Nits Árpád

Most kapkodhatja igazán az ember a fejét, amikor a sok egymásnak ellentmondó hír röpköd a médiákban. Reggelizéskor a Magyar Polgári Szövetség viszi a bejegyzéshez szükséges aláírásokat a bíróságra, a tízórai elköltésekor már arról igyekeznek biztosítani bennünket, hogy az RMDSZ-nek semmi köze az MPSZ bejegyzési folyamodványának elutasításához, amikor pedig „ezen a héten minden délben” harangszót hallgatjuk, részleteket tudhatunk meg arról, hogy Markó Béla RMDSZ-elnök mit kifogásolt az MPSZ-aláírások begyűjtésében. Hogy van ez? Előbb nem gáncsoskodott, aztán mégis? Az uzsonna idején jön a hideg zuhany, hogy tessékelik kifelé az RMDSZ-ből azokat, akik részt vettek az aláírásgyűjtésben. Nem csoda, ha a vacsorához némi undorral ülünk le: vajon mivel akarnak még beetetni?
Jó, tudjuk, mert hozzászoktattak, hogy a romániai jogbiztonságban egyetlen dolog biztos: a bizonytalanság. A helyhatósági választások előtt néhány héttel dől el, hogy milyen pártok, szervezetek állíthatnak jelölteket, milyen eséllyel indulhatnak függetlenek stb. Vagy itt van a választási évben felébredő miniszterelnök, aki főállásvesztéssel sújtaná a pártjukat elhagyó képviselőket, miután az ő pártját éveken át duzzasztották a karrierpolitikusok. Mivel a jelek szerint a következő négy évben is ő osztogatja a politikai, gazdasági, társadalmi pozíciókat és vele együtt a pénzeket, érthetetlen ez a röghöz kötés. Tán attól tart, hogy pártja túlsúlyos lesz? Vagy szövetségese kérte meg, hogy a Magyar Polgári Szövetségbe átigazoló tagjaival könnyűszerrel elbánhasson?
Lassan, de biztosan belefásultunk a mesterkedések hátterének találgatásába, az embereket kezdi hidegen hagyni a kérdés, hogy mit miért csinálnak. Csak annyit szeretnének, hogy akik túlkavarják a politikai közéletet, tűnjenek el a süllyesztőben. Ennek egyik eszköze a négyévenkénti választás. A romániai magyarok ezért akarják végre megtudni, hogy lesz-e választás az idén, vagy most is csak a szavazatainkat akarják begyűjteni a szent és sérthetetlen egység mögött rejtőzködő ködös célok jegyében. Amíg ezt nem tudjuk, a választótestület csak várakozó álláspontra helyezkedhet. A tántoríthatatlan RMDSZ-hívek tanácstalanul állnak a páratlan jelenség előtt: vajon „pártunk” vezetőinek sikerül-e „jobb belátásra” bírni a „szakadárokat”, avagy magukra maradnak (99.98 százaléknyian – a fizetett közvélemény-kutatások szerint). Vannak, akik a megbomlott egység veszélyének eltúlozása miatt azt fontolgatják, hogy el sem fáradnak a választókörzetbe, mert szavazatuk elvész. Akik eltökélten az MPSZ jelöltjeire szeretnének szavazni, egy dologban biztosak: RMDSZ-jelöltre semmi pénzért sem fognak áthangolódni.
Az RMDSZ vezetői nem látnák be, hogy az MPSZ akadályozása lényegében önsanyargatás? Hihetetlen. Jól képzett politológusi tanácsadó testület veszi őket körül, akik ebben a helyzetben egyetlen épeszű javaslatot tehetnek: az RMDSZ ne akadályozza, hanem ellenkezőleg, akár titkos csatornák felhasználásával támogassa az MPSZ bejegyzését a bíróságon, mert ha nem, akkor a magyarság tekintélyes mennyiségű szavazatot elveszít a helyhatósági választáskor. Hogy mennyit, azt pontosan még nem tudhatjuk.
A parlamenti választás vesztesége azonban máris hajszálpontosan megmondható: az MPSZ nélkül belebotlanak a küszöbbe.

Népszabadságos, Népszavás és a „Néphírlapos” ki- és továbbképző tanfolyamokon edzett kolléga nekünk esett a múlt heti lapszámunk láttán, amelyben, mi tagadás, a szovátai események alapos tükrözése miatt kissé túltengett az autonómia. A kolléga azt kérdezte: a téma túlpörgetésével koszovói állapotokat akarunk előidézni?
