Nits Árpád

Feltételezzük, hogy Szatmári Ildikó, akit Bukarestben csak Mata Hariként emlegetnek, olyan tiszta, mint egy ma született MSZP-aktivista. Ez ugyan nem az ártatlanság abszolút fokmérője, de kiindulópontnak megfelel. Vagyis Szatmári Tibor felesége nem vetette be a román háttér-diplomácia száz évvel ezelőtt Párizsban kipróbált eszközeit és nem szolgáltatott ki egyetlen erdélyi magyart sem a román hatóságoknak. Akkor is marad egy roppant kínzó kérdés: hogyan juthat valaki a bukaresti ismeretlenségből egyetlen dobbantással a Határon Túli Magyarság Hivatalába, majd a magyar Oktatási Minisztérium tanácsosi székébe? Magyarországon nem találtak a kétszázezer frissen diplomázott munkanélküli fiatal között egyetlen rátermett tanácsosnak valót sem?
Ne nyúzzuk, hiszen jól tudjuk, hogyan folynak az ilyen áthelyezések. A férjet, az RMDSZ megbízható aktivistáját kinevezik Budapestre irodavezetőnek. Mellesleg, hogy a román kormánytól kapott Comunitas-pénzek elosztásába miért kell Budapesten is beleszólni, az teljességgel érthetetlen. Bukarestben és Marosvásárhelyen úgyis rég eldőlt, hogy amíg az RMDSZ vezetőségében nem történik változás, addig az Erdélyi Naplónak felkophat az álla. No, de ezen most ne akadjunk fenn. Megérkezik a férj Budapestre a megbízólevéllel vagy üzenettel, amelyben van egy kis utalás a feleségre, hogy valami állást kell neki biztosítani. Illetékes MSZP-s elvtárs lekáderezteti a házaspárt, és pillanatok alatt kijön az eredmény: Szilágyi Tibor az ellenség ellensége, tehát csak jó fiú lehet. Kimagasló érdemeket szerzett Tőkés László gyalázásában a különös emlékű Romániai Magyar Szóban és több megyei pártlapban, és bizonyára Budapesten sem fog az erdélyi Magyar Polgári Szövetség mellett kardoskodni, sőt.
Az ilyen jó fiúknak és lányoknak mindig találnak egy-egy langyos helyet, ahol méltányos juttatásért meghúzhatják magukat. Ki gondolná, hogy saját szakállra is dolgoznának?
Ennyi biztosan megtörtént, a többi majd kiderül. Miniszterek, államtitkárok orra előtt tüsténkedett magas állami hivatalokban egy hölgyemény, akiről csak annyit tudtak, hogy férje a jelenlegi RMDSZ-vezetőség ellenzékének elkötelezett ostorozója, a bukaresti, marosvásárhelyi és kolozsvári RMDSZ-stáb megbízható embere. Aki az év elején hirtelen kegyvesztett lett. Attól kezdve munkáltatói valamiért nem tartanak igényt munkájára. Ennek okáról a román sajtót sem tájékoztatták.
Most miből folytatja szegény a magyarországi házikó építését?

Kolozsvár–Budapest tévéhídon keresztül Eckstein-Kovács Péter bukaresti szenátor óva intette Kiss Elemért, a Szülőföld Alapítvány kápráztató milliárdforintos vagyonának gondnokát, hogy ezt a pénzt nehogy a nemzeti érzelem felpörgetésére használja a határon túli magyarok körében.
Kiss Elemér döbbent képet vágott: Hát mit tételeznek fel róla? Egy megrögzött szocialistáról?
Ember legyen a talpán, aki képes eligazodni rajtuk. Amikor azt hallották Tusnádról, hogy hacsak alkalom adódik, hátba támadják a nemzetet, napokig tartott a felháborodásuk. Azt ugyan nem ígérték, hogy ezután nem támadják hátba, de az elődöktől való elhatárolódásból kiérezhettünk némi szégyenkezést. Ebből arra következtethettünk, hogy ezután szocialistáék enyhén ráhajtanak a nemzetieskedésre. Pláne, hogy jön a választási kampány, és nem árt ezzel elcsalogatni néhány szavazót a nemzeti oldalról. És ha ezek után valaki figyelmezteti őket, hogy majd ne pörgessék túl magukat, megsértődnek.
