Nits Árpád

Kétes értékű babérok elnyerésére törekszik a Duna tévé új vezetősége. Mintha a régi viccet akarná felfrissíteni. Hogyan is hangzott? Ha Napóleon olyan sajtót teremt, mint Ceauşescu, a francia nép a Szabad Európa rádióból értesült volna Waterloóról.
A Duna tévéből nem tudhattuk meg, hogy az Omega-koncert incidenssel kezdődött. De nem ez az első hírcsonkítás kedvencünk legújabb történelmében. Korábban Eörsi Mátyás kolozsvári dicstelen szerepléséből kimaradt egy mondat: „Olyanok vagytok, mint a nyilasok.” Jellemző kijelentés. Történelmi ismeretek súlyos hiányáról tanúskodik, ugyanis a nyilasok nem voltak olyan szelídek, mint a NEM-táblákat felmutató fiatalok. A nyilasok egészen mást tartottak a kezükben. Továbbá a jólneveltség egyik elemi szabálya szerint csak azokat a felnőtteket tegezzük le, akik visszategezhetnek.
Mivel lefigyelési osztályunk nincs, egyelőre ez a két példa szökött szembe, de akik kétszer cenzúráztak, azok további gazemberségre is képesek, ezért féltjük a Duna tévé hitelét. Ha ez így megy tovább, a néző egyre gyakrabban fog átkapcsolni a román hírtelevíziókra, hogy teljesebb információhoz jusson. Kár.
Valamelyest javítana a helyzeten, ha a Duna tévé vezetősége főműsoridőben kiállna a színre és bevallaná, hogyan történtek az eddigi információcsonkítások. Eörsi Mátyás esetében a Sapientia előcsarnokában készült, egyébként unalmasan hosszú lére eresztett beszámolóból már a kolozsvári fiókszerkesztőség kihagyta a jellemző mondatot, avagy a központban javított valaki a nemkívánatos vendég arculatán? A marosvásárhelyi stáb pedig elfelejtett képsorokat küldeni az Omega-koncertet megelőző füttykoncertről, avagy valaki a vezetőségből gondolta úgy, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is?
Ebből megtudnánk, hogy a kiemelt erdélyi tévépublicisták megbízhatón végzik-e feladatukat, illetve hogy az új seprű (tévéelnök) szenved-e bizonyítási kényszertől.

Állítólag erdélyi magyarok Dávid Ibolyát szeretnék látni Magyarország elnöki tisztségében.
Lehet, hogy vannak közöttünk néhányan, akik az MSZP és az SZDSZ újraválasztásában érdekeltek, amit az MDF elnöke az utóbbi három évben politikai sasszézásaival ugyancsak igyekszik előmozdítani. De az erdélyi magyarok elsöprő többsége a NEMeseket annyira nem kedveli, hogy zsoldosukat sem akarja magas polcon látni. Úgyhogy ebből a hírből kérjük szépen kivonni 99,99 százalékunkat.

Példátlan hevességgel támadja a román sajtó a kormányt az árvizek ürügyén. Hogy miért nem hozattak azonnal Magyarországról szivattyúkat, amikor pedig hozattak, akkor miért hozattak, és miért nem vették igénybe a kiváló hazai gyártmányú pumpákat. Amelyekről gyorsan kiderült, hogy nem is olyan kiválóak és csatasorba állíthatóságukkal is baj van.
Már az is előfordult, hogy minisztériumi szóvivőt a lemondásig hergeltek kérdéseikkel újságírók. Egyébként nem nagyon értjük, miért kellett lemondania az illető hölgynek, aki ragyogó intelligenciára valló szellemességgel vágott vissza a pimaszkodásra. Azt mondta, hogy ha tovább gyalázzák azokat, akik minden energiájukkal az árvízkárok elhárításán munkálkodnak, akkor majd olyan országban fognak élni, amilyent megérdemelnek. Mire célzott? Nyilván Iliescuék – az öregebbek vagy fiatalabbak, az mindegy – visszajövetelére, amelyet a sajtó oktalanul túlhajtott bírálata, sőt félrevezetése elősegíthet.
A félrevezetés jellemző példája volt az is, ahogyan kitekerték a minisztériumi szóvivő mondatának a nyakát. A sajtóban többnyire úgy jelent meg, hogy az újságírók megérdemlik, hogy ilyen országban éljenek. Ez bizony egészen mást jelent.
Félreértés elkerülése végett: nem szeretnénk patyolatra tisztítani a kormány arculatát árvízügyben. Igaz ugyan, hogy a miniszterelnök az első napokban a helyszínre sietetett, de ott nem éppen a helyzetnek megfelelő illemtudással nyilatkozott holmi szállodai körülményekről. De hát ilyen a stílusa. Nem lehet mindenki olyan, mint Orbán Viktor, aki a tiszai árvíz helyszínén nem sokat nyilatkozgatott, hanem beállt a gátépítők sorába. Mi több, akkor sem meggazdagodásán gondolkozott (most mégis azzal rágalmazzák). Visszatérve a román sajtó bizonyos részének az árvízzel kapcsolatos magatartására: érthetetlen a számonkérés hevessége azért is, mert a sajtó sem állt a helyzet magaslatán. Gondoljunk csak vissza az első napokra. Pillanatok alatt vált tengerré a Bánság, emberek százai váltak földönfutóvá, és a sajtósok – főleg a hírtévések – napokig az Irakban túszul ejtett kollégákkal kezdték és zárták adásukat, szervezték a tüntetéseket Bukarestben, Nagyszebenben és még néhány nagyobb városban, ahol ilyen békeháborús megmozdulásra kapható szereplőket találtak. Miért késlekedett a felhívás a szolidaritásra azokkal, akik nem kalandvágyból kerültek életveszélybe? Miért nem indult meg azonnal a sajtókampány a gyűjtésre? Hiszen alig pár hónapja hasznos tapasztalatra tettek szert, amikor a világgal versenyre kelve nyitottak bankszámlát, béreltek emeltdíjas telefonvonalat az ázsiai szökőár károsultjainak megsegítésére.

