Nits Árpád

Beszélgetés Kövér Lászlóval, a Fidesz alelnökével
– Ha most, a Magyar Polgári Szövetség II kongresszusán a magyarországi politikai elitet Kovács László képviseli, az legalább akkora meglepetés volna, mint az, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség helyhatósági választási kampányzáró naggyűlésén Ön volt látható Kasza József oldalán, és nem valamelyik kormánypárti politikus. Mi ennek a magyarázata?
– Nemcsak én voltam ott a kampány finisében a Délvidéken, hanem még jó néhány fideszes vezető, volt miniszter, Deutsch Tamás, Fónagy János, most hétfőn Orbán Viktor fog Zentára utazni, és azért mi vagyunk ott, mert bennünket hívtak meg a Vajdasági Magyar Szövetség vezetői, feltételezésem szerint azon megfontolásból, hogy a délvidéki magyar közösség is, miként Eörsi Mátyás szerint az erdélyi is, ha szavazhatna, akkor 80-90 százalékban a Fideszre szavazna, de legalábbis lelki értelemben hozzánk áll közelebb, ahhoz az értékrendhez, amelyet mi vallunk. Ezért nem a másik oldalról kértek a kampányban segítséget, mert úgy gondolhatták, mi jobban tudjuk mozgósítani a délvidéki magyarokat a választásra, márpedig éppen erre a mozgósításra volt és van szükség. A mi részünkről pedig azért fogadtuk el ezt a meghívást, mert noha egyébként az elmúlt években, sőt talán az elmúlt évtizedben másokkal, így az Ágoston András által vezetett VMDP-vel jobb viszonyban voltunk, mint a Kasza-féle VMSZ-szel, úgy láttuk, hogy függetlenül attól, hogy milyen személyi szimpátia hova fűz, függetlenül attól, hogy egyébként esetlegesen a vajdasági magyarságon belül melyik politikai szervezethez fűznek bennünket szellemi vagy baráti érzületek szorosabban – mindettől függetlenül a VMSZ még úgy-ahogy az egyre inkább gyengülő, erőtlenedő vajdasági magyar közösségben megőrizte a befolyását és a tartalékait, és miután valóban vészjóslóak az ottani folyamatok, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennek a meghívásnak ne tegyünk eleget. Tehát ez a Kasza úrék részéről egyfajta békejobbnyújtás volt nyilvánvalóan felénk, mi pedig úgy éreztük, nincs erkölcsi alapunk annak visszautasítására. Persze, nem mondom, hogy nem okozott újabb feszültségeket, mert nyilvánvalóan az eddigi barátaink zokon vették, nem vették jó néven, hogy mi az ő politikai ellenfeleiket támogatjuk, de én azt hiszem, hogy akárki legyen is az, Kasza József vagy Ágoston András, vagy bárki más, aki a politikai ellenfelet a másik magyar emberben véli felfedezni, ott, ahol egyébként a magyarokat elűzéssel és halállal fenyegetik mindenféle brigantik, suhancok, akiket a rendőrség nem fékez meg, tehát aki úgy gondolja, hogy ez ellenséget, akár mint politikai ellenfelet a saját közösségének a soraiban kell keresnie, az rossz úton jár, s meg kell próbálni a széttöredezett vajdasági magyarságot egy politikai szervezetbe, az ellentéteket félretéve és inkább az azonosságokat hangsúlyozva összeterelni.
– Azért, mert végletessé fajult a vajdasági helyzet?