A valóság az, hogy magyarkodástól pillanatig sem kell őket félteni. Aki nem lát át a határon, az is tapasztalhatja, hogy a magyar szocialisták hűségesen követik elődeik hagyományát ezen a téren. Erdélyi helytartóik még mostanában is irredenta dalnak nevezik a Székely himnuszt – és ezt a véleményüket helyi lapokban ki is fejtik –, pedig elhangzása már román fülekben sem vált ki ellenérzést. Másik jellemvonásuk, hogy történelmi vitákban rendszerint az ellenfél oldalára állnak. Szintén helyi szóvivőjük verte el a port az általa „szellemesen” dákoma-gyaroknak nevezett székelyeken, akik nem akarnak tovább tűrni szülőföldjükön olyan ostoba táblákat, miszerint hatezer éves dák leleteket találtak. A világ egyetlen népe sem élt hat évezredet egyazon helyen, a szocialista logika mégis a másik oldalra áll ebben a kérdésben.
Csak hogy hátba támadhasson bennünket.

Augusztus 1-je óta a Kossuth rádió reggelente elnézésünket kéri, hogy a solti adótorony mázolása miatt 540 KHz-en csak kisebb adók sugároznak. Illetékes elvtárs úgy nyilatkozott, hogy esős időben a solti adót visszakapcsolják, de ez tévedés, ha esik, ha fúj, az erős adó néma reggel héttől este hétig. A tornyot megszállták a sztahanovisták, akik szabad szombatot, vasárnapot, augusztus 20-i nemzeti ünnepet, ebédszünetet nem ismerve szüntelenül mázolják az adótornyot. El is hisszük. Csak azt nem értjük, hogy vasárnaponként 6.30 órakor miért kapcsolják be félórára? Pusztán azért, hogy majd bejelenthessék, milyen hullámsávon sugározzák a Vasárnapi Újságot, majd kivételesen elnézést sem kérve – pakk – kikapcsolják a solti adót?
Szerényen megjegyeznénk, hogy a brassói hosszúhullámú román adótorony, amely Rodostótól Bécsig besugározza egész Eurázsiát, 1922 óta folyamatosan üzemel.

Gazdasági érdekközösségek politikai befolyását firtatja Traian Băsescu, nyilvánosan, a sajtóban rágalmazva Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnököt. Így kezdődött az előző, a Demokratikus Konvenció által alakított jobboldali kormány válsága is, amikor Băsescu nem államfőként ugyan, hanem egyszerű miniszterként, de sikerrel támadta Victor Ciorbeát. Hogy a mostani öngyilkossági kísérletből mi lesz…
Sajnos, ennek a kormánynak nem is kell lökés ahhoz, hogy a mélybe vesse magát. Például megrendezi az útlevélcirkuszt, azzal a réteggel packázva, amely lényegében eltartja az országot. Mert ugyan miből lenne jelentős valutabevétel, mitől egyenlítődne ki a fizetési mérleg, ha Spanyolországból a román eperszedők nem hoznák zsákkal az eurót?
De vannak itt cudarabb jelenségek is, amelyek arra engednek következtetni, hogy a politikai érdekközösségek gazdasági befolyása sokkal veszélyesebb folyamatokat gerjeszt.
A Tăriceanu-kormány első intézkedése a jövedelemadó egységesítése volt. Most mindegy, ki mennyit keres, jövedelme után 16 százalék adót fizet. A pénzügyi kormányzat ezzel több legyet akart ütni egy csapásra: ne legyen kifizetődő az adócsalás, a külföldi beruházók az adóparadicsom ígéreteként értékeljék az intézkedést, erősödjön a középosztály. Az első két célt elérték. A 16 százalékos adót érdemesebb kifizetni, mint alacsonyabb jövedelmi kategóriába hazudni magunkat, a külföldi beruházók érdeklődése fokozódott. A középosztály erősítésével azonban baj van. Normális országban a magasabb jövedelműeknél maradt pénzösszegek a beruházást, a termelés bővítését segítik elő: a jobb módúak részvényeket vásárolnak, vállalkozásokat létesítenek stb. Itt, a primitív kapitalista felhalmozás korszakában, más a divat. A mesés jövedelmekből, amelyeket bőkezűen osztogatott – magának elsősorban – a parlament, és ezzel húzta maga után a közhivatalnokok bizonyos rétegét is, a korábbi magas adó levonása után is maradt elég a tejbe aprítani valóhoz és a hetek alatt felépülő villákhoz, a hozzájuk tartozó státusdzsipekhez. Az adócsökkentés után ez a magánvagyonleltár gyarapodott hirtelen annyira, hogy a statisztika félév alatt kimutatta a nyugati luxusgépkocsi-import hirtelen növekedését.
