Nits Árpád

Cseretanulót fogadott egy magyarországi család. Az újratalálkozás jó hangulatban kezdődött, a fiúk felidézték a tavaszi vakációban Erdélyben együtt töltött napokat, és megbeszélték volna a mostani együttlét programját, de amikor az erdélyi vendég kifejezte vágyát, hogy látni szeretné a Terror Házát, a mama közbeszólt:
– Ó, ti határon túli magyarkák...
– Ne, anyám, hagyd... – próbálta megelőzni a helyzet elmérgesítését a budapesti kamasz, de össznemzeti érdekösszehangolási kísérlete nem járt sikerrel. Anyja folytatta:
– Ti, főleg az erdélyiek, úgy el vagytok telve mindennel, amit az Orbán Viktor csinált. Pedig az egy közönséges cigány.
Szokványos körülmények között fagyos csönd telepedett volna a banktisztviselő család jómódról árulkodó nappali szobájába, ám az erdélyi fiút nem először rázták meg erősáramú ellenvélemények. Idehaza, ugye, nemrég zajlott le a helyi választási sárdobálás, amikor a Magyar Polgári Szövetség vezetőinek megfelelő helyen őrzött káderlapjaira annyi fekete festéket fröcsköltek, amennyitől a legelnézőbb bíróság sem adta volna életfogytiglaninál alább – ha a rágalmakat komolyan veheti. Nem először aláztak porig az erdélyi legény jelenlétében olyan embereket, akikre felnézett, és ilyenkor nyomasztó tehetetlenséget érzett, mert a nagyok szóhoz sem engedték jutni. Most sem próbált vitatkozni, hanem furfangosan azt kérdezte:
– És tessék mondani, Medgyessy Péter magyar?
– Hát persze! – vágta rá diadalmasan a barátja mamája, és érvelni kezdett amellett, hogy a határon túli közhiedelemmel ellentétben a mostani kormány igenis segíti a szomszédos országokban élő magyarokat, ki fogja fizetni a tanulói támogatást is... Az erdélyi vendég azonban nem erre volt kíváncsi, hanem arra, hogy:
– És akkor tessék mondani, ha Medgyessy magyar, miért nem tanul meg magyarul?
*
Kedves gyerekek, fiatalok és más kisebbségiek, ezt a történetet nem ajánljuk követendő példának. Felnőttekkel kizárólag tisztelettudóan, udvariasan szabad viselkedni, még akkor is, ha… Na jó, nem folytatjuk, nehogy bennünket vádoljanak tiszteletlenséggel.
De a felnőttek számára is volna egy tanácsunk. Vigyázattal mérjék eszüket a fiatalokéhoz. Nehogy túlságosan felül akarjanak kerekedni, mert könnyen alul maradnak.
Jó párszor beleeshettek ebbe a kelepcébe, mert most fiatalítani akarnak az MSZP-ben. Legalábbis újra így nyilatkoztak az EP-választási kudarc elemzése során. Ha ezt komolyan gondolják, akkor kérdés marad, honnan szerzik be a matériát. A székely észjárású erdélyi vendéghez hasonló fiatalokat csak akkor tudnak beszervezni, ha valamilyen módszerrel meggörbítik azok gerincét. Ha pedig az egykori kakaócsemeték köreiben keresgélnek, az eredmény kétséges. Az SZDSZ példája is bizonyítja, hogy az apák megtagadása csak nonkonformizmus, hóbort, divatirányzat volt. Amint a politikai, gazdasági, társadalmi helyezkedési érdek úgy kívánta, lecsatlakoztak apáik és apáik barátai pártjához. A kakaócsemeték nem sokáig játsszák meg a reformert, a forradalmárt, a tejbeaprítanivalóért gyorsan eltanulják tanítómestereik viselkedési normáit, és gátlástalanul lecigányozzák politikai ellenfeleiket. Akkor pedig az történik, hogy a romák is rádöbbennek tévedésükre, és többé nem pazarolják bizalmukat azokra, akik magukat baloldaliaknak nevezik.
Talán ezzel kellett volna kezdeni a választási kudarc elemzését.
A jelenség külön érdekessége, hogy a lecigányozás a szerencsétlen kimenetelű 2002-es magyarországi választások kampányában együtt futott azzal a rágalommal, hogy a magyar jobboldal antiszemita. Az utóbbira a világ közismert túlérzékenységével reagált, még átmeneti nagykövetet is kész volt Budapestre küldeni, aki szüntelenül hajtogatta, hogy nem szabad antiszemitának lenni, de a lecigányozással senkinek semmi baja sem volt. És most sincs. Nemzetközi emberjogi szervezetek nem vetik az MSZP szemére, hogy roma jelöltjét miért vetette olyan hátra az EP-listán, hogy az csak akkor jutott volna mandátumhoz, ha a Fidesz visszalép.
