Rálapátolás
Szabadság, 2000. január 13., XII. évfolyam, 9. szám
Régen is megfordultak nyugati megfigyelők az országban. Jöttek magánkezdeményezésből vagy kormányzati, illetve független intézmények megbízásából, és jelentéseikben tapasztalataikat összevetették a Ceauşescu-rendszer kikent-kifent arculatával. Ez ma sem történik másként, a különbség csak annyi, hogy az ellenőrzés tárgyát egy demokratikusan megválasztott kormány imádzskeltő apparátusának dolgozatai képezik, amelyek tartalmazzák a legkisebb koalíciós partner, az RMDSZ kézjegyét is.
Egykor a hatósági vendéglátók gondoskodtak arról, hogy a nyugati megfigyelők megrekedjenek a hivatalos nyilatkozatok szintjén, így legtöbb esetben a mikrofonoktól és a kirendelt idegenvezetőktől, tolmácsoktól rettegő (vagy azokhoz önként igazodó) „felelős tényezők” betanult szövegét kapták arról, hogy az egész nép egy emberként követi szeretett vezetőjét a szocializmus építésének rögös, de reményteljes távlatokhoz vezető útján, és ebben természetesen a nemzeti kisebbség sem kivétel. Ma a megfigyelők akadálytalanul elvegyülhetnének a mélyrétegekben, de nem érdemes. Jelentésüket odahaza a túlbuzgóság jelének tekinthetnék, ha az nem egyezik a nemzetiségi kérdés modell értékű megoldásának hivatalosan kidolgozott és az illetékes kisebbség képviselete által megerősített képletével.
Ezért legitim, pontosabban statutáris képviselőinknek különösképpen vigyázniuk kellene nyilatkozataikra. Azokat sokkal inkább készpénznek veszik a megfigyelők, mint régen az egyke párt központjából kijelölt megbízottjainkét.
Persze, megértjük: ha képviselőink kormánytisztségeket vállaltak, nem tehetnek úgy, mint régen egyes jobb érzésű kiemelt kádereink. Nem kacsinthatnak, vagy nem bökdöshetik finoman az asztal alatt a külföldi vendég lábát, jelezve, hogy amit mondanak, annak az ellenkezője sem igaz. Az ilyen jelbeszéd ma egyet jelentene azzal, hogy nézze, uram, ha feltárnám a valós tényállást, most senki sem törné ki a nyakam, nem vinne el a szeku, ellenben megsérteném a pártfegyelmet, ami beláthatatlan anyagi következményekkel járhat. Igen, mi már sok mindent megértünk a tíz, különösképpen az utóbbi három (kormányzati) évben, ezért nem vesszük túlságosan zokon, hogy egyes illetékeseink ugyanazt mondják, mint az államelnöki vagy a kormánypalota bérlői.
Azt azonban jogosan elvárhatjuk, hogy ne vigyék túlzásba a dicsekvést. Ahogy régen mondogattuk: ne tegyenek rá egy lapáttal.
Egy ilyen rálapátolás eredményeként elhitették a világgal, hogy a marosvásárhelyi Bolyai-líceumot visszaszolgáltatták jogos tulajdonosának, a református egyháznak. A magyar külügyminiszternek a kormányban való cselekvő részvétel jeleként ismertették a vívmányt, a Duna tévében is siettek megnyugtatni a világ közvéleményét, hogy aggodalomra semmi ok, a dolgok jó irányban haladnak.
Pedig humbug az egész! A kolozsvári magyar szövetség megalakulásának 10. évfordulóján Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református esperes elmondta, hogy a Hivatalos Közlöny két kurta sorban közölte a kormány visszakozását a Bolyai-líceum ügyében.
Jellemző, hogy az újabb kudarcot a hírforrások, a legkedveltebb sajtóorgánumok nem kürtölték sietve világgá.
Úgy látszik, illetékeseink nem akarják rontani eurófóriánkat.
Egykor a hatósági vendéglátók gondoskodtak arról, hogy a nyugati megfigyelők megrekedjenek a hivatalos nyilatkozatok szintjén, így legtöbb esetben a mikrofonoktól és a kirendelt idegenvezetőktől, tolmácsoktól rettegő (vagy azokhoz önként igazodó) „felelős tényezők” betanult szövegét kapták arról, hogy az egész nép egy emberként követi szeretett vezetőjét a szocializmus építésének rögös, de reményteljes távlatokhoz vezető útján, és ebben természetesen a nemzeti kisebbség sem kivétel. Ma a megfigyelők akadálytalanul elvegyülhetnének a mélyrétegekben, de nem érdemes. Jelentésüket odahaza a túlbuzgóság jelének tekinthetnék, ha az nem egyezik a nemzetiségi kérdés modell értékű megoldásának hivatalosan kidolgozott és az illetékes kisebbség képviselete által megerősített képletével.
Ezért legitim, pontosabban statutáris képviselőinknek különösképpen vigyázniuk kellene nyilatkozataikra. Azokat sokkal inkább készpénznek veszik a megfigyelők, mint régen az egyke párt központjából kijelölt megbízottjainkét.
Persze, megértjük: ha képviselőink kormánytisztségeket vállaltak, nem tehetnek úgy, mint régen egyes jobb érzésű kiemelt kádereink. Nem kacsinthatnak, vagy nem bökdöshetik finoman az asztal alatt a külföldi vendég lábát, jelezve, hogy amit mondanak, annak az ellenkezője sem igaz. Az ilyen jelbeszéd ma egyet jelentene azzal, hogy nézze, uram, ha feltárnám a valós tényállást, most senki sem törné ki a nyakam, nem vinne el a szeku, ellenben megsérteném a pártfegyelmet, ami beláthatatlan anyagi következményekkel járhat. Igen, mi már sok mindent megértünk a tíz, különösképpen az utóbbi három (kormányzati) évben, ezért nem vesszük túlságosan zokon, hogy egyes illetékeseink ugyanazt mondják, mint az államelnöki vagy a kormánypalota bérlői.
Azt azonban jogosan elvárhatjuk, hogy ne vigyék túlzásba a dicsekvést. Ahogy régen mondogattuk: ne tegyenek rá egy lapáttal.
Egy ilyen rálapátolás eredményeként elhitették a világgal, hogy a marosvásárhelyi Bolyai-líceumot visszaszolgáltatták jogos tulajdonosának, a református egyháznak. A magyar külügyminiszternek a kormányban való cselekvő részvétel jeleként ismertették a vívmányt, a Duna tévében is siettek megnyugtatni a világ közvéleményét, hogy aggodalomra semmi ok, a dolgok jó irányban haladnak.
Pedig humbug az egész! A kolozsvári magyar szövetség megalakulásának 10. évfordulóján Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református esperes elmondta, hogy a Hivatalos Közlöny két kurta sorban közölte a kormány visszakozását a Bolyai-líceum ügyében.
Jellemző, hogy az újabb kudarcot a hírforrások, a legkedveltebb sajtóorgánumok nem kürtölték sietve világgá.
Úgy látszik, illetékeseink nem akarják rontani eurófóriánkat.