Ez lett volna a negyedik cél a nagyjövedelműek adójának csökkentésénél? Éppen még több luxusautóra lenne szüksége a nyomorgó országnak? Ha ez tudatos húzás volt, akkor igencsak jól kitalálták, hogy a miniszterelnök kedvében járjanak, ugyanis ő az egyik legjelentősebb gépkocsi-importőr.
De legyünk jóhiszeműek, és tételezzük fel, hogy a pénzügyi kormányzat úgy képzelte, hogy a Păunescu-családok, amelyek a korábbi, kisebb dzsipparkkal is vígan taroltak az országutakon, nemesebb célra fordítják többletjövedelmüket. Amikor viszont ez nem következett be, és a költségvetésben jelentős hiány keletkezett, akkor gondolni sem lenne szabad az általános forgalmi adó emelésére. Azt ugyanis mindenki megfizeti, aki nem önellátó: a nyugdíjas, a segélyből tengődő munkanélküli, a minimálbéres stb. Ez azt jelentené, hogy az ország minden lakosa vissza nem térítendő segély formájában besegítene a dúsgazdagok magángyarapodásába.
Némi reménysugarat látunk derengeni abban, hogy a kormányban a forgalmi adó emelését vitatják, és luxusadók bevezetését tervezik villákra, dzsipekre.

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor Lendvai Ildikó hivatali elődjei cenzúrázták a könyveket, a kibernetikát és a genetikát nem volt szabad lábjegyzet nélkül hagyni. Oda kellett biggyeszteni, hogy ezeket a mocskos, imperialista angolszász áltudományokat azért találták ki, hogy romba döntsék a béketábort.
Az újabb kori szocialista cenzorok a genetika hallatára nem szidalmazhatják a mocskos kapitalistákat, hiszen azonosultak velük annak a közvagyonnak a széthordása révén, amelynek felhalmozására korábban a létező szocializmus elmélete alapján ők maguk kényszerítették a dolgozókat. Mit találtak ki? Aki most genetikát emleget, az zsidózik. Orbán Viktor genetikázott Tusnádon, tehát Orbán Viktor antiszemita. Ezzel a váddal nyertek jó néhány szavazatot a gyalázatos 2002-es választásokon, remélik, hátha újra küldenek Amerikából egy álantiszemita-ellenes nagykövetet.
Mivel Orbán Viktor nem is genetikai, hanem történelmi determináltságra vezette visz-sza a magyarországi baloldal vezetőinek nemzetellenes magatartását – azt mondta: túlzás lenne genetikai meghatározottságról beszélni –, talán nem is lenne értelme tovább feszegetni a dolgot. Talán Fónagy János korábbi közlekedési miniszter, Fidesz-képviselő állásfoglalása, ahogyan rendreutasította a korlátolt MSZP-filozófusokat, elég volna. De engedtessék meg, hogy megpróbáljuk tisztázni a genetika fogalmát, ha még mindig akkora a szocialista fejekben a homály, mint 50 évvel ezelőtt.
A genetikai megfigyelés legalább olyan idős, mint az árutermelés. Az egyszerű embernek feltűnt, hogy a mesterségek apáról fiúra szállnak úgy, hogy bizonyos számú nemzedék után a leszármazottnak alig kellett tanulnia a szakmai fogásokat, benne voltak a vérében. Bonyolult folyamatsorozatok megfigyelése nyomán az emberek eljutottak az általánosításhoz is: az alma nem esik messze a fájától. Vagyis a leszármazottak nemcsak mesterségbeli fogásokat örökölnek őseiktől, hanem magatartásmintát, viselkedési formát, jellemet, majdnem minden meghatározó emberi vonást is.
