Érdekazonosság
Szabadság, 1997. március 14., IX. évfolyam, 60. szám
Elképesztő Ciorbea bátorsága, az a könnyedség, ahogyan a többségi nemzet többségének nyílt vagy burkolt rosszallása ellenére csak mondja a magáét a kolozsvári magyar egyetemről, a kétnyelvű feliratokról, és még üdvözli is a március 15-ét ünneplő magyarságot.
Vajon mi vezérelheti ezekben a lépéseiben? Eleve nem úgy tesszük fel a kérdést, hogy milyen hátsó gondolatokból fakadnak a számunkra rokonszenves nyilatkozatok. A mostani miniszterelnök annál megnyerőbb, hogy Groza Péter-i sunyiságot tételezzünk fel róla. Majd, ha esetleg Constantinescu elnök közbelépésére alakul meg a Bolyai, és az érdemet Ciorbea kisajátítja, hogy alattomos tervének megfelelően nevezhessen ki rektort. (A Bolyait 1945-ben Mihály király létesítette, Groza pedig felszámolásának irányába terelte a fejleményeket.) Vagy ha a bukaresti rendőrség vezérkarát magyarokkal tölti fel, hogy növekedjen ellenünk a románság ellenszenve. (Célzás ugyancsak Grozára.)
Amíg azonban Ciorbeáról nem derül ki valami turpisság, inkább jóhiszeműségét vennénk alapul magatartásának megítélésében. De egy politikus tetteit a rokonszenv nem befolyásolhatja ennyire lényegesen. Különösképpen, ha számításba vesszük, hogy hozzá befut annyi információ, hogy majdnem olyan jól ismer bennünket, mint mi saját magunkat. Márpedig ha tudja, hogy közülünk néhányan „tudományosan” bizonygatják az önálló magyar egyetem anyagi, szellemi és közvéleményi valószínűtlenségét, aligha tisztelne ilyen messzemenően.
Marad tehát az a magyarázat, hogy Victor Ciorbea felfedezte a magyar nemzet (benne a Magyarország határain kívül élő magyar kisebbség) – és Románia lakossága (benne az Erdélyben élő magyarság) közötti érdekazonosságot. Becsületére legyen mondva, ezt pillanatig sem titkolja. Lélegzetvételnyi szünetet sem tart a Bolyai és a Budapest-Bukarest autópálya problémájának taglalása között, hogy a NATO-ba lépés első hullámáról ne is beszüljünk. Valamit valamiért – ez a lehető legbecsületesebb politikusi magatartás. Csak a kölcsönös érdekekre alapozott megállapodások életképesek, tartósak – tehát eredményesek.
Ciorbea számunkra kedvező nyilatkozatait valószínűleg az Ukrajnába szakadt románok iránti aggodalom is mondatja. Megnyilatkozásaiban erre nem találunk utalást, de feltételezéséhez nincs szükség nagy fantáziára, minden jóérzésű román ember naponta legalább egyszer gondol a rosszabb sorban élő nemzettársaira. Visszafogottabban a diplomáciában is működik a legnagyobb kedvezmény elve, ha másként nem, hát úgy, hogy minél több államban biztosítják a nemzeti kisebbségek jogait, azok annál kötelezőbb érvényűvé válnak. Talán nincs messze az idő, amikor CernăuT,ban is lehet más tannyelvű egyetem, nemcsak ukrán.
Mellesleg: kevesen tudják, hogy Olaszországban, az egyik legnemzetibb nemzetállamban a német autonómia is jórészt kölcsönös érdekekre épül. A szintén az első világháború után tollvonással Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol német ajkú lakossága végigharcolta a 70 évet belső önállóságának kivívásáért, volt idő, amikor szélsőségesei robbantgattak is (az igazi szélsőségesség, radikalizmus itt kezdődik!), de az eredmény mindössze az volt, hogy az olaszok időnként megengedték a hittan német nyelvű oktatását az óvodától az elemi iskoláig... Az autonómia akkor jött létre, amikor Szlovénia hirtelen kivált Jugoszláviából, és ezzel lehetőség teremtődött az egykor a szocialista táborba szakadt olaszok jogainak kiharcolására. Ehhez kellett Olaszországnak jó példát mutatni.