Egyébként figyelemre méltó, hogy a Fidesz-lista nyolcadik helyéről biztosan bejutott Járóka Lívia roma EU-képviselő szónoki képességeit tekintve sokkal sikeresebben betölthetné a miniszterelnöki tisztséget, mint a jelenlegi. Aki újabban mintha azt igyekezne bizonygatni, hogy ő igenis tud magyarul. Még a jelbeszéd terén is határozott fejlődést mutat – lásd soproni mutogatását az ujjával. És aktív szókincse is egyre gazdagabb. Azon a bizonyos kudarcelemző összejövetelen például úgy indokolta mallorcai üdülését, hogy „sokat dolgoztam, a kampányban napi 16 órát, b…tok meg, megérdemlem!” És nyomatékosítás végett szokása szerint minden szónál bólogatott.
Szóval nincs baj a mostani miniszterelnök magyartudásával, csak a szavakat nem a maguk helyén használja. Amit miniszterelnökként mond vagy mutogat, annak esetleg külvárosi kocsmai balhéban volna helye.
Magával a személlyel sincs különösebb baj, csak annyi a bökkenő, hogy nincs a helyén. Faragatlan titkos tisztnek most is jobban mutatna.

Történelmi jelentőségű tézis hangzott el a magyarországi EP-szavazás első eredményhirdetése után. Azt mondta Kovács László pártelnök (majd ezt Mudura Péter pártonkívüli miniszterelnök megismételte), hogy az MSZP azért kapott kevés szavazatot, mert akik elégedettek a szocialista kormány teljesítményével, azok nem tartották fontosnak a bizalom megerősítését.
Ebbe az észfuttatásba belegondolva messzemenő következtetésekre juthatunk.
Mivel a jelenlegi kormánynak liberális összetevője is van, az SZDSZ azért kapott váratlanul két mandátumot, mert a szavazók törték össze magukat, hogy újszerű módon fejezzék ki nemtetszésüket. De mi lett volna, ha túlságosan jól sikerül az SZDSZ-miniszterek szavazatok általi ösztökélése a jobb munkára? Akkor bizony olyan sokan elmennek szavazni, hogy a 7 százalékos részarány megfeleződik, és fuccs a két mandátumnak. Miért nem következett be a liberális katasztrófa? Azért, mert a szavazói elégedettség mértéke és a távolmaradás közötti összefüggés tudományos elmélete szerint a szavazó sem hülye, tudja, hogy ha Kuncze Gáborékat túlságosan biztatja vesszőparipájuk hajszolására, az adócsökkentésre, akkor kiderül, hogy blöff az egész, és a baloldalon semmi sem marad, amiért érdemes lenne nem menni el szavazni.
Ilyen megközelítésben az is világossá válik, miért emelték a gázárakat. Ha betartják választási ígéretüket, az egész ország olyan elégedett lett volna velük, hogy egyetlen szavazatot sem kapnak, mind a 24 mandátumot az ellenzék viszi el. (Ez álomnak is túl szép, de kissé nagyobb választói megelégedettség valóban jól fogott volna, hogy a brüsszeli vonatról maradjon le még több baloldali képviselő, aki nem akarja túlszeretni a magyarokat, a határon túliakat meg pláne.)
És most kanyarodjunk hazai vizekre. Az RMDSZ vezetőségének ama bizonyos jóval nagyobbik fele, amely szívesen követi az MSZP útmutatásait, ezek szerint tudományos előrelátásból találta ki például a Petőfi–Schiller fantomegyetemet. Képzeljük el, mi történt volna, ha vezetőink következetesen küzdenek az önálló állami, autonóm, magyar Bolyai Egyetem helyreállításáért. Emlékezzünk vissza, annak idején a többségi hatalom az utolsó alsóneműjét is nekünk adta volna, csak mondjuk azt a NATO-nak, hogy jól vagyunk, mindenünk megvan. Nem kértünk egy lyukas zoknit sem, mondtuk magunktól, illetve mondták, de ez most mellékes, térjünk vissza az MSZP-s gondolatmenethez: ha visszaállítják a Bolyai Egyetemet, az akkora siker lett volna, hogy az RMDSZ-szavazók teljes megelégedettségükben a legközelebbi választáskor mind otthon maradnak.