Szenzációs leleménnyel különböztetik meg a Bánság Romániához, illetve az egykori Jugoszláviához csatolt részét a magyarországi tévéstúdiók. Az árvízi hírszerkesztők szerint az egyik Bánság, a másik Bánát.
Javaslatunk arra az esetre, ha ezekben az államokban ismét koronás fők szeme láttára fogják elszabotálni a gátépítést: az egyik ország legyen királyság, a másik királyát. Vagy még magyaroschabban: regát.

Úgy elterjedt a bukaresti magyar politikai szlengben az előzménytelenség, mint az összmagyar igénytelen közírásban a fogalmazás. Manapság ritka kivétel az, ha valaki mond valamit, mindenki csak fogalmazni képes. Ugyanúgy minden RMDSZ-vívmány nem példátlan vagy páratlan, hanem előzménytelen.
Politikusaink szerint előzménytelen az is, hogy ilyen sok tisztséget szereztek meg a román kormányban. Valóban? Ennek nem volt előzménye a választási kampány? És a választási kampánynak nem volt előzménye az, hogy a Magyarok Világszövetsége népszavazást szervezett a kettős állampolgárságról? Mit tűzött volna zászlajára az RMDSZ, ha nem kínálkozik ez a páratlan (és nem előzménytelen) lehetőség?
Az előzménytelenség az egyik legszerencsétlenebb tükörfordítás. Ami a román nyelvben jól hangzik – a fără precedent –, az magyarul zavaros, kifejezéstelen. Amikor ilyesmi hangzik el bukaresti magyar politikai nyilatkozatokban, rögtön olyan érzésünk támad, mintha Ceauşescut hallanánk. Annak is minden szava mögött az ellenkezőjét kellett sejteni.
Így az RMDSZ kormányzati szereplésében valahányszor felbukkan az előzménytelenség, menten kereshetjük az előzményeket. Például itt van ebben a rendkívül kényes kérdésben a legmagasabb szintű állásfoglalás, amely tömören úgy hangzik, hogy a túszok sorsától független a román katonák további iraki szerepvállalása. Vajon éppen a romániai magyar nemzeti közösség állítólag egyetlen politikai képviseletének a véleményére kíváncsi ebben a kérdésben a hazai és világközvélemény? Vajon nincs a román kormányban több román alminiszterelnök, aki kimondja, hogy az Amerika-barátság oltárán az ország kész feláldozni a román túszokat? Őszintén megvallva, nem csodálkozhatnánk, ha a többségiek, főleg azok, akiket érzelmi szálak fűznek a túszokhoz (akikről most nem vitatjuk, milyen úton jutottak Irakba), kikérnék maguknak, hogy a romániai magyarok román nemzeti érdekre hivatkozva hagyjanak román nemzetiségű polgárokat valamely fanatikus csoport martalékául.
Ám ez a jelenség igazán nem előzménytelen. Valahányszor az RMDSZ belekapaszkodott a kormánykerékbe, azonnal arra törekedett, hogy minden lében kanál legyen. Kormányhivatalnokai készségesen utaztak Moldvába, hogy egy román színház igazgatóját leváltsák. Mintha nem akadt volna jó román láb a nemes feladat végrehajtásához.
Mindennek a teteje, hogy színtiszta román megyébe az RMDSZ jelölt kormánymegbízottat. Mintha nem lenne elég román kormánymegbízottnak való politikus, aki felügyelje helyi szinten a sokoldalúan fejlett kapitalizmus építését. Sajnos, ennek is van előzménye: az 50-es években Bukarestet úgy feltöltötték magyar milicistákkal, hogy az idősebb fővárosiak egy része ma is ezért irtózik a szagunktól. Hát kell ez nekünk?
Az RMDSZ azért igyekszik minden lében kanál lenni, hogy cáfolja a nagyromán vádat, miszerint a kormányba jutva, a magyarok csak saját problémáik megoldásával foglalkoznak. Politikusaink tehát ilyen szempontból is bizonyítási kényszertől hajtva cselekednek. Csakhogy ez a kelepce különösképpen veszélyes. Mi lesz, ha egyszer csak bekövetkezik (most ne részletezzük, kinek jóvoltából) az autonómia? Ki fogja meggyőzni az éppen szolgálatos román államtitkárt, hogy ne ő váltsa le valamelyik magyar színház igazgatóját, mert semmi köze hozzá? Azt fogja mondani – és joggal –, hogy ugyan nekünk mi közünk volt a suceavai színházigazgatóhoz.