Ellenzékiségem története
Szabadság, 1998. június 3., X. évfolyam, 124. szám
Romániai magyar sajtóvezetőkkel tartott találkozóján Markó Béla megjegyzést tett szerény személyemre, mondván, hogy tudja, minek tulajdonítható ellenzéki beállítottságom. Az RMDSZ csúcsvezetőségéhez közel álló forrás megsúgta, mire célzott. Állítólag meg vagyok sértve, hogy kiutáltak az Ügyvezető Elnökség alkalmazotti állományából. (Ti. a Szövetség című folyóirat szerkesztésével foglalkoztam majdnem két évig.)
Eddig nem úgy tudtam, hogy kiutáltak. Úgy éreztem, hogy megbecsültek, sőt tiszteltek odaadó, gyakran éjszakába nyúló munkámért, és őszintén fájlalták, amikor személyi összeférhetetlenség miatt távoznom kellett. (Meglepetésszerűen felvettek ugyanis valakit, aki szipogva röhögött, piszmogva dolgozott és ennek ellenére akkora mellénye volt, hogy cenzúrázni akarta az RMDSZ bizonyos vezetőinek írásait. Mindhárom tevékenységéhez messzemenő támogatást kapott az Ügyvezető Elnökség akkori titkárságától. Aki teheti, menekül az ilyen munkahelyi ártalomtól.) Ezek szerint csak megjátszották, hogy óh, mily kár, hogy nem maradok, be sajnálják stb. Ez számomra újabb csalódás, de mindössze egy órán belül gyógyuló lelki sérüléssel jár. A korábbiból, a piszmogó kolléga alkalmazásából is nagyon rövid idő alatt lábaltam ki, szintén járóbeteg-ellátmányban. Átléptem a Szabadsághoz, és kész. Nem volt semmi harag.
Ezt a kolozsvári napilap kollekciójával is bizonyítani tudom. A legteljesebb mellbedobással korteskedtem az RMDSZ-nek a helyhatósági majd a parlamenti választási kampányban, az 1996-os siker után a legőszintébb elismeréssel készítettem interjút Frunda Györggyel, az RMDSZ első államfőjelöltjével, reménykedve szurkoltam végig a kormányalakítást. Az idei három hónapos kormányválság idején – bár a kiábrándultság jegyeit akkor már nem öncenzúráztam cikkírás közben – előmozgósító cikket írtam arról, hogy ha kikényszerítik az előrehozott választásokat, az erdélyi magyarságnak megint tépelődés nélkül az RMDSZ-re kell szavaznia.
Mindezt nem tudtam volna megtenni, ha úgy érzem, hogy valóban kiutáltak az Ügyvezető Elnökség kötelékéből. Ellenzékiségem nem érzelmekben gyökerezik. Sajnos, mert ha csak sértettségem lenne a cikkeimben megnyilvánuló elégedetlenség oka, abba hamarosan belesavanyodnék, az RMDSZ pedig akadálytalanul haladna tovább a legfényesebb beteljesülések útján. Most azonban a lemondások útján halad feltartóztathatatlanul. Ennek a lejtőnek a kilométerkői közül csak néhányat említek.
A sorozat – legalábbis számomra – a Szőcs Géza-diverzióval kezdődött. Meggyőződésem, hogy a városi és a megyei tanács számunkra kedvező többségének elérésétől az a néhány szavazat választott el, amelytől a felkavart korrupcióvita miatt estünk el. A kolozsvári választók közül sokan mondták: ha Szőcs lopott, akkor mások is lophattak, ilyen társaságra nem szavazunk. Ez a népi reakció előrelátható volt. Ha mégis felkavarták a hangulatot, azt csak azért csinálták, nehogy Szőcs Géza jelöltesse magát. Ezért mondtak le jó pár szavazatról.
Gyanúm beigazolódott. A választási kampány lecsengése után a legnagyobb csend burkolta be az úgynevezett Szőcs-ügyet. Néha tessék-lássék előveszik, kivizsgálásának újabb hatásköri illetékességet szabnak meg, aztán megint hallgatás következik. Vagy halogatás, egy következő választási kampányig.
A lemondások sorozata folytatódott azzal, hogy Tokay György kisebbségvédelmi miniszter az SZKT nyilvánossága előtt lemondott a csereháti kisebbségi jog védelméről, azzal a megjegyzéssel, hogy aki erőszakhoz folyamodik, annak képviseletét nem vállalhatja. Miféle érdekvédelem ez? Mondhatja egy ügyvéd, hogy nem vállalja védence védelmét? Nem, még akkor sem, ha az főbenjáró bűnt követett el. Azért ügyvéd. Ha finnyás, menjen el ügyésznek. És a legfájdalmasabb, hogy ezt a magatartást az RMDSZ vezetősége nem szankcionálta.
