Nits Árpád

Eddig meg sem próbáltuk gondolatban végigkövetni az SZDSZ valamely korszakalkotó javaslatának következményeit. Harsány adócsökkentési kampánya ettől eltántorított, miután sorra megszavazta az adónövelési törvényeket. De most igazán, komolyan próbáljuk meg elgondolni, mivel járna, ha sikerülne nyélbe ütni a homoszexuálisok házasodását, a gyermeknevelési joggal együtt.
Közismert ellenérv, hogy a különös közegben nevelkedő gyermek eltanulhatja az egyneműek vonzalmát, és akkor a reprodukció nélküli közösségben bekövetkezik a reprodukcióhiányosság újratermelése. Azt senki se állítsa, hogy az együtt élő egyneműek különleges gonddal vigyáznak majd neveltgyermekeik egészséges szexuális nevelésére. A gyermek roppant találékony, ha szülei hálószobatitkait akarja meglesni.
De az SZDSZ erre azt mondhatja, hogy egyéni emberi joghoz fűződik a homoszexualitás és ezzel együtt szavazóbázisának újratermelése. És manapság a személyi jogokkal egyre nehezebb vitába szállni, ha már kitalálják őket.
Az egyneműek házasságának azonban komoly jogi buktatói is lennének. Velük is megtörténnek majd olyan tragédiák, mint a hagyományos házastársakkal: összekapnak, kibékülnek, megint összevesznek, aztán többé nem felejtik az egymásnak okozott csalódásokat. Egyszóval válságba fullad az együttlét, el kell válni, az apósok és anyósok, az egykori örömszülők legnagyobb örömére. A családjog, amelyet az SZDSZ kiterjesztene a különös kapcsolatra, úgy rendelkezik a vagyonelosztásról, hogy a lakás az anyánál marad, aki tovább neveli a gyermeket. Igen, de hogyan lehet megállapítani, hogy két azonos nemű közül – mindegy, hogy azok alkatilag nők vagy férfiak – melyik a nőiesebb? A bíró ezt nem döntheti el ránézésre. Azt pedig senki sem várhatja el a bíróságtól, hogy a nemi élet gyakorlása közben vizsgálja meg a családtagok egymáshoz való viszonyulását. Tanúkkal a bizonyítás kétessé válhatna, ugyanis az a házastárs, aki nem az anyának megfelelő pozíciót töltötte be a valóságban, felkérheti haverjeit anyaságának állítására, hogy a másik kerüljön az utcára. Ellenlábasa ugyanígy járhatna el. Korrupt világunkban bármi előfordulhat.
Ilyen kellemetlenségeknek tenné ki az SZDSZ a védenceit. Miért hagynák magukat?

