Nits Árpád

Ha most akadna a hatalom közelében egy igazi román hazafi, mindent elkövetne Tőkés László követeléseinek azonnali teljesítéséért.
Az nem igaz, hogy az fizikailag képtelenség. Az 1989 decemberi események dossziéinak másolatát Constantin Ticu Dumitrescu bármikor szolgáltatja, ha az eredetiek elvesztek volna az ügyészségen. A székelyudvarhelyi valóban forradalmi eseményeket pedig újrajátszhatják. Ha nem tetszik a helyszín, mivel a belügyes épület már szebb mint új korában, javasolhatjuk az Otopeni repülőtérrel szemközti rendőrtornyot, amelyet a mai napig nem mertek helyreállítani. A marosvásárhelyi márciusról is van bőven törvényszéki anyag. A Cseresznyés-per meg nem hallgatott vallomásaiból legalább félszáz esetet lehetne felgöngyölíteni.
Szóval mindent lehetne, csak akarni kellene. És muszáj lenne akarnia valakinek, aki felfedezné a következő összefüggéseket és persze, jó román hazafi lenne.
Tőkés László követeléseinek teljesítése közben, vagy már a legelején, Ion Iliescu bejelentené, hogy visszavonul a politikából. E döntő lépés pozitív kihatásának jelentőségét felmérve, a volt Politikai Foglyok Szövetsége és az Egykor és Most Üldözött Ötvenhatos Véndiákok számos enyhítő körülményt fűznének korábbi beadványaikhoz, sőt az ex-elnök teljes felmentését kérnék. Az általános megbocsátás szellemét érzékelve, C. V. Tudor nem próbálkozna a parlamenti védettségbe menekülni, továbbá beszüntetné hetilapját, a választásokig a 22 című lapban tárná fel, hogy mindaz, amit az utóbbi két és fél évben művelt, csak rossz vicc volt.
Tán mondanunk sem kell, hogy ezek után Păunescu sem maradna tétlen, gyorsan valami testhezálló mesterség után nézne, tudva, hogy az Európa és társa sem hizlalják már sokáig ideológusaikat.
A xenofóbia összecsuklását követően egy halom pártról kiderülne, hogy csak fantom volt (számos alakuló kongresszust tartottak Lăstunban, maximum Trabantban). Az újrakollektivizálás magas szintű prókátorának lelépése után pedig megszűnne a kommunista agronómusok pártja is. Aztán kiderülne, hogy a nemzetet sem szimplán, sem demokratikusan nincs kitől megmenteni, mivel az igazi vétkesek sorra rács mögé kerülnének. Szeptember 27-ig minden szélsőség lekopna a politikai táblázatról… Az új parlamentnek első dolga lenne bocsánatot kérni Marosvásárhelytől, hogy még nem állították vissza egyetlen magyar nyelv iskoláját sem, és megfelelő intézkedésre kérné fel a megalakuló koalíciós kormányt (amelyben a Polgári Szövetség lenne az ellenzék).
A társadalmi letisztulás végeredménye csak ezután következik. Az USA ölbe venne, dédelgetne, minden szeretetét ránk pazarolná. Mert a térségben már megint nincsenek egyértelműen „jó fiúk”. Az egyik mind sztrájkol, a másik oszladozik, a harmadik csurkázik stb.
Volt már egyszer ilyen történelmi pillanat. Úgy nézett ki, hogy néhány napos áldozatos küzdelemmel Románia lekörözött olyan országokat, amelyek évtizedek óta araszolva építik a kiutat a kommunista diktatúrából. Aztán az egyéni hatalomvágy felemésztette a világ rokonszenvét.
Az igazi hazafiság lemondással jár. Beleértve a hatalomról való lemondást. Kíváncsian várjuk tehát, a hatalom részéről, mikor vált át Tőkés László heves elítélése messzemenő elismeréssé.

Gyurcsányt nem kellett volna a Vatikánba engedni. Ott nem működik a „magyar módszer”, miszerint az interpellációkra úgy szokás válaszolni, hogy mindenért a Fidesz a hibás. A római katolikus egyház hátrányos megkülönböztetésére vonatkozó pápai számonkérésre a valóságot tükröző válasz az lett volna, hogy nincs megkülönböztetés, mert minden történelmi magyar egyházat egyformán elnyomnak Magyarországon. Az a válasz, pontosabban árulkodás, még pontosabban rágalmazás, hogy a magyarországi római katolikus püspökök a népszavazáskor beavatkozott pártpolitikai kérdésekbe, visszatetszést keltett. Ráadásul a magyar miniszterelnök elárulta magáról, hogy nem tud különbséget tenni a pártpolitika és a nemzetpolitika között.
A vatikáni diplomácia sem éppen remekelt. Mintegy gondolkozási időt kérve, tartózkodott az állásfoglalástól. Pedig ilyen nagyfokú illetlenség esetére a láb mindig kéznél van. A hórihorgas rangú vendéget egyszerűen ki kellett volna rúgni, helyrehozva ezzel azt a hibát is, hogy egyáltalán fogadták.