– Nemcsak abban az értelemben végletes, hogy fizikai bántódása esett jó néhány magyar embernek, és valóban az a szerb nacionalisták célja, hogy rávegyék a vajdasági magyarokat, hogy minél gyorsabban és minél nagyobb tömegben települjenek át Magyarországra, és megteremtsék a tiszta szerb Vajdaságot, hanem azért is, mert úgy tűnik, hogy ezt a régóta és mindig is meglévő szándékot most az új politikai hatalom is, legalábbis hallgatólagosan tűri, majdhogynem szinte támogatja passzivitásával, és ez volt az, ami valóban végletes helyzetet idézett elő, a másik oldalról pedig az, hogy a vajdasági magyarság éppen az elmúlt tizen-egynéhány évben végbement rohamos elvándorlás következtében olyan mértékben megfogyatkozott, hogy immáron a politikai képviseletének a fönntartása is nehézséget okoz, tehát itt minden magyar embernek el kellett volna mennie és el kell majd mennie az urnákhoz ahhoz, hogy kellő mértékben az eddigi pozíciókat az önkormányzatokban vagy éppenséggel a vajdasági parlamentben meg tudják őrizni.
– Ha nem is annyira végletes a helyzet itt, Erdélyben, de nem hasonlít a vajdaságira annyira, hogy a legerősebb szervezetet kellene támogatni?
– Hát annyiban hasonló a helyzet, hogy a fogyatkozás itt is drámai mérvű, hiszen a hivatalos statisztikák szerint tíz év alatt kétszázezerrel fogyott a magyar népesség Romániában, de mindenkinek vannak olyan ismerősei, rokonai vagy hozzátartozói, akik Magyarországon élnek még román állampolgárként, vagyis őket beszámították a 2002-es népszámláláskor az erdélyi magyar közösségbe, de a valóságban már nem élnek itt, és nem fognak hazatérni. Tehát itt is hasonló migrációs folyamatok mennek végbe, mint a Vajdaságban, és ezektől kell félteni, és ezzel együtt a népességfogyással járó apátiától kell félteni az erdélyi magyarságot, és e tekintetben az RMDSZ sajnálatos módon egyáltalán nem a jó úton jár, már a mi megítélésünk szerint, és nem mi taszítottuk el az RMDSZ kezét magunktól, hanem az RMDSZ mutatott be egy furcsa fordulatot jobbról balra, és vált nyilvánvalóan a Magyar Szocialista Pártnak a szövetségesévé, úgy, ahogy a román Szociáldemokrata Párttal kitüntetett jó viszonyt ápol, ahelyett hogy a valóban demokratikus román politikai erők mellé szegődne. Bennünket a Magyar Polgári Szövetség vezetőivel, tagjaival régi, személyes szálak fűznek össze, de nem azért támogatjuk őket, mert személyes rokonszenvünk inkább hozzájuk fűz, mint másokhoz, hanem azért, mert azt gondoljuk, hogy az erdélyi magyarság megmaradása érdekében azért az autonómiáért, amely ma valódi egyenjogúságot, egyenrangúságot biztosít Románián belül a magyaroknak, ők állnak ki a legkövetkezetesebben és a leghatározottabban, a legkonkrétabb elképzelésekkel. Jellemző, hogy az RMDSZ csak azután tűzte zászlajára az autonómia kérdését, miután a Magyar Polgári Szövetség föllépett. Ezzel az RMDSZ megkísérli kifogni a szelet az MPSZ vitorlájából. Azt pedig elfogadhatatlannak tartjuk, hogy egy magyar szervezet idegen hatalom segítségére támaszkodva antidemokratikus, illegitim eszközökkel próbálja meg az őt ért belső kritikát, alternatívaképző folyamatot elgáncsolni, margóra szorítani.
– Ha a parlamenti választások sikere érdekében az RMDSZ meghívná önöket a kampányzáró naggyűlésre, hogyan válaszolnának?
– Én személy szerint a jelenlegi körülmények között nem tennék eleget a meghívásnak, mert nem látom azt az eszmei közösséget, még a közös nevezőt sem, azt a közös platformot, amely például Verestóy Attilával engem összefűzne. A Vajdasági Magyar Szövetséggel nem voltak konfliktusaink, tehát ott egyszerűen történetiségében szemléljük a dolgot. Amióta szétvált a vajdasági magyar politikai közösség, azóta hagyományosan bennünket az Ágoston András-féle szervezethez közelebb állóknak tekintenek, de tényleges konfliktusaink, vitáink nem voltak Kasza Józseffel sem, kormányzásunk idején és azóta sem. Ez az RMDSZ esetében nem mondható el, mert míg a VMSZ valóban Szerbia demokratizálásában érdekelt, és ennek érdekében tesz meg mindent, addig, én úgy látom, hogy amit az RMDSZ a Magyar Polgári Szövetséggel szemben megenged magának, azzal nem csupán az MPSZ-nek árt, hanem a romániai demokráciának is. És egy demokrata ezt nem helyeselheti. Függetlenül attól, hogy magyarországi vagy itteni magyar.

