Nits Árpád

Puszta erőfitogtatásból szembeszegült a kis SZDSZ a nagy MSZP-vel. Meg akarta mutatni híveinek, főleg szavazóinak, hogy kicsi a bors, de pofátlan.
Kockázatos játék volt. Amikor kijelentették, hogy Szili Katalin számukra nem kívánatos államfőjelölt, a végsőkig feszítették a húrt. Jól tudták, hogy az MSZP-sek többségének hiúságát teszik próbára. És mégis ráhajtottak. Arra számíthattak, hogy az MSZP inkább beletörődik a kisméretű tekintélyvesztésbe, mint hogy elveszítse tolakodó csatlósát. Mert ez lehet Szili Katalin jelölésének egyik következménye. Meghiúsították az SZDSZ népszerűségének növelését, és így fennáll a veszély, hogy az a választásokig a jelenlegi szinten ragad, amely nem haladja meg a parlamenti küszöböt. És akkor kihez fordul az MSZP? Az MDF már felkínálta magát, de ez még annyira sem elég a boldogsághoz.
Az SZDSZ majdnem egy éve blöffölésre kényszerül, hogy felszínen tartsa magát. Tavaly képtelen adócsökkentési ötleteivel próbálta magára vonni a figyelmet. Sajnos, sikerrel, és a megszédített választók bejuttatták az Európai Parlamentbe azt a Szent-Iványit, aki azóta mérhetetlen rossz-szolgálatot tett az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek. Az államelnök-jelölés ügyében a zsaroláshoz folyamodott, ezzel próbálva bizonygatni, hogy ami látszik belőle, az csupán a jéghegy csúcsa, a háttérben sokkal nagyobb erők támogatják, olyanok, amelyek előtt az MSZP-seknek is meg kell hajolniuk.
Nem vált be.
Ezek után mit hozhat a jövő?
Lejár az államfőválasztás körüli bohózat, azután még viharosabban kapcsolnak az egy év múlva következő parlamenti választások kampányára. Az eddigi gyakorlathoz alkalmazkodva, az MSZP a legkülönfélébb hazugságokkal ássa alá a Fidesz pozícióit (ha hagyják), ugyanakkor apró engedményekkel szinte észrevétlenül nyúl az SZDSZ hóna alá, nehogy 5 százalék alatt maradjon a kormányszövetséges.
A magyarság jövőjében reménykedők drukkolhatnak, nehogy sikerüljön.

Meg vagyunk mi áldva bársonyos diplomáciával! Még fel sem épült egy megkéselt erdélyi magyar polgár, Bársony András, a magyarnak nevezett külügyminisztérium akármije máris sietett kijelenteni, hogy senki se próbálja etnikai síkra terelni a problémát vagy összehasonlítani a szerbiai magyarverésekkel. Ettől már csak egy lépés annak elfogadtatása a világ közvéleményével, hogy a bozgor csatakiáltás teljesen véletlenül szaladt ki az agresszorok száján, voltaképpen nem is tudták, hogy áldozatuk magyar. (Van, aki külön elméletet fabrikált arról, hogy a bozgor voltaképpen a román nyelvben semmit sem jelent. Csak úgy mondják, hogy ne unatkozzanak.)
Belevaló diplomaták az ilyesmit egészen másként kezelik. Ha valahol a világon nemzettársuknak csak véletlenül görbül meg a haja szála, akkor is antiszemitizmust kiáltanak, azért, hogy a jövőben nehogy valakinek eszébe jusson a szándékos hajszálgörbítés.
Tehát hogyan is kellene lezajlódjon egy ilyen incidens után a magyar–román eszmecsere?
– Kérem, kedves kolléga, tegyenek meg mindent, hogy a jövőben véletlenül se verjenek meg románok magyarokat. Ha jót akarnak.
– Kedves kolléga, hogyan valósíthatnánk meg ezen a téren a pozitív diszkriminációt? A balhésok szemében minden sötét utcasarkon előforduló egyén, nemzetiségétől függetlenül, az ütlegelés tárgyát képezheti.
– Tanítsák a családban, az iskolában, a munkahelyen, a felnőttoktatásban, hogy aki verekedni akar, a sajátjai között keressen szenvedő alanyt. Többen vannak.
– Már elnézést, de a hirtelen fellobbanó indulat hevében hogyan lehet azonosítani a potenciális puhítanivalót?
– Önök, tisztelt kolléga, ezen a téren fejlett tapasztalatra tettek szert a múltban. A 20. század negyvenes éveiben vasgárdista fiúk csatangoltak az utcákon verekedés céljából, de hogy félre ne üssenek, előbb feltették a keresztkérdést: Zimöbrünzö! Aki nem tudta tökéletesen ejteni a szót, az biztosan nem volt román, tehát jól elagyabugyálták. Most ugyanúgy járjanak el, csak természetesen fordítva. Aki a teszten elbukik, azt békén kell hagyni. Ismétlem: ha jót akarnak.
– Ön, kedves kolléga, az uniós csatlakozásunkra mind célozgat ezzel a jótakarással? Mert akkor korábban kellett volna felébredni.
… Felébredni? Né, tényleg, ez csak álom lehet a magyar szocialista diplomáciáról.

