Nits Árpád

Aki meghallgatta Orbán Viktor sziporkáit a 15. Tusványos zárónapján, óhatatlan vágyat érzett, hogy felkeresse Székelyudvarhelyen a szoborparkot, amelyben Csaba királyfi arcvonásait állítólag éppen az előző és leendő magyar miniszterelnökről mintázta a szobrász.
Erre az RMDSZ legutóbbi Szövetségi Képviselők Tanácsán hívta fel a figyelmet egy éleslátású aktivista, és pillanatig sem kételkedtünk szavaiban, mert ugyan kiről mintázhatták volna Csaba királyfit. Csak nem Medgyessyről? Vagy Kovácsról? Esetleg valamelyik férfiasabb MSZP-Ildikóról, -Mónikáról? Olyannak a székelynél sokkal kevésbé önérzetes népcsoportok sem szeretnének látszani.
Orbán Viktor szempillantásnyi idő alatt kész volt a válasszal arra a kérdésre, hogy mit szól ahhoz, hogy Medgyessy is csináltatott magának az idén egy Tusványost. Azt mondta a Fidesz elnöke, hogy egy termék értékét jelzi, ha hamisítani kezdik. Vagy úgyszintén pillanatok alatt fejtette ki a romániai magyarság autonómiatörekvéseinek egyik legsúlyosabb akadályát, azt, hogy a többségiek a magyarság vezetői közötti vitából arra a következtetésre jutottak, hogy azok jelentős része nem is akar és nem is tud autonóm intézményeket teremteni. Pedig most kellene ütni a vasat – mondta Orbán Viktor –, mert…
No de ne akarjuk e rövid jegyzetben kimeríteni a szabadegyetem egész napirendjét, arra való e dokumentumlapszám. A lényeg az, hogy a tusványosi táborzárás után siettünk Székelyudvarhelyre. Csalódásunk leírhatatlan volt. Csaba királyfi mellszobrát nem Orbán Viktorról mintázták. Esetleg az egyik füle hasonlít, de a többi szoborelem távolról sem. Ezt a lehetőséget bizony a művész kihagyta. Kivívta volna az RMDSZ-vezetőség irigységből fakadó rosszallását (amit így, alaptalanul is kiváltott), de a párhuzam sugallásával mélyen bevéste volna a nevét a politikai művészettörténelembe.
Izgatottan várjuk a következő SZKT-ülést, hátha megtudjuk, hogy valójában ki ült modellt Csaba királyfi mellszobrához. De bárkit akarnának gyanúba keverni, nem fogunk bedőlni. A Csaba–Orbán bliccelésből megtanultuk, hogy már elhihető apróságokban sem hihetünk a „belső” parlamentnek.

Nyolcvankilenc decemberében garmadával érkeztek a sajtóhoz a javaslatok, hogy az RMDSZ mit tűzzön zászlajára. Azóta a nagy lelkesedés alábbhagyott, sőt, az újabb javaslatok száma alapján azt is mondhatnánk, hogy megszűnt. Vajon miért?
De ezen most ne töprengjünk, mert felbukkant egy időszerű tennivaló, amellyel egy valódi érdekvédelmi szervezetnek foglalkoznia kellene. Egy olyan alapítványról volna szó, amely felkutatja és igazságszolgáltatás elé állítja mindazokat, akik a második világháború után erdélyi magyarokat jelentettek fel és hurcoltattak el a megszállókkal.
Gyermekkori barátom édesapját például azért vitték el örökre Szibériába, mert utcájának légoltalmi megbízottjaként riadók idején mindenkit a pincébe parancsolt, és valamelyik szomszédjának, akiről a „felszabadítók” megérkezése után nyomban kiderült, hogy illegalista, ellenálló, kommunista stb., nem tetszhetett a stílusa. A háromgyermekes család apa nélkül tengődött át egy olyan vészkorszakot, amikor két kenyérkereső is kevés volt a napi betevő megszerzéséhez. Mások emlékezetében olyan esetek élnek, hogy valakit csupán nevének németes csengése miatt vittek el bărăgani kényszerlakhelyre. Aztán olyan idők jöttek, hogy ha egy potenciális feljelentő irigykedett szomszédja módosabb életvitelére – például az látástól vakulásig túrta a földjét, hogy ne lepje el a parlagfű, mint a mai újgazdagokét –, akkor felírathatta a kuláklistára, és a birtok máris felszabadult a földosztók számára.