Miután a magyar parlamentben megszavazták a népszavazás kiírását, újra fellángolt a vita a kettős állampolgárságról, bennünk pedig olyan kérdések merültek fel, amelyeket restellünk heti rovatunkban feltenni. Túlságosan kézenfekvőek a válaszok, ezért azokat rögtön zárójelben közöljük.
Miért lehetnek a határon túli horvátok és románok kettős állampolgárok? (Mert a horvát és a román parlamentben nincs SZDSZ-hez és MSZP-hez hasonló párt, a határon túli horvát, illetve román nemzetrészeknek pedig nincs az RMDSZ-hez hasonló „érdekvédelmi” szervezete.)
Romániával, illetve Horvátországgal szomszédos melyik államból költözött anyaországába a román, illetve a horvát nemzetrész 17 százaléka – amennyit az RMDSZ rémhírterjesztői jósolnak a kettős állampolgárság megadásának esetére? (Természetesen egyikből sem.)
Melyik hivatalnál jelentkezhetnének Magyarországon az áttelepülni szándékozó kettős állampolgárok, hogy szállást, állást, az SZDSZ által oly irigyelt szociális ellátást kapjanak? (A Sóhivatalnál – ha nincs pénzük. Ha van, akkor ne is mutassák meg a kettős állampolgárságukat, csak vásároljanak egy házat vagy lakást, költözzenek bele, és máris nyújthatják a markukat a háromszoros nyugdíjért. Úgy, mint eddig. Még magyarul sem kell megtanulniuk.)
Megmondhatná-e valaki, hogy a kettős állampolgárság hogyan lehetne az áttelepülés eszköze? (Nem. Mert az útlevél a határátkelésen kívül semmire sem használható.)
És akkor miért ijesztgetnek a tömeges áttelepülés veszélyével? (Mert a balos politikusnak is dolgoznia kell valamit a fizetésért. Ha jóra nem képes, legalább gonoszkodjon.)

Egyesek immár másfél évtizede szajkózzák, hogy a romániai magyarok önrendelkezési formáit meg kell magyarázni a többségieknek, mert az a baj, hogy nem ismerik azt, ami ellen hadakoznak. Eddig azt tartottam, hogy aki nem akar meggyőződni, azt lehetetlen meggyőzni.
Ám a napokban egy különös beszélgetés arra késztetett, hogy árnyaljam véleményemet. Egy többségi szomszédom megkért, szolgáltassak példát arra, hogy mi változna az életünkben, ha törvénybe foglalnák autonómiánkat. Kapóra jött a tanévnyitó, amikor számos erdélyi magyar tanuló Magyarországon iratkozott be a IX. osztályba, mert az itteni oktatási törvény értelmében bizonyos ismerethiányok miatt csak inasiskolában folytathatnák tanulmányaikat.
Képzeljük el, mi történt volna az emberiséggel, ha Einsteinről 14 éves korában eldöntik: képtelen elvont ismeretek elsajátítására, mert a teszten nem jutott eszébe a szomnoroaszé pöszörélé kezdősora.
Szomszédom hevesen helyeselt, szerinte is égbekiáltó baromság a gyermekkori selejtező, de hogyan változtatnánk rajta az autonómia segítségével, hiszen attól nem lennénk többségben a törvényhozásban. Na éppen ez az – világítottam rá a lényegre –, hogy egy közösség önrendelkezése azt jelenti, hogy a saját sorsát befolyásoló kérdésekben önálló törvényeket hozhat. A romániai magyar oktatási intézményekben nem érvényesülhetne olyan törvény, amely szembefordul a közösség érdekeivel. Márpedig jelen példában a magyar közösség érdeke az, hogy ifjúsága szándékának megfelelően folytathassa tanulmányait, a középfokú oktatás ne maradjon diák nélkül, a tanulók ne kényszerüljenek határon túlra stb.
