehordott napi csemegesorozatot képesek voltak rövidebbre fogni, csak hogy a magyar–német egyetem feleslegességét bőbeszédűen bizonygathassák. Kinek? Nekünk ugyan nem szükséges axiómát magyarázgatni, hiszen ki gondolná egy lóról, amelyet a kényszertárs sem akar megnyergelni, hogy nem sebzett a háta? A multikulturális utánzat különben nevében sem hasonlít az egykor felszámolt és az RMDSZ-program szerint visszaállítandó Bolyai-egyetemhez. Elfogadásakor – ha még emlékszünk – úgy akartak rábeszélni, hogy jobb ma egy műveréb, mint holnap az elpuskázott túzok…
A tévés hangulatkeltés tehát csak arra volt jó, hogy a politikusok figyelmét a kisebbségellenesség felé tereljék. Másnap tele is voltak az újságok további elvi, gazdasági, szociális, nemzetállami stb. ellenvéleményekkel. (A tévések szociologizáló puhatolózása egyébként kísértetiesen hasonlított ahhoz a magyar pénzből készült közvélemény-kutatáshoz, amely a „kormányballépéssel” egy időben készült arról, hogy ugye nincs szükség Bolyai-egyetemre.)
A Petőfi–Schiller-egyetem bírósági jóváhagyása nemcsak az állóvíz felkavarására, hanem kellemetlen üledékek elrejtésére is alkalmas. Újra elkezdtünk foglalkozni a koalícióban maradásért idevetett lerágott csonttal, és közben alig vettük észre, hogy az ingatlan-visszanyerés terén újabb csúfos vereséget szenvedtünk. A mérgező placebo legalizálásával egy időben az Alkotmánybíróság kimondta, hogy kormányrendelettel nem lehet visszaadni a temesvári Magyar Házat. A döntés logikusan hangzik: a kormány nem rendelkezhet olyan ingatlan ügyében, amelynek nem kizárólagos tulajdonosa. Az állam csak társbérlője a Magyar Háznak, mert egy részét már eladta. Az állam nem tudta, hogy nem adhatja el azt a vagyont, ami nem az övé, a vásárló pedig szintén nem akarta tudni, hogy ebül szerzett vagyonon osztozik, ugye. Mivel a törvény nem ismerete senkit sem ment fel, ezt úgy hívják, hogy rosszhiszemű adásvétel, amit bírósági eljárással kellett volna tisztázni. Jogászaink tudhatták, hogy anélkül a Magyar Ház felvétele a 17-es kirakati ingatlanlistára propagandacélokat szolgált.