Nits Árpád

Fickándozik egy bértollnok a romániai magyar baloldali sajtóban, aki újabban az Erdélyi Naplóval kötekedik. Nevét a világért sem említjük meg, sőt, a lapok címét sem közöljük, amelyekben írogatni szokott, ugyanis meggyőződésünk, hogy ezek az újságok és munkatársaik annak arányában részesülnek bizonyos alapítványi pénzekből, hogy milyen gyakorisággal „monitorizálják” az egy-két jobboldali lapnál dolgozó két-három, anyagilag független újságírót.
Régebben olyankor váltunk az RMDSZ-oldali bértollnokok céltáblájává, amikor kiálltunk a Bolyai-egyetem újraalapítása, a kettős állampolgárság intézményesítése és az autonómia megteremtése mellett, valamint értelemszerűen legfőképpen olyankor, ha bátorkodtunk megjegyezni, hogy mindenféle jöttment firkász ne fenje a tollát és a nyelvét Tőkés Lászlón, akinek köszönhetően a sajtószabadság hamarabb köszöntött be tájainkon, mint Észak-Koreában. Mostanában lefigyelőink tematikai választéka beszűkült. A Bolyai-egyetem ügyét végérvényesen elszabotálták, az autonómia és a kettős állampolgárság parlamenti küszöbátlépési mankóvá vált. Központi kampánybizottsági utasításra azok is kettős állampolgárságot akarnak (vagy legalább hallgatnak róla), akiknek már van, és akik eddig körömszakadtáig ellenezték. Ami megmaradt – Tőkés László személye és minden kezdeményezése, köztük az Áldás, népesség felkarolása – a jelek szerint nem elég lapunk megfigyelőinek. A változatosság kedvéért most azon lovagolnak, hogy az Erdélyi Napló egyik munkatársa az egykori bukaresti pártfőiskola végzettje.
Az Erdélyi Napló szerkesztőségében olyan kevesen vagyunk, hogy három kolléga kizárásával az olvasó azonnal rájöhet, hogy a kiszemelt személy én volnék. Ezért arra kérem olvasóinkat, döntsék el: tartsam-e be lapunk szemlézőjének felszólítását. Ha összejön példányszámunk legalább 0,01 százalékának megfelelő levél, amelynek feladója lakcímével és lapunk kivágott fejlécével igazolja, hogy nem kívánja olyan lapra pocsékolni a pénzét, amelyben én közlök, azonnal átadom a helyem. A vártán maradó kollégáimtól természetesen elvárom, hogy ne fogadjanak be bárkit. Például azt az állítólag pedigrés újságírót sem, aki trágárságokkal illette az Áldás, békesség konferenciát.
De ha már benne vagyunk a témában, nem árt felidézni, hogy volt időszak, amikor a diktátor nem figyelt oda, és normálisabb tanácsadóira hallgatva, a pártegyetemet a Bukaresti Egyetem bölcsészkara és a Közgazdasági Akadémia mintájára szerveztette meg. Ezt az időszakot, vagyis a 60-as évek végét fogtam ki a Ştefan Gheorghiu főiskolán, mert ekkor küldtek oda egyetemi végzettséggel nem rendelkező újságírókat is – ami nem erény, hanem puszta szerencse. A fellazítás nem tartott sokáig. Ceauşescu észbekapott, hogy felvilágosult, gondolkodó emberekkel meggyűlhet a baja, és mindent visszaalakított szovjet, vagy inkább kínai mintára. Akik később a keleti típusú pártiskolán tanultak, most inkább a romániai magyar sajtó baloldalán serénykednek, velük azonban nincs osztanivalója szemlézőnknek, nekik nem tanácsolja, hogy tessék már átadni a helyet rátermett fiataloknak. Nyilván azért, mert kenyéradói között is akad egykori pártfőiskolás.
Más baj is van ezzel a fajta káderezéssel. Ha megvizsgáljuk, hogy 1989 után kik álltak a rosszabbik oldalra, meglepődve tapasztaljuk, hogy inkább a Babeş–Bolyai végzettjei állították ugyanazt, mint a magyarországi baloldal, vagyis hogy Erdélyben a multikulturális egyetemé a jövő, és a Bolyai-egyetem létalapja csak holmi kivénhedt magyartanárok rózsaszínű álmában létezik. Hasonlóan sokan vannak a civil egyetemek végzettjei között olyan közírók, akiknek a 2004-es választási kampányig nem kellett kettős állampolgárság, és az autonómiáról is úgy vélekedtek, hogy érdekvédelmi szervezetünket ne zaklassuk ábrándokkal. Ilyen újságírókat napjaink „polgári” egyetemei is kitermelnek, ahol sajnos túlteng az elfajult liberalizmus (az a szabaddemokratikus).