Szomszédom valamin erősen eltöprengett, majd felkiáltott:
– Áhá! Szóval függetlenek akartok lenni a mi Oktatási Minisztériumunktól, átvennétek a magyarországi oktatási törvényt!
Hm. Tényleg alapvető ismeretek hiányáról van szó. Valóban, minden többségi polgárnak meg kellene magyarázni, hogy a mostani magyar oktatási törvény, különösképpen azok a módosítások, amelyeket az SZDSZ kezdeményez, csak az RMDSZ jelenlegi vezetői számára elfogadhatóak, mert ők a mindenkori magyar kormánnyal jó viszonyban vannak. (Vajon mi történt volna, ha Rákosi idején már létezik az RMDSZ? És mi lesz, ha Bácsfi Diána alakíthat kormányt? Nem is olyan képtelenség. Csak még futassa néhány hétig a hisztérikus baloldali sajtó. Vele is jóban lesznek?) A romániai magyarok számára a magyarországi balliberális nemzetstratégia – amelynek legfontosabb eleme az oktatás – távolról sem követendő példa. Ha erről a többségiek meggyőződnének, korántsem biztos, hogy egyből autonómiapártivá válnának. De legalább nem hoznának fel ilyen bosszantó, sőt, ránk nézve sértő ellenérveket.

A Helsingin Sanomat finn napilap szeptember 12-i számában A hadkötelezettség megszüntetése megnöveli Európában a katonai kiadásokat címmel az európai államok hadi kiadásairól ad közre részletes, statisztikai adatokban és táblázatokban bővelkedő ismertetést. A lap szerint az EU-országok 2003-ban 173 milliárd dollárt fordítottak honvédelemre. Ebből Nagy-Britannia hadi költségvetése több mint 40 milliárd dollárt tesz ki. Az Amerikai Egyesült Államok honvédelmi kiadása pedig kétszerese az összes (25) EU tagország összkiadásának. Az európai országok honvédelmi kiadásai 1998 óta évente egy-két százalékkal növekednek.
A lap szerint a fizetett hadsereg fenntartására való áttérés, a zsoldosoknak fizetendő magas összegek, illetve az általuk igényelt modernizáció miatt igen költségesnek bizonyult.
Hivatalos finnországi körökben a nemzeti hadseregtől való megválás gondolata egyelőre fel sem merül.
K. K., Finnország
*
Ezzel szemben a magyarországi sorkatonai szolgálat megszüntetése ellen a nemzetibb érzelmű politikusok fel sem merik emelni a szavukat. Nemcsak azért, mert szavazatokat veszítenének, hanem attól kell tartaniuk, hogy a kormánypártok előveszik a trianoni békeszerződést, amely pontosan megszabja, hány katonája, lövege, lövészárokásója stb. lehet a legyőzött, megcsonkított, megalázott Magyarországnak. És ha ez nem volna elég, akkor visszamennének Mohácsig, amikor megvalósult Magyarország első teljes leszerelése.
Ezzel a törvényalkalmazási ötlettel szintén az SZDSZ rukkolna ki, miután a nyilasszerű tüntetés betiltását is egy régi békeszerződés előírásaira alapozta. A párizsi békeszerződés valóban kötelezte a legyőzött, visszacsonkított, megalázott Magyarországot a fasiszta szervezetek betiltására. De ugyanaz a békeszerződés nem tiltotta, sőt hatalomra segítette a sztálinista tömeggyilkos pártokat a kelet-európai országokban, ezért mostanában nem ildomos hivatkozási alapnak tekinteni. A balliberális politikában azonban nincs illem.

Medgyessy Péter azért szónokol lassan, mert keresgéli a szavakat.