Nálunk az idei március 15-e is az egységemlegetés jegyében zajlott le. Nekünk mindig és mindenről az egység jut eszünkbe, ha kell, ha nem. Most ráadásul még kell is, mert az államfő makacsul vékonyítja a fejünk felett a Damoklész kardját tartó cérnaszálat. És az előrehozott választásokon, ha lehetne, még nagyobb egységre lesz szükség, mint amelyet a kettős állampolgárság és az autonómia konjunkturális felkarolása teremtett tavaly novemberben.
Éppen ezért furcsa, hogy Marosvásárhelyen nem engedték koszorúzni a Magyar Polgári Szövetséget, Nagyváradon pedig az RMDSZ a füle botját sem mozdította, amikor a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület közös ünneplésre tett javaslatokat. A Markó–Tőkés találkozó sem jött létre. Úgy látszik, bizonyos szavazatokért a jelképes gesztust is túl nagy megalkuvásnak tartják. Tehát mégsem olyan késélen táncoló a választási helyzetkép? Az illetékesek jobban tudják.
De bizonyos jelenségek arra utalnak, hogy tömegszavazatokért sem törik össze magukat az egységharcosok. A korábbi incidenseknél feljelentői szerepet vállaló tájékoztatási eszközök reflexből megint közelképet adtak azokról, akik kifütyülték Gyurcsány beszédét, de nem mutatták az RMDSZ vezetőségét, amint hasonló megnyilatkozásokkal határolódik el a nemzetmegosztás kormányának főjétől. Pedig az egység érdekében ilyen alapvető kérdésekben egy emberként kellene felsorakozniuk előttünk az egyedüli legitimnek kinevezett vezetőknek, hogy legyen miért követnünk őket.
Vagy itt van a szokásos érem- és érdemeső. Sajnos, ezúttal egyetlen erdélyi személyiség sem utasította vissza olyan magyarországi párt- és államhivatalok kitüntetését, amelyek a történtek (december 5.) után közutálatnak örvendenek Erdélyben. A hosszú listákon egyetlen karakán ember akadt, Erdélyi Csaba felvidéki református püspök, aki a becsületet többre tartotta a kitüntetésnél.
Az egységet kunyeráló RMDSZ-vezetőknek az is eszükbe juthatna, hogy a befolyásuk alatt álló sajtónak az egységteremtés jegyében adjanak útmutatásokat. Ez a sajtó például jobban tette volna, ha nem áll az erdélyi magyarság ellenségeinek oldalára, például nem védelmezgeti Eörsi Mátyást ilyen fondorlatokkal, hogy neki is joga van belépni a Sapientia Egyetem előadótermébe, mert az ő adóforintja is benne van az épületben. Ez nemcsak azért veszélyes gondolat, mert szembehelyezkedik az erdélyi magyarság elsöprő többségével, hanem azért is, mert Bácsfi Diánát is feljogosítja arra, hogy a Mátyás-szobor tetejéről kifejtse véleményét napjaink sorsdöntő kérdéseiben. Az ő ükapjának adókoronái is benne vannak a szoborban, csakhogy az ő gondolataira sem vagyunk kíváncsiak. Igaz, nem sokkal zavarosabbak az Eörsi Mátyáséinál, mi több, ő nem emlegeti egy napon a kínai bevándorlókat az őshonos székelyekkel.
Persze, akad egy kis bökkenő. Ha az egységet szomjazó személyiségek mindenben követni próbálják a tömegjóízlést, fennáll a veszély, hogy megcsappannak a magyar kormánytámogatások. Ezt a félelmet egyesek ki is fejezték, mondván, hogy még Eörsi Mátyásnak is módjában áll megakadályozni bizonyos finanszírozást, ha megbántják. De hát ilyen az élet: valamit valamiért. Vagy pénz, vagy parlamenti képviselet és kormányhivatal.
Bár ha az utóbbiakat sikerül megkaparintani, akkor maroknyújtás nélkül is jön a pénz. Tehát biztonságosabb és kifizetődőbb lenne a tömeg oldalára állni.

Bizonyos lapok címoldaláról Eörsi Mátyás röhögte szembe a múlt hét végén az olvasót, és kioktatta, hogy Erdély ugyan demokrata, de nem minden lakója demokratikus, mert nem engedték előadást tartani a Református Kollégiumban és a Sapientia Egyetemen, hogy szabadon kifejthesse nézeteit. Ő beszél demokráciáról és szabad véleménynyilvánításról! Egy ilyen, aki 2004. december 5-e előtt a kettős állampolgárság elleni érveit – hasonszőrű elvtársaival együtt – szemenszedett hazugságokkal támasztotta alá.
De ez a kisebbik gond. Az SZDSZ csak specifikus munkáját végezte, amikor arcátlanul elküldte emberét Kolozsvárra annak bizonyítására, hogy mai kormánypárti magyar politikus bátran Erdélybe teheti a lábát, itt tisztelettel, sőt hajbókolással fogadják. Bezzeg Marosvásárhelyt nem merték kipróbálni. Az a város megmutatta gerincességét, amikor Kovács László odapofátlankodott. Marosvásárhely nem felejtette Kovácsnak a 22 millió román vendégmunkást, de Kolozsvár talán eltűri azokat, akik 800 000 éhenkórász áttelepülőről hazudoztak – gondolhatták a „magas szintű” látogatás kiagyalói és megszervezői.
És részben nyertek. Az első napon az SZDSZ tesztembere nem egyedül röhögte szembe az erdélyi magyarságot. Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségén tartott sajtóértekezleten Eörsi Mátyás jobbján Takács Csaba ügyvezető elnök, balján pedig Eckstein-Kovács Péter szenátor vigyorgott. Szintén az olvasóra. Arra, aki emberi ésszel felfoghatatlan okokból még mindig megveszi azt az újságot, amelyben a magyarországi ún. baloldal helynöke évek óta propagandázik a kettős állampolgárság, az erdélyi magyarság túlnyomó többségének vágya ellen.
Mellesleg: nem kell elhinni a napokban forgalmazott téves információt, hogy Eörsi az első magyar kormánypárti politikus, aki a végzetes december 5-e után magyar–magyar vigyordiplomáciát valósított meg. Decemberben iparügyi államtitkár jött Kolozsvárra, és a műrostos pótlékról, a szülőföldprogramról értekezett, majd gyorsan jött az informatikai miniszter is, hogy frissen kinevezett román kollégájával – az RMDSZ megjutalmazott kampányfelelősével – szerepeljen és ígérgessen. Aztán volt egy széles vigyorgás Budapesten is, amikor Markó Béla román alminiszterelnök Gyurcsány Péter kezét szorongatta olyan eltökélten, mintha soha el nem akarná engedni.
A bányászjárásokért sem a bányászok voltak a hibások, hanem azok, akik hívták őket, majd küldetéseik végén megköszönték garázdálkodásukat. Esetünkben is az a nagy kérdés, hogy kik hívják ezeket a velünk szemben ellenséges politikusokat, kik keresik velük a kapcsolatot. És milyen érdekből?
Még van egy nagy kérdés: akik az MSZP-vel és az SZDSZ-szel 2004. december 5-e után is exponálják magukat, nem számíthatnak a szavazótábor egyöntetű lelkesedésére. Szavazás pedig bármikor beüthet. A jelenlegi román államfő egy jobboldali kormányt szeszélyből már szétvert, és most szüntelenül fenyegetőzik az előrehozott választásokkal. Ezzel a veszéllyel nem számolnak az RMDSZ politikusai? Hihetetlen!
De az a lényeg, hogy Kolozsvár magyar lakossága – nem a politikusi lakossága – jelesre vizsgázott. A nemzetáruló, hazudozó, handabandázó Eörsi Mátyás és készséges vendéglátói nem tehették be a lábukat olyan szent helyekre, amilyen a Református Kollégium és a Sapientia Egyetem.
Az nevet igazán, aki kinevetheti a röhögőket.