A jelenség azért nem válhatott egyből tudományos meggyőződéssé, mert az öröklési folyamat néha meglehetősen ellentmondásos. Közbeszólhat a tagadás, sőt a tagadás tagadásának törvénye, amely ebben az esetben olyan közönségesen nyilvánulhat meg, hogy a makacs utód azért sem akar az ősére hasonlítani. Például nem hajlandó rusnya farmert viselni. Vagy saját nemzedékét is megtagadva, még rongyosabb fa;rmerbe öltözik. Egy másik példa a kakaócsemeték szembeszegülése a szocialista arisztokrácia családi szellemével, de aztán itt is gyorsan bekövetkezett a tagadás tagadása, és létrejött az SZDSZ-MSZP pártszövetség.
A hagyományos szocialista szójárás szerinti mocskos imperialisták csak a múlt század közepén lendültek bele tudományos alapokon a genetikai kutatásokba, és egyelőre távol állunk attól, hogy ez a tudományág területének minden kérdésére képes lenne választ adni. Még a népi megfigyelést sem tudta igazolni vagy cáfolni. Mert mi történik az ősöktől örökölt képességekkel, tulajdonságokkal? Azok valóban olyan maradandóak lennének, hogy „benne vannak a vérünkben”? „Nem esünk messze az almafánktól”? És ha a népi megfigyelés igaz, vajon ezek az információk hol tárolódnak? Csak az agykéregben? Nem valahol mélyebben is? Esetleg a génekben? Ha majd ez beigazolódik, akkor egyáltalán nem lesz túlzás genetikai meghatározottságról beszélni, a magyarországi baloldal beteges késztetéséről, amikor a nemzetre lehet támadni. Akik apróbb-nagyobb baloldali családokban nemzedékek óta olyan sületlenségeket hallanak, hogy a magyarországi jobboldal két világháborúba sodorta az országot, ezzel szemben az okos baloldal inkább ellenállás nélkül veszni hagy mindent, az csak ilyen kificamodott nemzetfilozófiát sajátíthat el. Lám, Antonescu marsallt a románok félig titokban ma is dicsőítik azért a mondatáért, hogy katonák, keljetek át a Pruton. Pedig ő is elvesztett mindent, de valamit megpróbált tenni a nemzetéért.
A népi megfigyelés ennek a tisztázásában is mintha a tudományos kutatás előtt járna. Nem lehet a véletlen műve, hogy például a román politikai közvélemény baloldala (egyébként egyetlen oldala sem) sohasem támadt rá nemzetére. Sőt, ennek a kérdésnek a feszegetésében inkább a genetikai, mint a történelmi meghatározottság nyomhat a latban. Ugyanis amikor a magyarországi baloldal lemondott a történelmi Magyarországról, a románság, baloldalával együtt, akkor ébredt rá a történelmi Románia történelmi jogfolytonosságára. (Mellesleg az örökös román tartománynak tartott Erdélyben nemsokára bekövetkezik a világ leghihetetlenebb paradoxonja. A 2050 év alatt egy évszázadig sem volt forgalomban hivatalos román pénz, és jön az euró.)
A genetika tudományos kutatóinak majd egy roppant kínos kérdésre is választ kell keresniük. Vajon tudományáguknak köze lehet-e a nemzetiséghez, valláshoz? Vajon tényleg úgy van, ahogy kocsmai MSZP-filozófusok állítják, hogy aki genetikai elferdülésről beszél, az csak a zsidókra gondolhat? Ez képtelenség lenne, ugyanis 1848-ban a magyarországi zsidóság az első csatasorban harcolt a magyar nemzetért, pedig nem gyaníthatta magáról, hogy jobboldali. Van frissebb példa is. A romániai zsidóság erős baloldali elkötelezettsége ellenére, a leghevesebb moszkvai követelőzés éveiben (l. V. kongresszus) sem fordult tartósan a román nemzeti érdek ellen, mindig a befogadó nemzet mellett állt. Amíg el nem adták.

Ebben a kormányválságos hangulatban Markó Béla kijelentette: ha akarják, menesszenek RMDSZ-minisztereket is, ha valami kifogást fel tudnak hozni velük szemben.