Ezt úgy értette, hogy amint elolvassák lapunkat, olvasóink előveszik a surgyé alól fegyvereiket (amelyekről 1990 elején még ijedősebb RMDSZ-aktivisták is suttogtak, tápszert szolgáltatva a Vatrának), és az albánokhoz, baszkokhoz, írekhez, palesztinokhoz stb. hasonlóan megkezdik a nemzeti felszabadító harcot.
A rémkép tökéletesen megegyezik a nevezett sajtótermékek testvérlapjának, a Scânteia utódlapjának a hangvételével. Az is minduntalan azzal ijesztgeti olvasóit, hogy romániai magyar „radikálisok” nyüzsgése óhatatlanul elvezet olyan etnikai összecsapásokhoz, amilyeneket napjainkban Koszovóból közvetít a házimozi. Azért különösképpen elkeserítő a hasonlóság a két ország baloldali sajtója között, mert míg az egyik intelligensen összekacsint az olvasóival, jelezve, hogy szó sincs veszélyről, csupán azért verik félre a harangot, hogy az erdélyi magyarság húzza meg magát (még jobban), addig magyarországi társaik komolyan hiszik a koszovói veszély kiterjedésének lehetőségét.
Honnan ez a nagyfokú eltájolódás? Pedig olyan nyilvánvaló, hogy ahol magyar kisebbség létezik, ott nem a Koszovó-szindróma, hanem a Vajdaság-szindróma lappang. Az utóbbinak a tüneteit mostanában újfent vegytisztán megfigyelhetjük. Koszovóban elpáholják a szerbeket, mire azok nem mernek visszaütni az albánoknak, mert azok kemény legények, hanem keresnek egy mamlasz partnert a verekedéshez, és jól kitöltik rajta a mérgüket. Beverik az újvidéki magyar színház ablakait, betörnek néhány magyar fejet, amire a válasz mindössze annyi, hogy Kovács László magyar külügyminiszter telefonon elbeszélget szerb kollégájával a két ország baráti, együttműködési, jószomszédi, hagyományos, történelmi stb. kapcsolatát egyáltalán nem befolyásoló helyzetről.
A puliszka nem robban – mondogattuk egykor négyszemközt, teljes jobb- és baloldali egyetértésben, a többségi lakosságra célozva, amelynek nemzeti eledele az említett finomság. Nos, eljött az ideje annak beismerésére, hogy az ízletes, fehér vagy barna, magyar lisztből sütött kenyér sokkal bombabiztosabb. Nem robbant, amikor a tanácsköztársaságoskodás miatt az antikommunisták szétszedték az országot, és akkor sem, amikor az antikapitalisták újból megtanították kicsinek lenni. A kivételeket a veterán favágó is megszámlálhatja néhány megmaradt ujján: Magyarország ’56-ban mutatta meg a világnak, hogy Góliát is megfenyíthető, Marosvásárhely magyarsága pedig 1990-ben szállt szembe a félkatonai pogrommal. De egyébként néma csend.
Persze mindezért nem a nép okolható. A népek között csak a fajelméletekben van különbség. A nemzetsorsért a vezetők a felelősek. A zsidóknak például jó vezetőik vannak: azonnal riadóztatják a világot, ha valahol egy nemzettársuknak meggörbül a haja szála. A magyarság vezetői ezzel szemben koccintgatnak és telefonálgatnak. Ha pedig a szerencse úgy hozza, hogy rátermett emberek kerülnek a nemzet élére, akkor rövid négy év múlva 19 ezer forintos nyugdíjpótléknak nevezett júdáspénzért meneszti őket a tömeg. Vagy elnézi, hogy úgynevezett érdekvédelmi szervezetünkből kisemmizzék. Ez az igazi nemzetbetegség, amelynek mély gyökerei vannak, és amelynek következtében másfél százada békésen eltűri a magyar az áldozat szerepét.
Miért történne ez másként éppen most, amikor a világ nagyhatalmai terroristának bélyegzik és tankkal tiporják el azt, aki akár csak egy parittyával vissza mer lőni az elnyomó hatalomra? Aki ilyen szentszövetségi körülmények között lázadásra serkentené népét, nemzetöngyilkosságot követne el. Az autonómiaértekezlet dokumentumaiban nem is találna senki egyetlen szó bátorítást sem erőszakos cselekményekre, kizárólag törvényes, parlamenti eszközökről szólnak az autonómiastatútumok vagy az Erdélyben hasznosítható nemzetközi tapasztalatok. Érdemes lenne alaposabban belenézni dokumentumszámunkba. Néhányan megspórolhatnák a hüledezést.