Az is világossá vált, hogy Tőkés László eltávolítása ugyanazt a stratégiát szolgálta. Legyen a szavazóbázis legalább egy része annyira elégedetlen, hogy felháborodásától váljék megrögzött szavazóvá. Akár ha Kelemen Attila is a jelölt. Miért ne? Hátha a nagy zsörtölődésben elfelejtődik a koccintásos nagyjelenet.
Most már az is nyilvánvaló, hogy a Magyar Polgári Szövetség övön aluli kiütésével az őszi parlamenti választásokra akarták mozgósítani a szavazókat.
Csak nehogy célt tévesztenének ezek az intézkedések. Nehogy az ellenfelek gátlástalan elgáncsolása és a temérdek félsikertörténet miatt a romániai magyar választók olyan elégedettekké váljanak az RMDSZ-szel, hogy már semmire se akarják majd ösztökélni képviselőit.

Borzasztóan szomorúak lennénk, ha bevált volna a bankárpárt óhaja, az a bizonyos ÚJRA MSZP jelszó. Túlzás veszélye nélkül állíthatjuk, hogy akkor felhagyhatnánk minden reménnyel. Az alagút végéből eltűnt volna a kiszabadulást ígérő pisla fény, megismétlődtek volna a két évvel ezelőtti rémálmok, amelyek főszereplői magyarul beszélő politikusok voltak, akik arról biztosították a világot, hogy nem fogják túlszeretni a nemzetet, pláne a határon túli magyarokat, és minden erejükkel elnyomják azokat a határon túli magyar szervezeteket, amelyek nem hajlandóak velük egy húron pendülni.
Nagyon örvendünk a FIDESZ győzelmének. Kárpótolva érezzük magunkat a mérhetetlen csalódásért, amelyet a magyarországi választók többsége okozott két évvel ezelőtt. Az akkori MSZP-győzelmet úgy éltük meg, hogy nemzettársaink ellenünk is szavaztak, amikor a polgári kormányt leváltották. Orbán Viktornak kétségkívül azért is kellett mennie, mert szeret minket, mert egyetemet létesített, mert odahaza nem akart turistaként fogadni bennünket – és sorolhatnánk hosszasan a támadási felületeket, amelyeket a polgári kormány irántunk tanúsított bánásmódjából képeztek ki aljas módon az akkor ellenzéki „szocialisták”, eljutva a 23 millió román vendégmunkás nevezetű nevetséges, de hatásos jómadárijesztőig.
Lelkesedésünk azonban nem lehet felhőtlen. A keserves két év alatt rádöbbenhettünk, hogy milyen gyorsan lerombolható minden, ami lassan és nehezen felépült. Tollvonásba került az érmindszenti Ady-emlékhely létrehozásának elgáncsolása és az arra kiutalt magyar kincstári pénzösszeg átutalása egy olyan alapítványnak, amelynek nyilvánosan kifejtett célja román diákok támogatása azzal a feltétellel, hogy Erdélyben telepedjenek le. A magyar adófizető így közvetlenül hozzájárul az erdélyi etnikai arányok gyorsított megváltoztatásához a magyar népelem kárára – egyébként nem először a történelem folyamán. Medgyessy- és Draskovics-csomagok nyirbálják a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem költségvetését, a Partium Keresztény Egyetem is tengődik. Cinikusan „kiharcolják”, hogy egy gyermek után is járjon oktatási segély, és több gyermek után sem folyósítják.
A kedvező folyamatok újraindítása éppolyan hosszas és nehéz lesz, mint elkezdésük volt a múlt század végén. Sőt, ez a választási győzelem még nem is képezheti az újrakezdés első lépését, csupán feltétel az elinduláshoz. Talán még annyi sem, hanem mindössze a romboló sátáni erők lendületének megfékezése, nagy mellényük lehámozása.
Ha pedig elkezdődik a java, a változás inkább csak Magyarországon lesz érzékelhető. Akik minket nem hajlandóak szeretni, de az érdekeinket hamisan képviselő vezetőnket kampányolással is képesek túlszeretni, azok még elmozdíthatatlanul a kormányrúdba kapaszkodnak. Hogy meddig, azt senki sem tudja megjövendölni. De bármilyen közel volna a lényegi változás, az elorzott pénzeket nem lehet eredeti nemes céljukra visszaforgatni, a befagyasztott folyamatokat nem lehet egyik napról a másikra újraéleszteni.