Az alapítvány nemcsak a feljelentők felkutatására és megbüntetésére fordíthatná a román és a magyar államtól (tehát a Comunitastól és az Illyéstől) e nemes célra elkülönített összegeket, hanem anyagi és erkölcsi elismerésben részesíthetné mindazokat, akik a feljelentettek védelmére keltek valamilyen formában. Például koncepciós perekben a védelem oldalán tanúskodtak. Vagy a menetoszlopból kiragadták az elhurcolásra kiszemelt családapákat, a kényszerlakhelyre felpakolt családok gyermekeit magukhoz vették stb. Bár a korabeli feljegyzések nem bővelkednek olyan esetekben, hogy bárki is a nép ellenségének kikiáltott meghurcoltak védelmére kelt volna, meglehet, hogy az erre a célra szánt összegek mégis gazdára találnának. Ugyanis háború után mindig sok a hős. Ha megéri.
Az egykori feljelentők felkutatására nagyságrenddel nagyobb pénzügyi kereteket kell biztosítani, ugyanis a legfeljelentősebb hazafiak rendszerint a legmesszebbre dobbantanak. Persze szintén olyankor, amikor érdemes. Brazíliától Mezopotámiáig, Kínától a volt Kis-Jugoszláviáig legalább fapados repülőjegyeket és kéthavi átlagfizetést meghaladó napidíjakat kell biztosítani. Világkörüli utazásokra most is jut pénz, csak az útcél más: például Tőkés- és MPSZ-bemószerólási kampány Washingtonban meg Strasbourgban. A két téma – vagyis a mostani feljelentés és az egykori feljelentők keresése – annyira eltér egymástól, hogy nem lehet mindkettőt ugyanazokra a delegációkra bízni, ezért az új feladat felvállalása a legszerényebb számítás szerint is megkétszerezi a kiszállási költségeket.
Másfajta nehézségekkel is meg kell küzdeniük az egykori feljelentőket felkutató RMDSZ- kommandóknak. Például nem minden országban szeretik, ha idegen nyomozók szimatolgatnak, vérdíjakat tűznek ki stb. Bizonyos országokban főleg – vagy kizárólag – azt nem szeretik, ha a szocialista eszmék jegyében elkövetett bűncselekmények felderítését szolgálja a nyomozás. Ki tudja, mik derülhetnek ki? És főleg kikről?
De az RMDSZ számtalanszor bizonygatja, hogy nem ismer lehetetlent, vezetősége soraiban annyian vannak a képesek, a tehetségesek, a munkabírók, az éleslátásosok és a tárgyalókészségesek.

Azt mondták az SZKT-n, hogy milyen szerencse, hogy a Magyar Polgári Szövetségben azok tömörültek, akik képesség, tehetség, munkabírás, éleslátás és tárgyalókészség híján kikoptak az RMDSZ-ből.
Ennél nagyobb szerencse csak az lehet, hogy az RMDSZ-ben maradtak a képességesek, a tehetségesek, a munkabírók, az éleslátásosok és a tárgyalókészségesek.
Mert képzeljük el, mi történt volna például a marosvásárhelyi polgármester-választáskor, ha az illetékesek nem képesek kiszemelni az egyik legreménytelenebb jelöltet.
De nem árt visszatekinteni az RMDSZ más, hasonló méretű sikereire. Az MPSZ-vezetők akkor sem találták volna ki a Petőfi–Schiller műgumicsont-egyetemet, ha kétszer születnek meg. Egyszerűen azért, mert nincs hozzá tehetségük. Ahhoz pedig kivételes éleslátásra volt szükség, hogy egy hatalmas, jól fizetett apparátussal működő szervezetben senki se idegesítse magát tíz éven keresztül azért, mert gyorsan és biztosan 150 000 erdélyi magyar elfogy. A népszámlálási adatok nyilvánosságra hozatala után pedig újfent bebizonyosodott, hogy az RMDSZ-ben olyan jól fog a munkabírás, mint az akasztott ember házában a kötél: a népességfogyást szívós kitartással magyarázatként használják fel arra, hogy miért nem kell nekünk kettős állampolgárság. (Figyelem, csak nekünk nem kell. Nekik ez sem probléma.)
De ha annyi a szupertehetség az RMDSZ-ben, miért nem írja le végre valaki közérthető, egyszerű szavakkal, hogy az erdélyi kettős állampolgár milyen algoritmust követhet, amikor egyet gondolva áttelepülne? Kinél jelentkezik, hogy szálláshoz jusson? A csőlakóknál? Kitől kap személyi igazolványt? Mert azt az RMDSZ-ből kisodródott, képességtelen mezei tag is tudja, hogy útlevéllel nem lehet jelentkezni a káderesnél. (Most másként hívják, de ébersége ugyanolyan.)
Az RMDSZ-aktivisták tárgyalókészségéről a kis lépések protokoll-politikája nyomán már legendák születtek, de van egy egészen friss példa is: beidézték tárgyalásra Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármestert, és mindjárt ki is küldték a teremből. (Valaki felvethetné, hogy akik kiküldték Szász Jenőt, azok nem RMDSZ-esek. Ugyan! RMDSZ-es vagy MSZP-s vezér – egykutya.)