Még sok ilyen apróság következett, aztán betette az ajtót a kettős állampolgárság gondolatának elutasítása. Nem maga a tény, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetői nem merik vállalni annak a jognak a képviseletét, amellyel például a szlovákok már rendelkeznek. Azzal vigasztalódhatnánk, hogy előbb-utóbb jöhet egy másik vezetőség, és az hátha ügyesebb, tehetségesebb, eredményesebb lesz. Amiről azonban a romániai magyarság adott legitim vezetősége lemond, azt egy későbbi vezetőség talán a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudja megvalósítani. És az is roppant elkeserítő volt, ahogyan vezetőink szolgaian szajkózták a leköszönő magyar külügyminiszter gyermeteg ellenérveit. Akkor jutottam arra a szomorú felfedezésre, hogy míg a Magyar Népi Szövetség annak idején csak a román kormánynak feküdt le, addig az RMDSZ hűséges alattvalója lett Horn Gyulának is.
Sajnos, a kiábrándulás okai tovább gyarapodnak. Múlt szombaton a rendkívüli kolozsvári MKT-ülésen majdnem öt órán keresztül folyt a szó, és senki sem figyelmeztette az embereket, hogy kár a benzinért, minden el van már rontva. Erről árulkodik Ion Diaconescu őszinte megdöbbenése, hogy mi van már megint a Bolyai-egyetemmel, meg az RMDSZ-körökben újra dicsért tanügyminiszter háborgása, hogy nem megmondta már, hogy ne is halljon Bolyai-egyetemről stb. Ezek szerint délibábkergetésre buzdított minden RMDSZ-vezető, aki a 36-os kormányrendelet parlamenti elfogadásába vetette az önálló, állami intézményteremtési jog reményét.
Összegezve: kedves elnök úr, nem vagyok megbántva, hogy távoznom kellett az Ügyvezető Elnökség kötelékéből. Sőt, örvendek, hogy így történt. Borzasztóan nehezemre esne egy olyan lapnál dolgozni – ha megmaradt volna –, amelynek felsőbb utasításra kedvező színben kellene ecsetelnie egy kudarcba fulladt politikát.
És mindennek ellenére, ha éjszaka álmomból felköltenek, hogy nemsokára nyitnak a szavazófülkék, töprengés nélkül az RMDSZ-re teszem a pecsétet, és másokat is erre biztatok. Még azt a fenntartást is felfüggesztve, hogy nem ártott volna már lebonyolítani az 1992-es brassói kongresszuson elhatározott belső választásokat.
Eddig nem úgy tudtam, hogy kiutáltak. Úgy éreztem, hogy megbecsültek, sőt tiszteltek odaadó, gyakran éjszakába nyúló munkámért, és őszintén fájlalták, amikor személyi összeférhetetlenség miatt távoznom kellett. (Meglepetésszerűen felvettek ugyanis valakit, aki szipogva röhögött, piszmogva dolgozott és ennek ellenére akkora mellénye volt, hogy cenzúrázni akarta az RMDSZ bizonyos vezetőinek írásait. Mindhárom tevékenységéhez messzemenő támogatást kapott az Ügyvezető Elnökség akkori titkárságától. Aki teheti, menekül az ilyen munkahelyi ártalomtól.) Ezek szerint csak megjátszották, hogy óh, mily kár, hogy nem maradok, be sajnálják stb. Ez számomra újabb csalódás, de mindössze egy órán belül gyógyuló lelki sérüléssel jár. A korábbiból, a piszmogó kolléga alkalmazásából is nagyon rövid idő alatt lábaltam ki, szintén járóbeteg-ellátmányban. Átléptem a Szabadsághoz, és kész. Nem volt semmi harag.
Ezt a kolozsvári napilap kollekciójával is bizonyítani tudom. A legteljesebb mellbedobással korteskedtem az RMDSZ-nek a helyhatósági majd a parlamenti választási kampányban, az 1996-os siker után a legőszintébb elismeréssel készítettem interjút Frunda Györggyel, az RMDSZ első államfőjelöltjével, reménykedve szurkoltam végig a kormányalakítást. Az idei három hónapos kormányválság idején – bár a kiábrándultság jegyeit akkor már nem öncenzúráztam cikkírás közben – előmozgósító cikket írtam arról, hogy ha kikényszerítik az előrehozott választásokat, az erdélyi magyarságnak megint tépelődés nélkül az RMDSZ-re kell szavaznia.