Göncz Kinga, akiről az embernek az jut eszébe, hogy köszönjük, Árpi bácsi, a taxisblokádot, esélyegyenlőtlenségi akármiként azt állította a népszavazási ellenkampányban, hogy az új szociális szerződés megkötése a szomszédos államokkal a legszerencsésebb körülmények között is elhúzódik egy-két évig, és addig a kettős állampolgárok nyugdíja vészesen megterhelné a magyarországi társadalombiztosítási kereteket.
Most két lehetőség között választhat az SZDSZ–MSZP-kormányszövetség:
1. A legrövidebb időn belül, akár holnaptól, egyoldalúan bevezeti az Európai Unió vonatkozó joggyakorlatát, és nem vállalja újabb nyugdíjak folyósítását más országokban ledolgozott évekért. Ebben az esetben azonnal eredményt hirdethetünk a sánta kutya és a hazug ember közmondásos versenyfutásában.
2. A kormányszövetség kivételes taktikát választ: miután tücsköt-bogarat összehazudott a 23 millió romántól napjainkig, legalább ebben az egy „ígéretben” tartja a szavát, és évekig elnyúzza a szociális egyezmény felülvizsgálatát. Ebben az esetben a károk beláthatatlanok.
Ugyanis valóban vannak olyanok, akik pusztán azért települtek át Magyarországra – ténylegesen vagy csak formailag –, hogy gondoskodjanak a magyar személyi igazolvánnyal járó gondtalan öregkorukról. (Zárójelben be kell vallanunk, hogy a jelenséggel szemben nem alakult ki egészséges közvélemény, sőt, mintha elismeréssel öveztük volna az ügyeskedőket. Megjegyzendő, sokan nem gyanítottuk, hogy Magyarország ebben az ügyben is mekkora palimadár, azt hittük, hogy a magyar társadalombiztosítási pénztár havonta benyújtja a számlát a nyugdíjasait exportáló államnak. És az is megjegyzendő, hogy Magyarországon nagyobb ellenszenvvel keserítik meg azok életét, akik nem haszonlesni, hanem dolgozni járnak vagy települnek át.)
De mindennél fájdalmasabb tünet, hogy a néplebeszélési kampányban unalomig emlegetett 25 ezernyi magyarországi importnyugdíjas közül sokan egy mukkot sem tudnak magyarul és nem is akarnak megtanulni. A Kárpátokon túliak is rákaptak a nagy lehetőségre. A szerényebb anyagi tartalékokkal rendelkezők Araddal átellenben kiöregedett falvak düledező viskóit vásárolják fel tömegesen, a helyhatóságtól bejelentőlapot kérnek, és a többi megy, mint a karikacsapás. Az igényesebbek bennebb merészkednek, közelebb a Tiszához, a régi álomhatárhoz, módosabb községekben, sőt városokban vásárolnak ingatlant a kétszeres-háromszoros értékű nyugdíj kedvéért. Romániai illetőségüket és lakásukat természetesen megőrzik, úgyhogy a kettős állampolgárságot tőlük nem szavaztatta el az „okos” magyar kormányzat.
Mivel a magyar kormánypártok mindent elkövettek a népszavazás előtt a határon túli magyarok távoltartásáért, az ügyeskedőket ez felbátoríthatta. Úgy vehették, hogy velük semmi baja a hatóságoknak, csak áttelepülni nem óhajtó magyarokat nem akarnak látni. És arról is értesültek, hogy a nyugdíjfolyósítás körül lehet valami változás, ezért „életvitelszerű” átruccanási igyekezetük felgyorsulhat.
Ehhez a sakkhúzáshoz nyilván nem azok folyamodnak majd, akiktől az SZDSZ és az MSZP féltette a némileg magasabb magyarországi életszínvonalat, hanem azok, akik idehaza sem éppen éheznek. Így van ez: akinek több van, az még inkább imádja a potyát. Biztosan rájuk gondolt Fodor Gábor (SZDSZ, persze, hogy az), amikor azt mondta, hogy na, most aztán vegyék le a napirendről a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, ellenben könnyítsék meg a honosítást. Telepedjen le bárki minél gyorsítottabb eljárással, csak a magyarok kíméljék Magyarországot. Gyurcsány Ferenc is ilyen értelemben utasította igazságügy-miniszterét. Stílusához híven lassan mondta, de ahhoz, hogy ő maga is megértse szavai lényegét, még tagoltabb beszédmodort kellene begyakoroltatni vele. Hátha úgy neuronkapcsolat teremtődik a fejében a nemzetpolgárság és más közjogi ostobaságok, valamint a hagymakupolás honfoglalás kiterjesztése között.
Az új határon túli magyarságpolitika lényegének ismeretében kíváncsian várjuk, hogy a nyugdíjfolyósítás ügyében az 1-es vagy a 2-es taktikai lépést választja-e a lendületes Gyurcsány-kormány.

Kikre nem hallgatott a magyar nép derékhada 2004. december 5-én?
Legjobbjaira, köztük egyházi főméltóságaira, közéleti személyiségeire, a tudományos és művészeti élet nagyjaira, világhírű sportolóira, akik a két-igenes népszavazásra buzdítottak.
És kikre hallgatott?
Legrosszabbjaira, akik fényes nappal kilopják a szemét, lehazudják a csillagokat az égről, akik Wass Alberttől is megtagadták a magyar állampolgárságot, akik boszorkaarccal fröcskölik rágalmaikat mindazokról, akik az utolsó utáni pillanatban megpróbálták felzárkóztatni a magyar nemzet egészét Európa önérzetesebb nemzeteihez, az állítólag lemaradóbb szomszédokhoz is.
Mégse hibáztassuk a magyar nép többségét. A nép csak 20 százalékban okolható az elhibázott döntésekért. A 80 százalékos felelősség a vezetőket terhelte Muhinál, Mohácsnál és terheli most Budapestnél, ahol győzött Năstase és Gyurcsány.
De lesz még egyszer ünnep a világon.