Kíváncsian várjuk, miért fognak belekötni az Erdélyi Naplóba az elkövetkező hetekben. A kettős állampolgárság és az autonómia meglovagolásával megnyert választási kampány után mi következhet? Az újra nyeregbe emelt RMDSZ-vezérek takarodót fújhatnak, előveszik a régi lemezeket arról, hogy a kettős állampolgárság ellentétes az autonómiatörekvésekkel, az autonómia pedig feleslegessé teszi a kettős állampolgárságot, tehát egyik se kelljen nekünk. Akkor újra ránk szabadíthatják a bértollnokokat, ha bátorkodunk számon kérni a választási ígéreteket.
De megígérjük, hogy a szerkesztőség – velem vagy nélkülem – csak ritkán, magának a jelenségnek az érzékeltetése kedvéért osztja meg az olvasóval ilyenszerű gondjait. Jobb, ha tőlünk tudja meg, mint ha kíváncsiságból megvásárolná azokat az újságokat, amelyekből maholnap többet küld vissza a terjesztő, mint ahányat nyomtattak.

November 28-án megint az urnákhoz járulunk. Tizenöt éve a szavazás rabjai vagyunk. Elmegyünk, mert a régi szövetségben is vannak rokonszenves jelöltek, akiktől nem vonhatjuk meg szavazatunkat. Nincsenek olyan sokan, de akadnak. A másik szövetségben, amelynek kevésbé csicsás napernyőre sincs pénze, szintén vannak megnyerő politikusok, nem sokan, de többen. (Sajnos, a nagy tolakodásban a listákon kívül rekedtek jobbra érdemes politikusaink, akikre szintén szívesen szavaznánk, de az ő státuszuk már eldőlt. Legalábbis négy évre.)
Senkinek sem tanácsolhatjuk, hogy valamelyik szövetségre ne szavazzon, de azt sem mondhatjuk, hogy mindkettőt részesítse kegyeiben, mert akkor érvénytelenné válik a szavazócédula. Ilyen kegyetlen a választási törvény: tiltja a bigámiát.
Szóval nagy a dilemma, lapunk ezért nem harsánykodott a választási kampányban. Míg más romániai magyar lapok mindennek lehordták a Magyar Polgári Szövetséget és mindazokat, akik az MPSZ-re akarnak szavazni, mi nem állítottuk azt, hogy aki az RMDSZ-re szavaz, az ilyen vagy olyan. Nem, mi ilyen részrehajló kampányban nem akartunk részt venni.
De azt senki sem vetheti a szemünkre, hogy közömbösen szemléltük az erdélyi magyarság számára valóban roppant fontos esemény előkészületeit. Sőt, mi nagyon korán, a szatmárnémeti RMDSZ-kongresszus előtt megkezdtük a szurkolást. Már akkor aggódtunk a szervezeti egységért, és arra figyelmeztettünk, hogy Tőkés Lászlót nem egészséges dolog eltávolítani az RMDSZ vezetőségéből, mert akkor visszafordíthatatlanul megkezdődik a magyarság megoszlása. Aztán abban reménykedtünk, hogy két szervezet közös listájával helyreállítható a választási egység: ha a jelöltlistákon most méltányos arányban ott lennének mindkét szekértábor rokonszenves jelöltjei, nem volna dilemma. Egyet fizetnénk, kettőt kapnánk. Sajnos, a helyhatósági választások idején világossá vált, hogy kivétel nélkül minden csárdában ugyanaz a dudás akar táncoltatni. Mégpedig úgy, hogy amikor neki nincs kedve autonómiát vagy kettős állampolgárságot fújni, akkor senki se vegye elő a régi lemezeket. Arra is aggódva figyelmeztettünk, hogy Erdélybe ne hozzanak olyan politikusokat vendégszereplésre, akik a 23 millió román vendégmunkással, majd a 800 ezer áttelepülővel örökre eljátszották hitelüket. És ne fogadjanak el kitüntetéseket a magyar szocialistáktól és szabaddemokratáktól, mert ezzel is veszélyeztetik a parlamentbe jutást. Az MPSZ ezt maradéktalanul betartotta…
De ha már szóba került az MPSZ: sokan úgy érzik, hogy az sem az a kimondottan ideális magyar párt, elhiszik, hogy tagjai csak a képviselői székbe akarnak kapaszkodni, aztán ők is beilleszkednének… Minderről most nincs idő vitatkozni. Annyi szent, hogy ha mindannyian megjátsszuk a kiábrándultat, egyetlen rokonszenves jelöltünk sem fog bejutni a parlamentbe. Mások sem, de a rokonszenvesek sem. Ha azonban mindannyian szavazunk, megtörténhet, hogy mindkét tábor megnyerő politikusai parlamenti tagok lesznek. Mások is, de a megnyerők is. És akkor két magyar frakcióval hátha másként alakulnak a dolgok.