Lendvai Ildikó a választási kampányban azért cáfolta lassan a gázáremelést, hogy mindenki megértse – legalábbis saját bevallása szerint.
Gyurcsány Ferenc azért fújja lassan és tagoltan a magáét, hogy ő maga is megértse. Például amikor azt mondta, hogy nincs válság, mert ha körülnézünk, akkor azt látjuk, „hooogy az em-be-rek gya-ra-pod-nak,” akkor volt ideje észbe kapni, és helyesbíteni: igaz, egyesek igazságérzetet néha bántja a gyarapodás megoszlási módja.
Valóban, nem mindenkinek adatik meg a kezdeti (más nyelvekben: primitív) tőkefelhalmozás lehetősége. Pedig ötlete mindenkinek volna. Az Országházat is meg lehetne vásárolni lízingben. A szépreményű vállalkozó bekopogna a házgondnokhoz az ajánlattal, mire az illetékes megkérdezné, mennyi aprópénzt hozott magával a kedves vásárló. A privatizáló ekkor részletesebben előterjesztené elképzelését: ő úgy gondolta, hogy részletre vásárolná meg Európa legszebb parlamenti épületét, de az Országgyűlést nagylelkűen meghagyná bérlőnek, a házbért pedig úgy állapítaná meg, hogy mindenki jól járjon. A havi bérlet egy fillérrel sem haladná meg a törlesztési részleteket és a kamatokat. Hogy mi lesz, amikor a vásárló befejezte a részletek fizetését? Azt majd meglátjuk, amikor odaérünk a folyóparthoz.
Na, mit szólna hozzá a kedves házgondnok? Ha volna humorérzéke, értesítené az elmegyógyintézeti mentősöket egy különleges esetéről, aki diliárdos akar lenni. Ha viszont üzleti érzéke volna, nem kapkodná el a dolgot, hanem jobban megnézné a Ház vásárlóját. Vajon ki állhat a háta mögött? Valamilyen család? Apró? Vagy nagy? A mai világban nem lehet eléggé óvatosnak lenni. Sosem lehet tudni, kiből lesz később gyermek- és doppingügyi miniszter.
Hát ezért célszerű lassan, tagoltan beszélni. A szocialistáknak sok mindenre gondolniuk kell duma közben. Például arra, hogy mi lesz, ha valakinek még bizarrabb privatizációs ötlet jut eszébe, és az MSZP-székház kivásárlására vetemedik.

Amikor bekövetkezett a budapesti puccs, emlékezetünkben mocorogni kezdett egy államjogi precedens forgatókönyve. Az a bukaresti palotalázadás.
A hasonlóság kísérteties. Emlékezzünk arra, hogy a hálózat milyen odaadással óvta kenyéradóját az utolsó pillanatig. Az élelmiszerüzletek előtt kígyózó sorokban a kékszeműek a hiánygazdaság okait az oroszokra, a magyarokra, a bolgárokra, a rohadt kapitalistákra kenték, hogy azok mindent elimportálnak. Akik ennek ellenére morogni merészeltek, azokat meglökdösték, megcsipkedték és megfenyegették, hogy ha idegen ügynökök befolyására lázítani merészelnek a szocialista rendszer ellen, megüthetik a bokájukat. Ugyanezek a hálózati emberek december 22-én mozgósították a gyárak munkásságát, hogy buktassák meg Ceauşescut, és örvendezzenek a század legocsmányabb kivégzésének, amelyet az első államilag engedélyezett karácsony napján hajtottak végre az addig imádott államfőn és tudós feleségén.