Egyszóval le a kalappal, az SZKT-n elhangzott értékelés, bár a környezethez képest is mintha nagyképűnek tűnne, mégis tízpontos telitalálat. A tehetségesek mind ott maradtak az RMDSZ-ben, szerencsére, mert így feltehetjük nekik a kérdést, hogy éleslátóan mondják meg pontosan, meddig tart Szász Jenő zaklatása azzal a már elszámolt alapítványi pénzzel. Lássuk, kinek lesz igaza, mert mi ebben a lapban egyszer már megadtuk a választ: a választási kampány végéig. Akár sikerül teljesen holtvágányra állítani a Magyar Polgári Szövetséget, akár nem. Mert a gazdaságinak álcázott hercehurca nem egyéb negatív korteskedésnél, a politikai ellenfél kigittelésére irányuló vagdalkozásnál. Így volt ez Szőcs Géza eltávolításakor is. Mitől változott volna a zsenik technológiája az utóbbi évtizedben?

Azt mondták az SZKT-n, hogy az RMDSZ tisztességtelen ajánlatot kapott, amikor Szász Jenő elképzelhetőnek tartotta a Magyar Polgári Szövetség 50 százalékos részesedését a romániai magyarságnak jutó parlamenti mandátumokból. Válaszképpen az MPSZ-nek megint azt javasolták, hogy jelöltjei vegyenek részt bátran az RMDSZ által szervezett belső választásokon.
Emlékeztetnénk, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsát kezdetben az egész romániai magyarság belső parlamentjének nevezték. Azért belsőnek, nehogy az istenért megbántsák a többségi nemzet túlérzékenységét. A romániai magyarság előválasztását is valami hasonlóan homályos meggondolásból nevezik belsőnek. Időközben az SZKT a köztudatban, főleg a magyarországi sajtóban, az RMDSZ belső vagy miniparlamentjévé vált, és ez ellen senki sem tiltakozik, divatosan: ettől nem határolódik el. Ami tehát belső, az már nem az egész romániai magyarságé, hanem az RMDSZ-é. Mit keresnének az RMDSZ előválasztásain kívülálló jelöltek? Elég keveset – ebben bizonyosak lehetünk annak alapján, ahogy az eddigi előválasztásokon a koncot elosztogatták a megbízható jófiúk között.
Ezek után feltehetjük a kérdést: vajon ki tett tisztességtelen ajánlatot?
Vegyük szemügyre más oldalról is Szász Jenő ajánlatát. Mi történne, ha az RMDSZ nem fogadná el, és ősszel két magyar párt indítana jelölteket a parlamenti választásokon? Természetesen mindkettő csúfos kudarcot vallana. Legalább akkorát, mint az RMDSZ a marosvásárhelyi polgármester-választáson. És mi lenne az eredmény, ha az RMDSZ egyedül maradna a porondon? Természetesen szintén kiesne, mert másfél évtizedes léte alatt csontmerevvé vált vezetősége annyi kudarcot halmozott fel, hogy a közömbösség sokakat otthon tartana a választás napján. Ehhez társul az a kellemetlen jelenség, hogy az RMDSZ által futtatott egyes politikusok annyira ellenszenvesekké váltak a választók szemében, hogy inkább a kezüket vágnák le, mintsem a szerintük kompromittált személyekre szavazzanak. Bonyolultabb a válasz arra a kérdésre, hogy mi lenne, ha az MPSZ maradna a romániai magyarság egyedüli jelöltindító szervezete. Nem biztos, hogy kiesne. Sokan fontolgatnák, hogy el sem mennek szavazni, ha a szavazólapokon nincs ott a megszokott tulipán, de jóval nagyobb többség úgy vélekedhetne, hogy próbáljuk meg, hátha az új seprű jól fog seperni. Ezek az új fiúk az MPSZ-ből még nem koccintottak Năstaséval a Kempinszki szállóban december elsején, és főleg az MSZP–SZDSZ-szel naponta, és hátha nem is fognak. Tehát érdemes kipróbálni őket – mondhatnánk nagyon sokan.
Bevallom, amikor Szász Jenő ajánlatát először hallottam, arra gondoltam, ez azért túlzás. Az RMDSZ-képviselőknek és -szenátoroknak nem éppen a fele játszotta el a választók bizalmát. Talán 45 százalékos játékoscsere is eléggé jótékony hatással lenne a romániai magyar közéletre. Ám az MPSZ-javaslat fogadtatása hallatán végiggondoltam: ha egy politikai szervezet olyan erős alkupozícióban van, mint a Magyar Polgári Szövetség, akkor semmilyen ajánlata sem lehet tisztességtelen. Bármilyen szerződésjavaslatát komolyan kell vennie annak, aki szorult helyzetbe kényszerítette saját magát.
Esetleg azért esdekelhetne, hogy partnere legyen kissé még nagylelkűbb.