Egészségügy-minisztériumi statisztikus megmutatta egy versenyvizsga-dolgozat másolatát, amelyet kultúrtörténeti kuriózumként őriz. Amikor még dívott a központilag irányított értelmiségi-kihelyezés, falusi körorvosok csak versenyvizsgával foglalhattak el kórházi állást. Azon a dolgozaton a zsűri elnökének piros tintával írott megjegyzése virított, szó szerint: „kedves kolléga, ha az ön által javallott gyógyszeradagot ügyelete idején beadja a páciensnek, az nem éri meg a következő vizitet.”
A minisztériumi statisztikus megjegyezte, hogy a versenyvizsgázó orvos csak a kórházi állástól esett el, de továbbra is körzeti orvos maradt, és nyomoríthatta pácienseit. Ilyen volt a rendszer.
A múlt héten a magyar igazságügy-miniszter azt nyilatkozta, hogy a párizsi békeszerződésben foglaltakkal ellentétes a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás. Valódi jogászok, akik nemcsak hallgatták, hanem meg is értették az egyetemi előadásokat, nyomban megjegyezték, hogy a párizsi békeszerződés nem foglalkozik állampolgárság megadásával vagy megvonásával, éppen ezért adhatott az Európai Unió kapujában ácsingózó Románia a besszarábiaknak és Bulgária a macedónoknak román, illetve bolgár állampolgárságot.
De nemcsak az igazságügy-miniszter vizsgázik le szánalmasan ezekben a napokban. Egyik szintén „tudós” kollégája azt állította, hogy az újdonsült 5 millió magyar állampolgár hirtelen a kedvezményes lakásépítési hitel jogosultjává válna. Honnan annyi hitel, amikor az otthoniaknak is egyre kevesebb jut? Ez a szakértő azt sem tudja, hogy bankhitel leszerződésekor nem elegendő az útlevél, a legkevésbé éber banktisztviselő is elvárja a személyi igazolvány felmutatását. Ha erre a hiteligénylő azt válaszolja, hogy neki romániai „buletinje” van, valamint olyan lakcíme, amelynek egyes betűit csak számkombinációval lehetne bevinni a magyarországi számítógépes nyilvántartásba, akkor a bank alkalmazottja nem is kérné a hitelgaranciát, vagyis az állandó és biztos magyarországi jövedelem igazolását.
A kettős állampolgárság elleni balos (tehát ostoba) kifogásokat dokumentumtárban kellene őrizni. Kultúrtörténeti kuriózumok lesznek a következő nemzedékek számára. Azt lehet majd velük szemléltetni, hogy az a személy, aki ügyvédbojtárnak sem lenne jó, megmaradhatott igazságügy-miniszternek vagy más kormánytagnak. Mert ilyen a rendszer az MSZP–SZDSZ-kormány idején.
