A többség szégyene
Szabadság, 1998. június 20., X. évfolyam, 139. szám
Bárányi Ferencnek egyetlen pillanatig sem szabad restellkednie, és jó volna, ha tömegesen szolidarizálnánk vele. Azoknak a trógereknek kellene égetni a bőrt a képéről, akik 40 évvel ezelőtt erőszakot követtek el rajta. Továbbá azokat a perverz tekergőket kellene végre elővenni, akik kifundálták, hogy az erdélyi magyarokat nagyobb számban mocskolják be. Ha volna fikarcnyi jóérzés a világon, az a szekusbérenc elbújna a föld alá, aki előkaparta a Bárányi dossziéját, de jól tudjuk, túl vastag a talp az arcán, ezért az igazságszolgáltatásnak kellene besegítenie. Ha valóban a rendszerváltás igazságszolgáltatása lenne, móresre tanítaná az aljas léhűtőt, aki éppen azt az embert próbálja befeketíteni, aki 1989 decemberében, mielőtt elvágták telefonvonalát, üzenni mert Bukarestbe és a Szabad Európának, hogy mi történik Temesváron.
De hol tartunk a rendszerváltástól, a szekusrendszer felszámolásától? Egyáltalán miféle forradalom volt az, amelyben egy-két kivétellel a forradalmárok haltak meg, utána pedig nem a titkosrendőröket, hanem kivétel nélkül áldozataikat üldözik?
Le kellene végre szögezni, hogy általában azok a romániai magyarok, akik a szeku-erőszak áldozataivá váltak, nem lehetnek vádlottak, hanem csakis vádlók. Vádolják azt a többségi közeget, amely még besúgói szokásait is ráerőszakolta a vele együtt élő kisebbségre. Ideje volna már, hogy a fél évszázadig eltűrt nyilvános-titkos pártrendőrség garázdálkodásáért az a többség restellkedjen, amely meg sem próbált egy 1956-os forradalmat, egy 1968-as bársonyos demokratizálást, és 1989-ben is lapított volna, ha nem következik be a temesvári szikra. Az szégyellje magát, aki tömegnyomással megdönthette volna a szekusuralmat, ne a megfélemlített kisebbségi.
Még nem tudjuk, hogyan dönt az Operatív Tanács, de úgy érezzük, hogy az RMDSZ-nek nem lenne szabad Bárányi helyett másvalakit küldeni a kormányba. Ne tűrjük el, hogy valamelyik árnyékszeku ilyen nyíltan, ilyen arcátlanul beleszólhasson abba, ki képviselhet bennünket.
Ha valaki mégis elfogadja Bárányi helyét, azt ne övezze tisztelet. Sőt.
Hogy mi lesz, ha egy miniszterünkkel kevesebb lesz? Minket veszteség nem érhet. Semmit sem érünk egy olyan miniszterrel, akibe a szekusügynökök – a valódiak – nem kötnek bele.
De hol tartunk a rendszerváltástól, a szekusrendszer felszámolásától? Egyáltalán miféle forradalom volt az, amelyben egy-két kivétellel a forradalmárok haltak meg, utána pedig nem a titkosrendőröket, hanem kivétel nélkül áldozataikat üldözik?
Le kellene végre szögezni, hogy általában azok a romániai magyarok, akik a szeku-erőszak áldozataivá váltak, nem lehetnek vádlottak, hanem csakis vádlók. Vádolják azt a többségi közeget, amely még besúgói szokásait is ráerőszakolta a vele együtt élő kisebbségre. Ideje volna már, hogy a fél évszázadig eltűrt nyilvános-titkos pártrendőrség garázdálkodásáért az a többség restellkedjen, amely meg sem próbált egy 1956-os forradalmat, egy 1968-as bársonyos demokratizálást, és 1989-ben is lapított volna, ha nem következik be a temesvári szikra. Az szégyellje magát, aki tömegnyomással megdönthette volna a szekusuralmat, ne a megfélemlített kisebbségi.
Még nem tudjuk, hogyan dönt az Operatív Tanács, de úgy érezzük, hogy az RMDSZ-nek nem lenne szabad Bárányi helyett másvalakit küldeni a kormányba. Ne tűrjük el, hogy valamelyik árnyékszeku ilyen nyíltan, ilyen arcátlanul beleszólhasson abba, ki képviselhet bennünket.
Ha valaki mégis elfogadja Bárányi helyét, azt ne övezze tisztelet. Sőt.
Hogy mi lesz, ha egy miniszterünkkel kevesebb lesz? Minket veszteség nem érhet. Semmit sem érünk egy olyan miniszterrel, akibe a szekusügynökök – a valódiak – nem kötnek bele.