Kolozsváron hetek óta folyik a találgatás, hogy vajon sikerül-e leváltani a szélsőségesen magyarellenes polgármestert. A jelek szerint nem. Éspedig azért nem, mert a többségi lakosság még mindig azt hiszi, hogy Funar a magyarok számára a lehető leggonoszabb városatya. Ez ennek a városnak a tragédiája. Vagy szerencséje – ez akkor válik el a gyakorlatban, ha majd egyszer egy látszólag kevésbé szélsőséges magyarellenes jelöltnek sikerül felülkerekednie.
Aki ezt nem hiszi, gondoljon bele: mi lenne, ha most Ioan Rus, a jelenlegi belügyminiszter ülne Funar helyében? (Bevallom, a kérdést a keserűség mondatja ki velem, mivel annak idején nyíltan kampányoltam neki Funar ellenében.)
Aki tehát szeretné megszabadítani Kolozsvárt Funártól, annak meg kellene győznie a többségbe került választókat arról, hogy a megmaradt magyarság számára sokkal rosszabb polgármestert is lehetne találni. Könnyen beláttatható, hogy ha szegény Funar kétszer születne meg, és második életében is egyvégtében polgármester lenne, akkor sem okozhatna annyi kárt nekünk, mint az az „ellenfele”, aki látszólag barátsággal (protokollal) fordul felénk, de kissé lassúbb vízként mossa ki a partot lábunk alól.
Vegyünk néhány példát. A jelenlegi polgármester úgy igyekszik zaklatni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, hogy megtiltja az intézmény nevének kifüggesztését az épület homlokzatára. Ebből a világ azt látja, hogy a Sapientiát etnikai alapon üldözik, tehát segítségre szorul. Egy mérsékelten szélsőséges polgármester saját kezűleg festené meg a magyar intézménytáblát, de közben alattomosan elintézné, hogy valakik csapolják meg az erdélyi magyar magánegyetem pénzügyi forrásait. Ha ennél is furfangosabb észjárása lenne, azt is kijárná, hogy az elsinkófált pénzt fordítsák az erdélyi magyar televízió létrehozására.
Vagy itt van az autonómia. Funar, ugye, hűbelebalázs módjára letartóztatná az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetőségét. Ioan Rus, az óvatosabb duhaj csak a plakátragasztókat és az aláírásgyűjtőket idézteti a rendőrségre. Mindkettő azt éri el, hogy az autonómia ügye az európai fórumok elé azzal a megjegyzéssel jut el, hogy pláne szükséges a támogatása, mert a zaklatásból még sohasem származott békesség. Ezzel szemben egy kevésbé szélsőséges polgármester úgy intézné el az erdélyi magyar autonomisták dolgát, hogy Jászberényben fórumot rendeztetne a szovátai nemzetközi autonómiaértekezlettel egyidejűleg, a szocialista „szakértőkkel” „felvállaltatná” az autonómia ügyét, ezt az akciót az RMDSZ elnökének jelenlétével hitelesíttetné, aki soron kívül újfent kinyilatkozná, hogy éppen most semmit sem lehet megvalósítani stb., stb. Ez a rafinált polgármester azt érné el, hogy a világ megnyugodna: semmi baj Erdélyben, az autonómiát maga az anyaországi kormány és az erdélyi magyarság demokratikusnak, legitimnek, mindennek elismert szervezete vette a kezébe, tehát a „forrófejűeket”, „radikálisokat” le kell csillapítani, el kell némítani. És az autonómia ügye újabb halasztást szenvedne, míg nem maradna alanya.
Funar több mint egy évtizede szeretné rávenni a magyarokat, hogy tanuljanak meg kicsik lenni. Neki nem sikerül. Sokkal okosabb meggyőző munkát folytat ilyen tekintetben egy másik párt, amelyik azt a jelszót is zászlajára tűzte, hogy az erdélyi magyarokat nem szabad túlszeretni.
Minek feszegessük e cikk kereteit, mondjuk ki röviden: ha a kolozsvári románok Funárnál magyarellenesebb polgármestert szeretnének, a jelenlegi magyar kormánypártok berkeiben keresnének jelöltet maguknak. Ha ismertebb személyeket – mondjuk Kovács Lászlót, Medgyessy Pétert, Kuncze Gábort – megnyerhetnének ügyüknek, még azt is elérhetnék, hogy néhány kolozsvári magyar polgár, szemében a belehintett propagandaporral és a megilletődöttség könnyeivel, gyanútlanul az új fiúra adná szavazatát.