Nem volna helyes arra a következtetésre jutni, hogy ezek szerint a dél-tiroli németek küzdelme a megmaradásért, valamint Ausztria diplomáciai erőfeszítése felesleges volt. Anélkül Olaszországnak nem maradt volna németje a követendő példa megteremtéséhez.
Vajon mi vezérelheti ezekben a lépéseiben? Eleve nem úgy tesszük fel a kérdést, hogy milyen hátsó gondolatokból fakadnak a számunkra rokonszenves nyilatkozatok. A mostani miniszterelnök annál megnyerőbb, hogy Groza Péter-i sunyiságot tételezzünk fel róla. Majd, ha esetleg Constantinescu elnök közbelépésére alakul meg a Bolyai, és az érdemet Ciorbea kisajátítja, hogy alattomos tervének megfelelően nevezhessen ki rektort. (A Bolyait 1945-ben Mihály király létesítette, Groza pedig felszámolásának irányába terelte a fejleményeket.) Vagy ha a bukaresti rendőrség vezérkarát magyarokkal tölti fel, hogy növekedjen ellenünk a románság ellenszenve. (Célzás ugyancsak Grozára.)
Amíg azonban Ciorbeáról nem derül ki valami turpisság, inkább jóhiszeműségét vennénk alapul magatartásának megítélésében. De egy politikus tetteit a rokonszenv nem befolyásolhatja ennyire lényegesen. Különösképpen, ha számításba vesszük, hogy hozzá befut annyi információ, hogy majdnem olyan jól ismer bennünket, mint mi saját magunkat. Márpedig ha tudja, hogy közülünk néhányan „tudományosan” bizonygatják az önálló magyar egyetem anyagi, szellemi és közvéleményi valószínűtlenségét, aligha tisztelne ilyen messzemenően.
Marad tehát az a magyarázat, hogy Victor Ciorbea felfedezte a magyar nemzet (benne a Magyarország határain kívül élő magyar kisebbség) – és Románia lakossága (benne az Erdélyben élő magyarság) közötti érdekazonosságot. Becsületére legyen mondva, ezt pillanatig sem titkolja. Lélegzetvételnyi szünetet sem tart a Bolyai és a Budapest-Bukarest autópálya problémájának taglalása között, hogy a NATO-ba lépés első hullámáról ne is beszüljünk. Valamit valamiért – ez a lehető legbecsületesebb politikusi magatartás. Csak a kölcsönös érdekekre alapozott megállapodások életképesek, tartósak – tehát eredményesek.
Ciorbea számunkra kedvező nyilatkozatait valószínűleg az Ukrajnába szakadt románok iránti aggodalom is mondatja. Megnyilatkozásaiban erre nem találunk utalást, de feltételezéséhez nincs szükség nagy fantáziára, minden jóérzésű román ember naponta legalább egyszer gondol a rosszabb sorban élő nemzettársaira. Visszafogottabban a diplomáciában is működik a legnagyobb kedvezmény elve, ha másként nem, hát úgy, hogy minél több államban biztosítják a nemzeti kisebbségek jogait, azok annál kötelezőbb érvényűvé válnak. Talán nincs messze az idő, amikor CernăuT,ban is lehet más tannyelvű egyetem, nemcsak ukrán.
Mellesleg: kevesen tudják, hogy Olaszországban, az egyik legnemzetibb nemzetállamban a német autonómia is jórészt kölcsönös érdekekre épül. A szintén az első világháború után tollvonással Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol német ajkú lakossága végigharcolta a 70 évet belső önállóságának kivívásáért, volt idő, amikor szélsőségesei robbantgattak is (az igazi szélsőségesség, radikalizmus itt kezdődik!), de az eredmény mindössze az volt, hogy az olaszok időnként megengedték a hittan német nyelvű oktatását az óvodától az elemi iskoláig... Az autonómia akkor jött létre, amikor Szlovénia hirtelen kivált Jugoszláviából, és ezzel lehetőség teremtődött az egykor a szocialista táborba szakadt olaszok jogainak kiharcolására. Ehhez kellett Olaszországnak jó példát mutatni.
Nem volna helyes arra a következtetésre jutni, hogy ezek szerint a dél-tiroli németek küzdelme a megmaradásért, valamint Ausztria diplomáciai erőfeszítése felesleges volt. Anélkül Olaszországnak nem maradt volna németje a követendő példa megteremtéséhez.