Terjed a vélekedés, hogy jó MSZP-sek is léteznek. A leggyakrabban Szili Katalinnal, újabban pedig Horn Gyulával példálóznak, mert ők nem buzdítottak a kettős állampolgárság leszavazására, hanem azt mondták, hogy mindenki hallgasson a lelkiismeretére. Talán ennek a propagandának is tulajdonítható, hogy Horn Gyula látogatását eltűrték a megalázott partiumiak, és Szili Katalin sikeresen bonyolította le a „testvéri ölelkezést Andris bácsival” (Sütő Andrással).
Pedig jó MSZP-s márpedig nincs, mert aki jó volt, az már rég nem MSZP-s – lásd Szűrös Mátyás példáját. Aki az MSZP-ben maradt, arról december 5-én bebizonyosodott, hogy javíthatatlan bűnöző. Miután a 23 millió román vendégmunkással félrevezették a magyar társadalmat, ezek a pártemberek alig három év múltán 800 ezer áttelepülni készülő határon túli magyar éhenkórász rémhírét költötték. Az utolsó gyilkosnak is meg lehet bocsátani, de a szélsőséges visszaesőnek nem. Annak a vérében van a gazemberség. Úgyhogy ezeket a közeledési, békülési kísérleteket erős fenntartással kell fogadni.
A kettős állampolgársági népszavazás egyéni lelkiismeretre bízása egyébként különösképpen álságos.
Képzeljük el, mi lenne, ha annak idején sikerül Gheorghiu-Dej kísérlete, és Sztálin betiltja a magyar Himnuszt, Magyarországon megkomponálnak egy tingli-tangli indulót, az ország azzal marad a rendszerváltásig, és a négy kormány elfelejti napirendre tűzni a Himnusz visszahelyezését jogaiba, mígnem felébred egy civil szervezet, amely kínkeservesen összehozza az aláírásokat a népszavazáshoz egyetlen kérdéssel: „Akarja-e Ön, hogy Magyarország állami himnusza újra a Himnusz legyen?”
Mit gondolhatnánk arról a politikusról, mi több, házelnökről, aki erre a kérdésre azt mondaná, hogy mindenki hallgasson az ösztöneire? Ugyanúgy azzal a kérdéssel sem lett volna szabad kétszínűsködni, hogy lehessen-e magyar minden magyar. A Himnusz és a magyarság ügyében csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. Aki magyarnak érzi magát vagy ilyen alapvető kérdésekben a magyarokkal rokonszenvezik, az kizárólag igennel válaszolhat (ahogy az erdélyi magyarok sem tagadták volna meg a besszarábiai románoktól a román állampolgárságot, ha népszavazásig fajul a dolog). A nem-es kockának is természetesen helyet kell biztosítani egy ilyen axióma-kérdőíven, de csak azért, hogy a melléktermék elválhasson a májtól.
A lelkiismeretnek fenntartott harmadik kocka csak annak a politikusnak a képzeletében létezik, aki olcsó ravaszkodásból se bűt, se bát nem akar mondani.

Régebben, amikor magyar rendszámú autót láttam erdélyi országúton, azonnal működésbe lépett együttérzésem: mihez kezd ez a szerencsétlen, ha egy gyűlölködő milicista karmai közé kerül? Már attól a gondolattól is a hideg futkosott a hátamon, hogy miként érti meg az ellene elhadart piszkálódásokat, és hogyan próbál védekezni, ha esetleg nem frankofón.
A közelmúltig az sem zavart különösebben, ha magyar rendszámú autós tolakodóan viselkedett erdélyi országúton. Csak el ne kapják – drukkoltam neki.
December 5-e óta a magyar rendszámtábla megváltozott gondolattársítási ingert vált ki. Íme egy példa. Történt a Kolozsvár melletti Szászfenesen, ahol senki sem tudja megmondani, minek festettek négy sávot az aszfaltra, ha az út tengelyében nincs folytonos vonal, vagyis ott lehet előzni. Mi a két szélső sáv? Parkoló? Szekér és traktor számára fenntartott sáv? Lényegtelen. Szászfenesen, mint minden romániai és magyarországi (!) településen bármelyik sávon a megengedett legnagyobb sebesség 50 kilométer óránként. Ennek ellenére egy magyar rendszámú Opel, amint gyurcsányi lendületességgel utolért, fény- és hangjelzéssel azonnal pimaszkodni kezdett, hogy márpedig azonnal kotródjak az útjából.
Korábbi magatartásommal ellentétben elgondolkoztam, hogy vajon minek képzel engem. Biztosan feltételezi, hogy nem vagyok álruhás román rendőr. Vagy azért ilyen faragatlan, mert biztosra veszi, hogy nem vagyok a Nagy-Románia Párt vezetőségi tagja, mert akkor úgy ellátnám a baját, hogy többé Erdélyben nem ugrálna. Ez a magyar Opeles biztosra veszi, hogy szegény kisebbségi magyar vagyok, akivel szemben bármit elkövethet. Vajon otthon milyen az ilyen? Bárki egyetlen dobásból kitalálhatja, hogy NEMes, aki a december 5-i népszavazás előtt kivette részét az SZDSZ és az MSZP szennyes kampányából.
Természetesen nem álltam félre. Ha nekem kötelező az óránkénti 50 kilométeres sebességhatár, neki vajon miért nem? Mert hatalmas jószolgálatot tett a román államnak? Lehet, hogy ezt a román radar is méltányolná, de engem rendőrön, mentőn, tűzoltón és hivatalos kocsioszlopon kívül senki sem kényszeríthet arra, hogy az adott útszakaszon előzékenyen félreálljak a belső sávról.
Nem bírta sokáig, szögletes mozdulattal megelőzött jobbról, majd hirtelen fékezett. A bosszúállás a közönséges ember fegyvere, de nem sokra ment vele, mert az első utcán letértem, mint aki megérkezett úti céljához, és reméltem, hogy megüti a guta.
Vajon ezekben a napokban Horn Gyula a törvényes sebességet betartva furikázott Bihar megyében? Ha nem, akkor úgy tűnik, sokan félreállhattak az útjából, hogy félig-meddig elégedetten nyilatkozott a javuló MSZP–erdélyimagyar párbeszédről. Kár.