Nits Árpád

Gyimesközéplokon 10 magyar tanácsosjelölt indul a kormánypárt (SZDP) listáján.
A hír nyomán a következő események valószínűsíthetők:
1. Valamelyik etnikai szervezet (más, mint az RMDSZ) parlamenti képviselője törvénytervezetet nyújt be, amelynek lényege, hogy politikai pártok csak akkor létesíthetnek nemzetiségi alapszervezeteket, ha 41 megyéből és a fővárosból 1-1 millió tagot toboroznak. Az SZDP tiltakozik, hogy nincs is annyi megye, de kifogását a szakbizottságban elutasítják, mondván, hogy csináljon magának újabb megyét, járuljon hozzá az ország további gyarapításához, vagy szervezze meg az ország közigazgatási újrafelosztását.
Amikor a tagtoborzással mindenki elképedésére az SZDP-aktivisták megbirkóznak, a választási főbizottság közli a hivatalos űrlapot, amely természetesen nem egyezik az SZDP 42 millió aláírást tartalmazó listáival. (Ebben benne van az MSZP 23 millió romániai vendégmunkása is.)
A listák visszautasítása után az SZDP – az MSZP és az SZDSZ közvetítésével – nemzetközi intézmények támogatását kéri a romániai jogállamiság helyreállítása érdekében. Minden ígéretet megszereznek, de a záros határidőn belül semmi sem történik. A dialektikus materializmus törvényszerűségeit alkalmazva, miszerint a belső és a külső tényezők közül mindig a belsők az elsődlegesek, az SZDP a Legfelsőbb Törvényszékhez fordul panaszával, de a Német Demokrata Fórum óvását figyelembe véve, az is elutasítja a kormánypárti fellebbezést.
Végül az RMDSZ siet szövetségese segítségére, átvállalva magyar jelöltjeit a maga listáira, mondván, hogy úgy is az SZDP politikájának valóra váltásáért szállhatnak síkra.
2. Nem történik semmi, mert annak a bizonyos etnikai szervezetnek (természetesen másnak, mit az RMDSZ-nek) egyáltalán nem fáj, ha magyar jelöltek román pártot képviselnek. Annak egyetlen célja van: a Magyar Polgári Szövetség ne juthasson levegőhöz.

Ösztönösen érezzük, hogy a francia–német megbékélési modell nem talál a mi helyzetünkre. Magyar csizma nem tiporta Bukarestet, miként német hadsereg Párizst, hogy aztán önsanyargatásból Elzászban végérvényesen lemondjanak bármely német autonómiagondolatról. Ellenkezőleg, Budapest „felszabadításában” szorgoskodott kétszer is a román hadsereg.
De ne bonyolódjunk történelmi vitákba, inkább azt vizsgáljuk meg, kik javasolják számunkra követendő példaként a német önfeladást. Na ki is az első, aki valamikor, engedelmünkkel, utolsó volt a listán? Hát persze, Ion Iliescu, a nagy autonómia-szakértő, aki szerint kisebbségi önkormányzat a világon sehol sincs, és ha van, akkor sem jó. Vele akkor lesz érdemes vitába szállni, ha Románia az Európai Unió tagjaként kirobbantja a háborút a nemzeti önrendelkezésért, miként azt megtette a KGST-ben is, amikor az összes többi tagállam beadta a derekát a nagytérségi szakosodás tervének, a magyar Orion gyár már át is költöztette a rádiórészleget Bulgáriába, de a román kommunisták a póréhagyma-termesztés jogáról sem mondtak le. (Mellesleg: nagyon helyesen tették!) Ha a globalizált Európában újra rájön a függetlenkedés, Románia etnikai jellegű területi autonómiáért fog küzdeni, és majd joggal csodálkozik, hogy mások azt hajtogatják, hogy sehol a világon…
Iliescu nincs egyedül a román politikai intelligenciában, aki isteníti a francia–német modellt. 1990 elején megkeresett egy fiatal román jobboldali politikusjelölt, hogy vezessem el őt Bukarestben az RMDSZ székházához. Szeretne protokollmentes, emberközeli kapcsolatba kerülni a romániai magyarság vezetőivel. A fordulat idején végezte az egyetemet, elmondása szerint a román és a magyar nép évszázados viszálykodásának megszüntetésében látta pályafutásának egyik célját. Kifejtette véleményét a francia–német megbékélés üdvözítő voltáról, amely a mi esetünkben is súrlódásmentes együttélést biztosítana. A jó megjelenésű, magas, megnyerő modorú Serban Suruval később a maratoni Egyetem téri tüntetésen is jó párszor összefutottam, ilyenkor mindig előhozakodott kedvenc modelljével. Felvetette, hogy a romániai magyar sajtóban miért nem kapjuk fel a témát egy részletesebb interjú keretében. Akkoriban az RMDSZ a dél-tiroli együttélési modell iránt érdeklődött behatóbban, világért sem vállaltam volna az eszmei-szervezeti egységbontás ódiumát, néhány év múlva pedig Serban Suru felkötötte a megújult Vasgárda egyes számú átlós nadrágszíját, úgyhogy a téma esett.
Most megint terítékre került, mégpedig Medgyessy Péter magyar miniszterelnök pendítette meg Aradon a szoboravatáskor. Ez önmagában nem volna nagy baj; ha a szocialista magyar kormány a Vasgárda útmutatásainak szellemében akar cselekedni, lelke rajta. Még attól sem esnénk nagyon kétségbe, ha emiatt nem csökkenne méretarányosan a Magyar Szocialista Párt népszerűsége. Nem mintha nem fájna, de már megszoktuk. (Május 1-jén például a baloldali magyar kormány feje bebizonyította, hogy 1-ig sem tud számolni, ha az egész országot magával vinné a Közös Piacba, de a fél országot otthon hagyná, a közvélemény-kutatók mégsem jelezték már másnap hívei számának közelítését a nullához.) Számunkra a baj ott kezdődik, hogy újabban az RMDSZ vakon követi a jelenlegi magyar kormányzat ideológiai (?), politikai, szövetségesi, kegyosztogatási stb. irányvonalát. Nagyon nem szeretnénk megérni, hogy érdekvédelminek nevezett szervezetünk egy vasgárdista vezér elgondolásának alapján állítaná szembe a francia–német modellt jogos autonómiatörekvéseinkkel.