De túlpörögtek az események. Ahelyett, hogy bölcs maradt volna, megszólalt a miniszterelnök is. Méghozzá többször, és egy alkalommal olyan példálózásba keveredett, hogy esetében nem elég a diploma megkérdőjelezése. Azt mondta, hogy a kedvezményes állampolgárság-juttatás róka fogta csuka. Már-már azt tanácsoltuk neki, hogy kérdezze meg a horvát kollégájától, mit csinált a maga rókájával és csukájával, amikor hirtelen leesett a tantusz. Ezeket a botcsinálta társadalomtudósokat éppen a horvát példa ejti kétségbe, és ötölnek ki olyan ostobaságokat, amelyeket világos órájukban ők maguk is szégyellhetnének. A külföldön élő horvát állampolgárok ugyanis választhatnak és választhatók. A magyar alkotmány most állandó magyarországi lakhelyhez köti a választójogot, de rémálmukban az MSZP-s és az SZDSZ-es hatalombitorlók attól rettegnek, hogy a közeli vagy távoli jövőben fordulhat a kétharmados kocka.
Megnyugtatni nem tudjuk őket. Miután Hillerék Károlyit ünneplik, aki nem akart több magyar katonát látni, és a Fideszt gyalázzák, mert az nem akar több magyar katonát Irakban látni, mi, egyszerű emberek, azt sem tudhatjuk, mit hoz a múlt. Hát még a jövő? De azt biztosan állíthatjuk, hogy ha a magyarországi baloldal a 23 millió román vendégmunkás után most 5 millió külföldi magyart nevez ki jómadárijesztőnek, tőlünk szavazatra sohasem számíthat. Még lélekben sem.

Illemtudás
Meg sem próbáljuk lebeszélni a politikusokat bizonyos hajlamokról. Hadd szeressék azt a magyarországi pártot, amelyiket akarják, utóvégre ezen a téren is érvényesül a tolerancia. De nagyon szépen megkérjük az RMDSZ vezetőit, hogy a választási kampányban ne hívjanak Erdélybe MSZP- és SZDSZ-politikusokat. Főleg most, amikor azok NEM-re buzdítanak a népszavazáson. Ne veszélyeztessék a parlamentbe jutást olyan tánc- és illemtanárokkal, mint Vas Lajos művelődési államtitkár, aki kioktatta a sepsiszentgyörgyieket a vendégfogadás szabályairól. Meg sem fordult a fejében, hogy 23 millió román vendégmunkásról, majd 800 ezer áttelepülő kettős állampolgárról illik-e hazudozni.
Számmisztika
Bársony András magyar külügyi ellenpropagandista is feltette a költői kérdést, hogy vajon a Fidesz-kormányzat miért nem vezette be a kettős állampolgárságot. Megmagyarázzuk. A Fidesz-kormányzat nemcsak kettős állampolgárságot, hanem sokkal többet nyújtott volna a határon túli magyarságnak, ha nincs olyan ellenzéke, amely minden alkalmat megragadva árulkodott a nagy és a kisantantnak, a NATO-nak és az EU-nak, minden helyi és globális titkosrendőrségnek, nyíltan híresztelve, hogy a jobboldali kormányzat nacionalista, antiglobalista, antiszemita, meg minden. A félévszázadnyi elnemzetlenítő propagandának köszönhetően még nagyobb pánikot váltott volna ki Magyarországon, ha nem 23 millió románt, hanem sokkal nagyobb katasztrófát, 800 ezer magyart festenek a falra.
Nagyon sok erdélyi magyar nemcsak a kettős állampolgárságról, hanem a magyarigazolványról is lebeszélte volna a Fideszt, ha tudja, mi lesz belőle.
Magyartalankodás
Utcai sajtóankét keretében azt mondta egy nyugdíjas hangú nénike, hogy nem kell magyar állampolgárságot adni a határon túli magyaroknak, mert olyan régóta élnek más államok területén, hogy már nem is igazi magyarok.
Az MSZP–SZDSZ-ellenkampányt látva olyan érzésünk támad, hogy néhányan olyan régóta élnek a szocialisták Magyarországán, hogy már nem is igazi magyarok.

Közeledik a döntő menet. Az elsőt az RMDSZ nyerte övön aluli ütéssel a helyhatósági választások idején. A második menetben ugyanúgy leütötték a Magyar Polgári Szövetséget, de a parlamenti választásokon való részvételhez szükséges aláírások szuperellenőrzött megszámlálása még nem jelentett kiszámolást. Most folytatódnak a nyúzómenetek, amikor az RMDSZ a szorítón kívülről püföli lenéző, megvető kiröhögéssel az MPSZ-t, amely sarokba szorítva fenyegetőzik azzal, hogy román pártot hív segítségül, vagy függetleníti jelöltjeit a pártpankrációtól.