Egy másik és más jellegű hálózat emberei megfélemlítő brutalitással torolták meg az Erzsébet-hídi tüntetést 2004-ben, amikor a hazugsággal, csalással, lopással szerzett szavazatok újraszámlálását követelték jobb emberek. (Mellesleg, az a tüntetés teljesen hiábavaló volt. Sőt, részvevői nagyon leégtek volna, ha a frissen hatalomra jutott hálózat belemegy a játékba. Azok az MSZP- és SZDSZ-szavazatok hiánytalanul megvoltak. Mert beletették az urnákba. Bármilyen hihetetlen, de Ceauşescunak is mindig megvolt formálisan a 99,98 százalékos többsége, és az előgyártott urnákat törvényes határidőig megőrizték. Bármikor eszébe juthatott volna valamely nemzetközi testületnek, hogy szúrópróbára kikérjen az állami levéltárból néhány urnát, és megkapta volna, de azokban egyetlen gúnyos vagy átkozódó megjegyzéseket tartalmazó szavazócédula sem található.)
A hálózat az utolsó pillanatokig kitartott a D-209-es kormánya mellett, és fenyegetően lépett fel olyan tévések ellen is, akik felvételt merészeltek készíteni az obszcén jeleket mutogató Medgyessyről. Aztán hirtelen pöccintettek egyet, és védencüknek lőttek. Még az a szerencséje, hogy már nincs halálbüntetés, és nem is lehet visszaállítani, különben Medgyessyt is már rég falhoz állították volna haza- és pártárulás vádjával, amiért azt merészelte mondani, hogy az SZDSZ tele van korrupcióval.
Ilyenkor mutatkozik meg, hogy voltaképpen ki a gazda. Amíg a hálózat előretolt embere magas polcon ül, úgy tűnik, hogy ő tartja a kezében a gyeplőt, ő határozza meg a hálózati alkalmazottak fizetését, év végi, félévi, havi jutalékát, kinevezi a főnököket, majd más beosztásba helyezi át magas végkielégüléssel stb. Holott éppen fordítva van: a hálózat dönt kiemelt emberének sorsáról, mégpedig akkor, amikor elérkezettnek látja az időt, mindegy, hogy az milyen napra esik. Bukarestben karácsonykor végezték ki emberüket, Budapesten Augusztus 20-án. A hálózatoknak a saját érdekükön kívül semmi sem szent.
Különös kísérőjelenségként ilyenkor a hálózatból szürke közlegények bukkannak fel kulcsemberekként. Bukarestben a diktátorbuktatáskor egy szabadkőműves vette kézbe a dolgok irányítását, szabad perceiben olyan összefércelt ideológiát terjesztett elő, mint mostanában az SZDSZ, amely egyhuzamban adócsökkentésről papol, nem számolva azzal az egyszerű közgazdasági követelménnyel, hogy előbb mérni kell és csak aztán vágni. A bukaresti szabadkőműves később egy szocialistának adta át a stafétabotot, hogy az építse fel a kapitalizmust, amit korábban az ő bandája rombolt le. A teljes káosz törvényszerűen bekövetkezett.
Magyarországon a mostani puccs után egy borzas szóvivő bukkant fel, akinek hirtelen véleménye lett Medgyessy ostobaságairól. Hadarva beszél, hogy nehezebben lehessen észrevenni összefüggéstelen hadovázását, így például azt, hogy szerinte a Medgyessy akkor tévedett, amikor teljesítette a FIDESZ által túlfeszített választási ígérgetéseket. Mit ígért túl a FIDESZ? Talán ő mondta lassan, hogy mindenki megértse, hogy nem lesz gázáremelés? A másik csípős megjegyzése Medgyessyről úgy hangzik, hogy nagy hiba volt követni a Fidesz gazdaságpolitikáját. Mit követett a pártonkívüli szocialista miniszterelnök? Talán a Széchenyi-tervet? Vagy a lakáshitel-programot?
Szerencse, hogy a hálózatoknak nincs elméleti alapképzésük, így az általuk generált társadalmi „rendszerek” nem hosszú életűek. Még most sem vették észre, hogy az európai parlamenti választási játszmát azért vesztették el, mert kapzsiságból mindenáron meg akarták nyerni az önkormányzati választásokat is, ezért licitálták túl saját magukat a száznapos adakozási programokban.
Történelmi léptékben Ceauşescu elnyújtott „aranykora” is múló pillanat volt. Várjuk hát ki türelemmel, mikor pöccintik le a magas lóról Gyurcsányt is. Persze az lesz az igazi ünnep, amikor a hálózatokat pöccintik a történelem pöcegödrébe.