Egyelőre mindössze annyi a biztos nyereségünk, hogy az Európai Parlament 24 tagú magyar delegációjában kisebbségben vannak azok, akik a szomszédok, a kontinens, a földkerekség, a naprendszer, a világmindenség érzékenységét többre tartják nemzetük szomorúbb sorsú tagjainak bajainál.

Alaposan kivitatkoztuk magunkat a kolozsvári polgármester-választásról, összehordtunk hetet-havat a saját jelölt szavazatgyarapító előnyeiről, a kormánypárti nagyágyú melletti korteskedés ellentmondásosságáról, a marosvásárhelyi mentőangyal egyedüli üdvözítő voltáról, és természetesen a jelenlegi polgármester nacionalizmusáról meg mindenről, de most kis időre hagyjuk abba a részleges igazságok osztogatását, és ismerjük el, hogy az RMDSZ Kolozs megyei szervezete helyesen döntött, készüljünk fel arra, hogy a választás napján Ioan Rus nevére ütjük a pecsétet.
Nem azért, mert ő jobb lenne hozzánk. Belügyminiszterkedésének számtalan mozzanata bizonyítja, hogy benne is rejtőzködik egy adag Funar. Ha nem kettő… Hiába próbálkozott szívhez szólóan meggyőzni magyarbarátságáról az örök hatalompárti publicista, mondván, hogy évfolyamtársa volt Rusnak, aki kommunista diákszövetségi vezérként néha magyar diákoknak is adott üdülőjegyet. Egy ilyen személyleírásból csak annyit remélhetünk, hogy polgármesterként néha magyaroknak is fog adományozni kedvezményes trolibuszjegyeket. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ilyen vérszegény érvek pláne nem hatnak meg senkit, ha felsorolásukat magyartalan sutaságok tarkítják, például olyan, hogy a szerző megalázta magát. Talán azt akarta írni, hogy megalázkodott.)
És még csak azért sem érdemes Rusra szavazni, mert nagyvállalkozóként és kormányzati összeköttetései felhasználásával kimozdítja Kolozsvárt a gazdasági tévelygésből. Az kétségtelen, hogy sokkal nagyvonalúbb üzleti élet veszi kezdetét, mint a stoplámpa- és zászlótermelés napfényes korszakában, de abból nekünk csak a morzsa jut. Ahogy a kis Funar épülő szállodájában esetleg portásnak alkalmaznak magyar embert, ha megbízható, úgy a Rus-konszernben sem leszünk társtulajdonosok. Hát még társnemzetiségek!
Ha mindebben tévednék, örömmel fogok bocsánatot kérni, de pillanatnyilag ne a kolozsvári fényes jövő reményében szavazzunk Rusra. Hanem azért, hogy szerezzünk érvényt a polgári demokrácia egyik nagy előnyének, annak, hogy a népakarat megakadályozhatja a politikusok égig nyurgulását. Az idősebbek emlékeznek, mit nem adtunk volna, ha Ceauºescut ki lehetett volna füstölni a hatalomból, amikor minden normális ember már úgy unta, mint a mindennapi sorban állást a betevőért. Azt sem bántuk volna, ha a következő sem jobb egy -escunál (lásd Iliescut), csak a scorniceºti-i géniusz savanyú képét ne lássuk már. A fiatalabbak pedig napjainkban érzékelhetik, hogy milyen hátrányos, ha valaki belebüdösödik bársonyszékébe. Évek óta ugyanazok a provinciális furfangok, ostoba faviccek keserítik meg a kolozsváriak életét. Ki ne vágyna a változatosságra? Ilyen megfontolásból mindegy, hogy ki a következő, csak jöjjön már valaki más. Aztán meglátjuk, mit hoz.
Végül hadd dicsérjük meg a megyei szervezet vezetőségét azért is, hogy visszaléptette saját polgármesterjelöltjét. Bár kényszerhelyzetben hozta meg a döntést, mégis gratulálunk, hogy nem teszi oda megint grimaszkodni a kolozsvári magyarságot. A dobbantásból esélytelen jelöltnek szurkolni olyan, mint azt a maratoni futót biztatni, akiről mindenki tudja, hogy csak a kiírt táv 20 százalékáig vergődhet el. A legjobb esetben.
Mivel nemsokára nyakig benne leszünk a következő kampányban, talán remélhetjük, hogy a kolozsvári szervezet példáját felkarolják mások is, és nem fognak államelnök-jelöltet állítani, aki a hosszútévfutás 5 százalékánál légszomjasan összecsuklik, és lihegve áradozni kezd kis lépésének kimagasló sikeréről.