Vegytisztaság
Szabadság, 1998. június 19., X. évfolyam, 138. szám
Mi lenne, ha élne Ceauşescu? Bizonyára sokan végiggondolták, hogy meglehet, ő lenne az államfő, és újraválasztásában nemcsak a nép lenne a bűnös, hanem azok is, akik elszabták a fordulatban rejlő lehetőségeket.
De ennél sokkal furcsább dolgok is történnének. Például kiderülne, hogy ő az ország legtisztább, legbecsületesebb embere, akire bármilyen magas közhivatalt rá lehet bízni, mert egyik szekumaradék sem zsarolhatja. Ceauşescu ugyanis nem volt a szeku bedolgozója. Arra mérget lehet venni, hogy nem írt alá fogadalmat, nem jelentette fel közeli munkatársát, feleségét, szomszédjait és nem rágalmazta meg fiát azzal, hogy nem térne vissza külföldről, tehát ne adjanak neki útlevelet. Nem, mert ha ilyen ismeretek birtokába jutott volna, Ceauşescu nem adja át a szekunak, hogy aztán a napi jelentésekben viszontlássa azokat. Róla mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy hülye volt, vagy annak akart volna látszani.
Hasonlóképpen vegytiszta volna doktor vegyészmérnök akadémikus felesége, valamint az egész pártvezetőség. Ők sem foglalkoztak besúgással, hanem ellenkezőleg, nekik súgta be a szeku az egész országot.
Lefelé haladva kissé bonyolódik a helyzet a koncharc miatt. A társadalmi piramis szélesedésével minden rendszerben növekedik a tömegnyomás, a lökdösődés, a fúrás. pozícióharcban bizonyos esetekben elegendő volt valamely „elvtársról” halkan elterjeszteni, hogy nem ismeri eléggé a pártdokumentumokat. Más esetben súlyosabb ügyekkel kellett terhelni a vetélytárs számláját, ezért érdemes volt beleszőni a nevét a titkos feljelentésekbe. Hogy ezt szekus bedolgozói munkakönyvvel művelték, vagy csak névtele telefonálgatással, esetleg Eugen Barbu Săptămânájában megjelent álneves cikkekkel, az teljesen mellékes körülmény. A lényeg az, hogy az egykori párt- és állami nómenklatúra szekutól való függetlenségét nem bizonyíthatja szekusdosszié hiánya. A pártvezetés és klientúrája volt a szeku szülőatyja, gyámja, istápolója, megbízója, felettes hatósága, ellenőre, és egy hatalmas mese habbal az, hogy a szeku önálló, autonóm intézmény volt, a maga feje után ment, sőt a döntő pillanatban átnyergelt a forradalom oldalára. Volt valami átállás, de az szintén a pártnómenklatúra oldalán megtett ellenforradalmi lépés volt, amely több demokratikus választás alkalmával bevitte a parlamentbe és a kormányzó többségbe azt a réteget, amely ellen kipattant az 1989-es forradalmi mozgalom.
Nem tudjuk, mekkorát röhögne a világ, ha Ceauşescu élne, és szekusdossziéja alapján ragyogó erkölcsi bizonyítványt kapna. De azt még kitapasztalhatjuk, mennyire válik nevetségessé az ország, ha Corneliu Vadim Tudor, Eugen Barbu tanítványa, valamint nagyon sok egykori kollégája bebizonyíthatja tisztaságát, feddhetetlenségét, azt, hogy nem volt munkaviszonya a politikai rendőrséggel.
De ennél sokkal furcsább dolgok is történnének. Például kiderülne, hogy ő az ország legtisztább, legbecsületesebb embere, akire bármilyen magas közhivatalt rá lehet bízni, mert egyik szekumaradék sem zsarolhatja. Ceauşescu ugyanis nem volt a szeku bedolgozója. Arra mérget lehet venni, hogy nem írt alá fogadalmat, nem jelentette fel közeli munkatársát, feleségét, szomszédjait és nem rágalmazta meg fiát azzal, hogy nem térne vissza külföldről, tehát ne adjanak neki útlevelet. Nem, mert ha ilyen ismeretek birtokába jutott volna, Ceauşescu nem adja át a szekunak, hogy aztán a napi jelentésekben viszontlássa azokat. Róla mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy hülye volt, vagy annak akart volna látszani.
Hasonlóképpen vegytiszta volna doktor vegyészmérnök akadémikus felesége, valamint az egész pártvezetőség. Ők sem foglalkoztak besúgással, hanem ellenkezőleg, nekik súgta be a szeku az egész országot.
Lefelé haladva kissé bonyolódik a helyzet a koncharc miatt. A társadalmi piramis szélesedésével minden rendszerben növekedik a tömegnyomás, a lökdösődés, a fúrás. pozícióharcban bizonyos esetekben elegendő volt valamely „elvtársról” halkan elterjeszteni, hogy nem ismeri eléggé a pártdokumentumokat. Más esetben súlyosabb ügyekkel kellett terhelni a vetélytárs számláját, ezért érdemes volt beleszőni a nevét a titkos feljelentésekbe. Hogy ezt szekus bedolgozói munkakönyvvel művelték, vagy csak névtele telefonálgatással, esetleg Eugen Barbu Săptămânájában megjelent álneves cikkekkel, az teljesen mellékes körülmény. A lényeg az, hogy az egykori párt- és állami nómenklatúra szekutól való függetlenségét nem bizonyíthatja szekusdosszié hiánya. A pártvezetés és klientúrája volt a szeku szülőatyja, gyámja, istápolója, megbízója, felettes hatósága, ellenőre, és egy hatalmas mese habbal az, hogy a szeku önálló, autonóm intézmény volt, a maga feje után ment, sőt a döntő pillanatban átnyergelt a forradalom oldalára. Volt valami átállás, de az szintén a pártnómenklatúra oldalán megtett ellenforradalmi lépés volt, amely több demokratikus választás alkalmával bevitte a parlamentbe és a kormányzó többségbe azt a réteget, amely ellen kipattant az 1989-es forradalmi mozgalom.
Nem tudjuk, mekkorát röhögne a világ, ha Ceauşescu élne, és szekusdossziéja alapján ragyogó erkölcsi bizonyítványt kapna. De azt még kitapasztalhatjuk, mennyire válik nevetségessé az ország, ha Corneliu Vadim Tudor, Eugen Barbu tanítványa, valamint nagyon sok egykori kollégája bebizonyíthatja tisztaságát, feddhetetlenségét, azt, hogy nem volt munkaviszonya a politikai rendőrséggel.