Ezután néma csend következett. Nincs kifogás. Markó Bélának tökéletesen igaza van: az RMDSZ-miniszterek példamutatóan teljesítenek. Mindegyik a maga helyén végzi feladatát, és ha valami rendkívüli esemény jön közbe, a helyszínen teremnek, nem tépelődnek, hogy vajon ki következik a munkalátogatások sorában.
Lehet, hogy van közvetlen közük, lehet, nincs a magyarországi segélyakciókhoz, de a román közvélemény őket sejti mögöttük, és ettől az értelmiség tovább lép, feltételezve, hogy a román kormány RMDSZ-es tagjai minden követ megmozgatnak Budapesten az EU-csatlakozás ügyében, akkor is, ha 2006 májusában a balosok, akik génjeikben hordozzák a gondolkozásnélküli internacionalizmust, elkotródnak a kormányból.
Egyszóval ügyesen csinálják, amire van egy roppant egyszerű magyarázat: különbözőek, de összetartoznak. Ez nyilván az ernyőteória jelszava, a valóság ennél is egysze-rűbb: nem különbözőek és még össze is tartoznak. Ennélfogva nincs vita közöttük, hogy mit, hogyan lehetne jobban csinálni, gerincesebb dolog lenne-e váratlanul visszalépni minden tisztségből, vagy jobb lesz csendben maradni. Az a kérdés sem merülhet fel az RMDSZ-miniszterek között, hogy kapjon-e traktorvásárlási támogatást a mezőgazdaság. Ha történetesen magyar lenne a román pénzügyminiszter (lehet, hogy most többen bánják is, hogy nem az), akkor az megkapta volna a Köcsög vagy a Herăstrău utcából a pontos keretszámot (ahogy azt előzőleg a Victoria téren megállapították), és rég alá lenne írva a költségvetési tétel.
Az RMDSZ-miniszterek azért is képesek magas teljesítményre, mert nem lesik szüntelenül egymást, mint román kollégáik. Azok állandó bizonyítási kényszerben szenvednek, nehogy legközelebb pályaszélre sodródjanak, így munkájukat elhanyagolják, vagy gyanús üzelmeiket nem takargatják kellőképpen. Az RMDSZ-ben ez másként működik. Ha egyszer valaki elévülhetetlen érdemeket szerzett a Tőkés-szárny gyalázásában, akkor is számíthat legalább egy államtitkári fizetésre, ha váratlanul kiesett a parlamentből.
Az RMDSZ-minisztereket alig éri bírálat a román sajtóban, sőt, a hírtelevíziók nagymenői csak elismeréssel nyilatkoznak róluk. Van, akinek a képére van írva, hogy inkább a nyelvét harapná le, mégis kimondja, hogy a magyaroktól megint tanulhatnak.
A legmélyebb igazságtalanság lenne, ha nem mondanánk ki, hogy az RMDSZ-mi-niszterekben jó adag rátermettség is lakozik, másfelől nemhiába tanultak a másfél évtizednyi demokráciában államigazgatást.
Csak azt nem tanulták meg, hogy RMDSZ-vezetőkként elsősorban az RMDSZ-programot kellene valóra váltaniuk. Azt a régit, de még érvényest, amelyben egyebek között autonómia és Bolyai egyetem is szerepel.

Mona Muscă pálfordulására hirtelenjében azt mondhatnók, végül csak kibújt a szög a zsákból, a tyúkész a lehető legrosszabbkor felülkerekedett a jól begyakorlott politikai közhelyeken. Mert ugyan mire gondolnánk azt látva és hallva, hogy a bájos ténsasszony, tudva: ő a kormány legnépszerűbb tagja, azért hagy ott csapot-papot, mivel a miniszterelnök hibájából lényegesen romlott a kormány megítélése. Romoljon még egy nagyot – mondja a ténsasszonyi logika.