Mindezt nem tudtam volna megtenni, ha úgy érzem, hogy valóban kiutáltak az Ügyvezető Elnökség kötelékéből. Ellenzékiségem nem érzelmekben gyökerezik. Sajnos, mert ha csak sértettségem lenne a cikkeimben megnyilvánuló elégedetlenség oka, abba hamarosan belesavanyodnék, az RMDSZ pedig akadálytalanul haladna tovább a legfényesebb beteljesülések útján. Most azonban a lemondások útján halad feltartóztathatatlanul. Ennek a lejtőnek a kilométerkői közül csak néhányat említek.
A sorozat – legalábbis számomra – a Szőcs Géza-diverzióval kezdődött. Meggyőződésem, hogy a városi és a megyei tanács számunkra kedvező többségének elérésétől az a néhány szavazat választott el, amelytől a felkavart korrupcióvita miatt estünk el. A kolozsvári választók közül sokan mondták: ha Szőcs lopott, akkor mások is lophattak, ilyen társaságra nem szavazunk. Ez a népi reakció előrelátható volt. Ha mégis felkavarták a hangulatot, azt csak azért csinálták, nehogy Szőcs Géza jelöltesse magát. Ezért mondtak le jó pár szavazatról.
Gyanúm beigazolódott. A választási kampány lecsengése után a legnagyobb csend burkolta be az úgynevezett Szőcs-ügyet. Néha tessék-lássék előveszik, kivizsgálásának újabb hatásköri illetékességet szabnak meg, aztán megint hallgatás következik. Vagy halogatás, egy következő választási kampányig.
A lemondások sorozata folytatódott azzal, hogy Tokay György kisebbségvédelmi miniszter az SZKT nyilvánossága előtt lemondott a csereháti kisebbségi jog védelméről, azzal a megjegyzéssel, hogy aki erőszakhoz folyamodik, annak képviseletét nem vállalhatja. Miféle érdekvédelem ez? Mondhatja egy ügyvéd, hogy nem vállalja védence védelmét? Nem, még akkor sem, ha az főbenjáró bűnt követett el. Azért ügyvéd. Ha finnyás, menjen el ügyésznek. És a legfájdalmasabb, hogy ezt a magatartást az RMDSZ vezetősége nem szankcionálta.
Még sok ilyen apróság következett, aztán betette az ajtót a kettős állampolgárság gondolatának elutasítása. Nem maga a tény, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetői nem merik vállalni annak a jognak a képviseletét, amellyel például a szlovákok már rendelkeznek. Azzal vigasztalódhatnánk, hogy előbb-utóbb jöhet egy másik vezetőség, és az hátha ügyesebb, tehetségesebb, eredményesebb lesz. Amiről azonban a romániai magyarság adott legitim vezetősége lemond, azt egy későbbi vezetőség talán a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudja megvalósítani. És az is roppant elkeserítő volt, ahogyan vezetőink szolgaian szajkózták a leköszönő magyar külügyminiszter gyermeteg ellenérveit. Akkor jutottam arra a szomorú felfedezésre, hogy míg a Magyar Népi Szövetség annak idején csak a román kormánynak feküdt le, addig az RMDSZ hűséges alattvalója lett Horn Gyulának is.
Sajnos, a kiábrándulás okai tovább gyarapodnak. Múlt szombaton a rendkívüli kolozsvári MKT-ülésen majdnem öt órán keresztül folyt a szó, és senki sem figyelmeztette az embereket, hogy kár a benzinért, minden el van már rontva. Erről árulkodik Ion Diaconescu őszinte megdöbbenése, hogy mi van már megint a Bolyai-egyetemmel, meg az RMDSZ-körökben újra dicsért tanügyminiszter háborgása, hogy nem megmondta már, hogy ne is halljon Bolyai-egyetemről stb. Ezek szerint délibábkergetésre buzdított minden RMDSZ-vezető, aki a 36-os kormányrendelet parlamenti elfogadásába vetette az önálló, állami intézményteremtési jog reményét.
Összegezve: kedves elnök úr, nem vagyok megbántva, hogy távoznom kellett az Ügyvezető Elnökség kötelékéből. Sőt, örvendek, hogy így történt. Borzasztóan nehezemre esne egy olyan lapnál dolgozni – ha megmaradt volna –, amelynek felsőbb utasításra kedvező színben kellene ecsetelnie egy kudarcba fulladt politikát.
És mindennek ellenére, ha éjszaka álmomból felköltenek, hogy nemsokára nyitnak a szavazófülkék, töprengés nélkül az RMDSZ-re teszem a pecsétet, és másokat is erre biztatok. Még azt a fenntartást is felfüggesztve, hogy nem ártott volna már lebonyolítani az 1992-es brassói kongresszuson elhatározott belső választásokat.