Mi, egyszerű nézők, romániai magyarok, elszörnyedve figyeljük a fejleményeket, attól tartva, hogy a döntő menetben, a választásokon, mindkét öklöző elterül, és a bíró diadalmasan elszámol ötig. Öt százalékig…
De más nézők is vannak a lelátókon. Olyanok, akik másfél évtizede hangoztatják, hogy a romániai magyarok etnikai szervezete természetellenes képződmény, és a normális az lenne, ha a parlamentet kizárólag társadalomszervezési eszmék szerint alakult pártok képviselői alkotnák, vagyis ha a magyarok román pártokban keresnék a helyüket. Ezek a nézők a második menettől vágyaik beteljesülését remélhették volna. Vajon miért nem viselkedtek úgy, hogy szurkolásukkal rávegyék a bírót a nekik megfelelő döntésre?
Az RMDSZ–MPSZ-öklözés első menetében még érthető volt az etnikai pártlebontók látszólagos közömbössége. Ha az MPSZ-t nem ütik le hatalmi pörölycsapással, a helyhatósági választásokon számszerűsödött volna az erőviszony. A megszerzett tanácsosi és polgármesteri helyek száma alapján a két szervezetnek (az RMDSZ-nómenklatúra acsarkodása ellenére) meg kellett volna egyeznie a parlamenti jelöltlisták összeállításáról. Ez lényegében a romániai magyar egység helyreállítását jelentette volna, ebben nem voltak érdekeltek azok a román körök, amelyek a magyar párt felszámolását tartják egyik legfőbb életcéljuknak.
Teljességgel érthetetlen azonban, hogy a második menetben miért nem szóltak rá a bíróra, hogy az MPSZ-nek kedvezzen, vagyis ne keressen szépséghibát a támogatói listákon. A hivatásos RMDSZ-szenátorok és -képviselők, miután már befutós helyre kapaszkodtak (úgymond demokratikus előválasztásokon), a világ minden kincséért sem léptek volna vissza. A két magyar párt választási részvétele pedig elkerülhetetlenül mindkettő kieséséhez vezetett volna. Az MPSZ román pártlistán szereplése nem vezet óhatatlanul ugyanehhez az eredményhez. Az MPSZ ezzel a lépéssel akkorát veszíthet népszerűségéből, hogy az RMDSZ-ből legkiábrándultabb erdélyi magyar is Markóékra pecsétel. Utoljára – fogadkozna –, de még egyszer.
Ezt a román politikusok is felismerhették, miért hagyták mégis egyeduralkodónak az RMDSZ-t?
Ezt egyes megfigyelők azzal magyarázzák, hogy bármelyik oldal – liberális vagy szocialista – nyerje is meg a választást, egymaga nem alakíthat kormányt, szüksége lesz egy szobatiszta koalíciós partnerre, hogy ne emelje kormányba a nagy-romániásokat éppen az uniós betagolódás ciklusában. Ugyan! A nagy pártokat semmi sem gátolná nagykoalíció létrehozásában. Egy tőről fakadnak. Băsescu közlekedési, Stolojan pénzügyminiszter, majd miniszterelnök volt az első Iliescu-rezsimben. Most még kígyót-békát kiáltanak egymásra, de a választások után „az ország érdekében” megegyeznének. Meg aztán a nagy-romániások is liberalizálódnak: izraeli kampánytanácsadót fogadtak. Ebben hajszálnyira sem különböznek a magyarországi baloldaltól. Ha az MSZP-t elfogadja a Nyugat, C. V. Tudor miért ne kormányozhatna?
A pillanatnyi politikai helyzeten túl azzal is számolnunk kell, hogy a román politikában évszázados hagyománya van a lakosság egyneműsítésének. Nem a kommunizmus találta ki a nemzetállamot és az ortodox államvallást. A román népelem kizárólagosságának biztosításában kivételes tapasztalatra tettek szert már Dobrudzsa bekebelezésében, ahol a lakosság mindössze 20 százaléka vallotta magát románnak. Az Egyesült Fejedelemségek területén ma nem véletlenül 99 százalékos a román nemzetiségűek részaránya, holott a török megszállás idején Havasalföld és Moldva a Balkán és Kis-Ázsia átjáróháza volt. A homogenizálás kissé nehézkesebben, de látványosan folyik nyolc évtizede Erdélyben is, sőt, a neokapitalizmusban jócskán felgyorsult. Akkor mégis mi lehet a magyarázata annak, hogy nem ragadták meg a ragyogó alkalmat a legnépesebb „idegen” nemzetiség parlamenti képviseletének felszámolására, ezzel az asszimiláció és az országból való kitessékelés felpörgetésére? Miért kedveztek most is, mint tavasszal, az RMDSZ-nek egy olyan választási törvénnyel és annak borzasztó következetes alkalmazásával, amelynek jogszerűségét uniós szakértők is késégbe vonják?