Ám korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Mona Muscáról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy együgyű, balga nő. Figyeljük csak meg, hogyan érte el a kormány legnépszerűbb tagjának kijáró elismerést. Kultúrminisz-terkedésével aligha, hiszen a közvélemény-szavazók nemigen kíváncsiskodnak bele annak a minisztériumnak a boszorkánykonyhájába, amelytől nem függ a gázár, a kedvezményes gyógyszerellátás, az adóterhelés stb. Hanem a kedves Mona minden lehető alkalommal a magyar kártyára játszott. Meglovagolta a Trianon-filmet, majd hevesen ellenszegült az RMDSZ kisebbségi kerettörvényének. Ezzel kétszeresen ártott az erdélyi magyarságnak: leütötte az előhangot bármilyen autonómiatervezet parlamenti fogadtatásához és érveket szolgáltatott az RMDSZ-vezetőségnek annak bizonygatására, hogy lám, milyen nehéz bármit is kiharcolni, örvendezzünk hát a kevésnek is.
Megint bebizonyosodott, hogy a magyar kártya korántsem vesztett értékéből, és pláne, ha azt egy kellemes megjelenésű hajlakk-reklám mutatja fel, a siker garantált.
Mona Muscă tehát feljutott a csúcsra. Ennél magasabbra ebben a kormányban nem emelkedhetett volna, még akkor sem, ha bálványa, Theodor Stolojan kerül a párt és a kormány élére. Mit tehet egy okos asszony ilyenkor? Ragyogása teljében gerincességére hivatkozva hirtelen visszavonul. No, nem mindenből, mert a képviselői járandóságocska és nyugdíj azért jól fog a dédnagymamai évekre. Ebből a biztonságos magaslesből fogja figyelni a fejleményeket. Hátha mégis bekövetkezik egy kormányválság? Ez a második szerencsétlen jobboldali kormány mintha pontosan másolná a Constantinescu alatti kormányzat sorsát. És akkor majd Mona Muscă előbb élénken szabadkozik, de végül enged a tömegnyomásnak, és elfogadja a miniszterelnöki széket. Vagy valami más lehetőség adódik. A lényeg az, hogy látványos visszavonulását egyszer majd kamatoztassa.

Akik a Kékfény-híreket szokták nézni, a hátukon futkosott a hideg, amikor az új lejjel megrakodva Bukarestből elindultak a pénzszállító páncélkocsik. A tévében még meg is mutatták, hogy az autóban hol van a biztonsági rekesz, a kazettát hogyan kell kiemelni stb. Mi lesz ebből?
Nem lett semmi. Mindegyik pénzszállító autó sértetlenül eljutott rendeltetési helyére. De mi történik, ha egyik páncélkocsi az éjszakában eltéved, és Demszky fényes világvárosában ébred a kegyetlen valóságra?
Például éppen akkor haladt volna el egy patika előtt, amikor két suhanc komótosan számolgatja a kasszaösszeget, és egy másik patika felé tart, hogy a nemrégiben felemelt gyógyszerárak jóvoltából megnövekedett bevételt átvegye. Azt mondta volna az egyik:
– Né, te, erről nekünk nem szóltak. Úgy látszik, különjárat. Na, állj! Ide a tartályt. Mi ez? Ilyen kicsi címletekkel bajlódtok?
Stb. stb. De ha, tegyük fel, a román pénzszállító autó elkerülte volna a kellemetlen találkozást, a következő útkereszteződésnél álrendőrök várnák, akik valamilyen közlekedési kihágás ürügyén bekísérnék az álrendőrségre. A többit sejthetjük.
De mondjuk, ezt a próbatételt (politikusan: kihívást) is szerencsésen elkerülték volna. Mit tettek volna azonban, ha megismétlődik az MSZP–SZDSZ-es közbiztonság első nagy 21. századi teljesítménye, az Erste Bank szétlövése? A román pénzszállítók azt hihették volna, hogy ott kell letenni a rakományt, így nyomokat hagynak, és őket zárják be gyanúsítottként.
És mi van, ha ez a balszerencse sem éri utol őket? Mennek, mennek, és egyszer csak érzik, hogy a szellem beléjük hatolt (úgy, mint az ördög a görögkeleti apácába). Félrehúznának egy útfelújítási építőtelepre, a szállítmányt elrejtenék a bozótban, majd egymást összeverve, ruhájukat megszaggatva elterülnének a páncélkocsi előtt. A feltűnő helyen parkoló feltűnő autó sokáig senkinek sem szúrna szemet, de néhány nap múlva megjelenne a rendőrség, és nyomozni kezdene a támadók után.
Valószínűleg a különleges kockázat miatt nem próbálkoznak Magyarországon az erős forint bevezetésével.