Történelmi hagyománya van annak, hogy az orosz nép vezérei nem hajolnak meg a terrorizmus előtt. Sztálin sem engedte meg Hitlernek a szovjet katonai vezérkar foglyul ejtését, kinyírta saját kezűleg jóval az ultimátum előtt. Sőt, tovább ment: több millió polgárát megsemmisítő táborokba koncentrálta, tüntetőleg demonstrálva, hogy a fasiszta államterrorizmus teljesen felesleges találmány az ő géniuszához képest.
A terrorizmus elleni küzdelemben a szovjet szocialisták kimagasló eredményeket értek el a lakosság éheztetése terén is. Az elmélet egyszerű: ha elfogy az emberanyag, nincs kit túszul ejteni. (Ezt az alaptézist most a létező szocializmus maradék erődítményeiben, Kubában és Észak-Koreában alkalmazzák sikerrel.)
Úgyhogy nem volt meglepetés a moszkvai színház esete. Putyin semmi pénzért sem engedte volna meg, hogy a túszoknak meggörbüljön a haja szála, inkább elgázosíttatta őket. (A szovjet-orosz vegyes módszer alkalmazását érhetjük tetten a kolozsvári magyar színházban. Elzavarták a közeléből a nézőket – nincs túszdráma-lehetőség.)
Putyin az oszétiai iskolások, szülők és tanárok kínzását sem tűrte sokáig, inkább tankágyúval verte szét az épületet.
Ha így haladunk tovább, az orosz gőg nem fogja megvárni az utasszállító repülőgépek idegenkezű felrobbantását. Felszállásuk után mindegyiket megsemmisíti. Ha véletlenül fedélzetükön terrorista mesterkedett, dögöljön meg az utasokkal együtt.
Az oszétiai túszdráma orosz mintájú rendezését megelégedéssel nyugtázta Ion Iliescu román államfő. Fogják meg, mielőtt utánozná a módszert! Nehogy bombát dobjon a Dnyeszteren túli megszállt román iskolákra.

Súlyos dilemma elé állították a romániai magyarságot azzal, hogy egyedülinek tartott érdekvédelmi szövetségének elnökét államelnökjelöltnek választották. Ugyanis a romániai törvények értemében az államelnök nem lehet valamely párt tagja; ha tehát Markó Béla Románia elnöke lesz, négy évig, sőt újraválasztása esetén nyolc évig nem lehet az RMDSZ szövetségi elnöke. Akkor pedig ki fogja irányítani az autonómia felé vezető kis lépéseket, amelyeket az RMDSZ és annak államelnökjelöltje a választási kampány zászlajára tűzött?
Még bonyolultabbá teszi a helyzetet az a tény, hogy az államfő minden román állampolgár elnöke kell hogy legyen, márpedig köztudomású, hogy a fălticeni-i román polgárok nem akarnak autonómiát. Mi több, nekik bebeszélték, hogy akkor járnak jól, ha a székelyeknek sem engedélyeznek némi önállóságot. Államfőként tehát Markó Bélának majd harcolnia kell az autonómia ellen, ha nem akarja eljátszani a fălticeni-i polgárok bizalmát. Az RMDSZ elnöke úgy járhat, hogy a választások idején lassan mondja, hogy mindenki megértse: lesz autonómia, a választások után pedig a gázáremelés kerül a homlokterébe.
Az ellentmondást – amely az esélyes román nagy pártok esetében is fennáll – a választási törvény módosításával lehetne feloldani. A potenciális államelnököket a jelölés pillanatában kötelezzék arra, hogy mondjanak le a pártjukban betöltött tisztségekről, és párttagsági könyvüket tegyék el emlékbe. Így elkerülik a fonákságot, hogy államfőként feledniük kell azt a kormányzási programot, amelynek egyedüli üdvözítő voltát lelkük szakadtáig bizonygatták a kampány idején.