Kuncze Gábor SZDSZ-elnök sietve nyilatkozott a kolozsvári eseményekről. Azt mondta, az incidens nem fogja meggátolni, hogy pártjának tagjai a jövőben Erdélybe látogassanak és kifejtsék nézeteiket.
Nem ártana, ha alaposabban meggondolná. Az SZDSZ-nek ugyan nem okoz kárt azzal, hogy provokátorokat küld Erdélybe, mert mindig akadnak szolgálatkész agitátorok, akik antiszemitizmust kiáltanak, és ezzel megpróbálnak hasznot csiholni olyan jelenetekből, amelyekért normális ember szégyellné magát. De az RMDSZ-aktivistákat kellemetlen helyzetbe hozná. Jelentősen csökken annak az erdélyi magyar politikusnak a népszerűsége, aki a jelenlegi magyarországi kormánypártokkal egy tálból cseresznyézik. Ezt a tudnivalót átadhatja Hiller Istvánnak is, hogy március 15-én nehogy meggondolatlan lépésre szánják magukat.

Állítólag a közvélemény-kutatók kikutatták, hogy Magyarország lakosságának többsége helyesli Gyurcsány hízelgését a moszkvai hatalmasságoknak, felszabadítónak nevezve a Vörös Hadsereget.
Képzeljük el, mi történne, ha 1956-ot írnánk, és Magyarország mostani lakossága érezne leküzdhetetlen késztetést a forradalomra.
Először is egészen más lenne a népfelkelés kiindulópontja. Egy rémhír okozná a szikrát, miszerint a dicsőséges szovjet katonákat haza akarják rendelni, mire hatalmas tömeg vonulna a rádióhoz azt követelve: állomásozzanak tovább a drága fiúk ideiglenesen. Valaki kihívóan megkérdezné, hogy mit jelent az ideiglenesen, mire azonnal felkoncolnák, majd megmagyaráznák neki, hogy ha azt mondjuk, hogy krumplileves, akkor krumplileves. Az eufóriás tömeg ettől jönne igazán tűzbe, és követelné, hogy a Vörös Hadsereg ismételje meg Budapest felszabadítását. A játékos hadgyakorlat üde színfoltjaként a forradalmárok virágszőnyeget terítenének a szovjet tankok elé, amint azok Nagy Lajos király útján oldalra fordított ágyúkkal simítják el a házakat. Egy ballib szűz mozgalmat indítana honfitársnői körében Add oda magad önként! jelszóval. A Szabad Népben üzenetet fogalmaznának meg az USÁ-hoz, hogy nehogy a létező magyar szocialista társadalom építésére törjön. Ugyanezt a kiáltványt a mai Népszabadságban megismételnék. Az újszerű magyar ’56 egyik hagyományos mozzanata: Amerika a világ más térségében keresne magának csendőrködnivalót.
És így tovább. De természetesen mindez csak akkor következhetne be, ha a közvélemény-kutatások valóban a mai magyar lakosság hangulatát tükrözik.