A kérdés olyan kínos, hogy egyelőre nem lehet rá válaszolni.

Két és fél éve halljuk a magyar kormánykörök sikoltozását a túl erős forintról, amit le kell értékelni, és ha ebben a Magyar Nemzeti Bank akadályozza a kormányt, akkor el kell mozdítani a bankigazgatót.
Mit is jelent a nemzeti valuta leértékelése? Hogyan segíti elő ez a pénzügyi manőver az export növekedését és az import csökkenését? A mechanizmus elvben roppant egyszerű. A leértékelés után a hazai termelő jobban jár, ha külföldön értékesíti termékét, mert az idegen valutát hazahozva és beváltva, több hazai pénzhez jut, abból az olcsó hazai piacon több nyersanyagot vásárolhat, esze ágában sincs valutát pazarolni külföldön. Ám kis idő múlva, amikor a belföldi piacon a megszokott árfekvésű, olcsó nyersanyagot keresi, meghökkenve észleli, hogy az árak megugrottak. Mégpedig azért, mert a leértékelés után megnövekedik a hazai kereslet, amelynek köztudomásúan árfelhajtó hatása van. A hazai pénznem leértékelése általában csak egyetlen termelési ciklusban növeli az exportot és csökkenti az importot, aztán a belső és külső árak kiegyenlítődnek, és minden visszaáll a korábbi kerékvágásba. Nyugaton ezért nem divat már a valutaleértékelés, sőt, régebb, válságok idején is csak csínján alkalmazták.
Magyarországon ennél is kedvezőtlenebb a helyzet. Tegyük fel, hogy az exportálásra ösztönzött termelő hanyatt-homlok külpiacon értékesíti termékét, a besepert idegen valutát azonban nem viszi haza átváltás és nyersanyagbeszerzés céljából. Nyersanyagot eddig sem odahaza vásárolt, mert nincs. Az esetek túlnyomó többségében Magyarországon külföldről beszerzett nyersanyagból állítanak elő termékeket hazai vagy külföldi értékesítés céljából. Az otthon kínált termékek árát azonban a leértékelés után azonnal a külföldi árszinthez fogják igazítani, hogy átváltás után legalább annyi valutát kapjanak, amennyiből biztosíthatják az újratermelést. A leértékelés végeredménye: az export és az import nagyjából változatlan marad, az infláció – a szegények adója – számottevően megugrik. Már az első termelési ciklusban!
A hazai pénznem leértékelésének következményeit némileg bonyolítja a külföldi vagy hazai valutában elhelyezett bankbetétek nyereségkülönbözete, a tőzsdei árfolyam-ingadozás, az ingatlanpiac stb., de ezekben a közember csak nagyon áttételesen érdekelt.
A magyarországi valutaleértékelés tehát szinte kizárólag a bérből és nyugdíjból tengődők hátán csattan. Miért akarja mégis tűzön-vízen át végrehajtani az MSZP–SZDSZ-kormány? Mert más eszköze nincs a fojtogató pénzügyi válság átmeneti megoldására. Ha valamilyen trükkös megoldással nem képes hirtelen pénzre szert tenni, akkor közvetlen nadrágszíjmeghúzáshoz kell folyamodnia, azzal pedig tovább csökkentené újraválasztási esélyeit. Az infláció is ugyanabba a zsákutcába vezet, de lassabban. Amíg az emberek a bőrükön érzik a balosok által előidézett válság elmélyülését, hátha kitart a szemfényvesztés hatása, amelyet a Gyurcsány-bohózattal produkálnak. Erre a kártyára teszik fel utolsó zsetonjukat.
Ha nyernek, azt nem a szerencsének köszönhetik, hanem a választói butaságnak.