Nits Árpád

Tőkés László állásfoglalásával kapcsolatban (lásd a 4. oldalon A sajtószabadság... című cikket) egy kis RMDSZ-aktivista azt mondta a minap, hogy a püspök úr fizikai és lelki fájdalmat érez mások sikere láttán.
Nagyon haragudhatnak Tőkésre a pártaktivisták, ha ilyen szellemeskedésekre ragadtatják magukat. A múltkor ennek az úrnak vagy elvtársnak egy szintén vidéki vagy vidékies barátja például nem bírta kiejteni a nevét, azt mondta helyette, hogy „a műsorszerkesztő által említett személy...”
Ha jól körülnézünk a prérin, szinte mindenkinek akad valami osztanivalója Tőkés Lászlóval. Van, aki azért nem szereti, mert túlságosan radikális, mások viszont azt vetik a szemére, hogy egyáltalán nem radikális, mert ha olyan beállítottságú lenne, akkor közvetlenül a ’89-es fordulat után mindenkit kiseper a magyarság szervezetének vezetőségéből, aki nem odavaló. Egy valóban radikális politikus már ilyen, az nem várja meg, amíg fölébe kerekednek azok az ügyeskedők, akik vészhelyzetben ugyancsak lapítottak.
A Tőkéssel perlekedők más szempont szerint is csoportosíthatók. Van, aki eleresztett gyeplővel eregeti kiro-hanásait, és van, aki még gondolatban sem képes szitokszavakat kiejteni róla. Az utóbbi réteg annyira szenve-dett a szocialista diktatúra utolsó napjaiban, hónapjaiban, fényéves éveiben, hogy képtelen volna akár egyetlen kemény szót társítani annak az embernek a nevéhez, aki a pártaktivisták és a szekusok alagútjának végén az első fénysugarat jelentette. Akik nem így éreznek, azok bizonyára sokkal jobban érezték magukat 1989 előtt. Nem fuldokoltak a primitív személy kultuszának levegőtlenségében, szégyentelenül bólogattak az erdélyi magyarság felszámolására tett utolsó hatósági intézkedésekre, ezért bejárásuk lehetett a pártbüfékbe, egyszóval elemükben voltak.
Hát csak gyalázzák tovább bátran Tőkést, legalább tudjuk, kik azok, akik éppen ilyen lelkesen és sikeresen tevékenykednének a Romániai Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsában, Ceauşescu elvtársuk bölcs vezetése alatt, ha nem lőtték volna le elvtársai.
No de visszatérve az eredeti gondolatra. Ha igaz az, hogy az RMDSZ-vezetőség sikerei fizikai és lelki fájdal-mat okoznak Tőkés Lászlónak, akkor világos, hogy pusztán emberbaráti szeretetből puskázták el a Bolyai Egyetem ügyét, és találták ki a Petőfi–Schillert, úgyszintén a püspök kíméléséből alkották meg a protokollumpo-litikát, benne a Szabadság-szobor körüli monumentumparkkal és egyéb gyalázattal. Az egyházi javak visszaszerzésében 14 év alatt szintén azért értek el olyan szerény eredményeket, hogy Tőkés László fájdalomküszöbét meg se közelítsék. Egyik csodálatos vívmánynak tekintik az erdőtörvényt és benne a közbirtokossági tulajdon rendezését, azt, amelyért Vasile Lupu kezdte el a harcot, de az eddigi alkalmazás láttán mit mondhatnánk. Mint a földműves a kolhozosítás hajnalán: Miénk a föld! Csak a termést kell beadni. A székely erdőtulajdonosok is kint vannak az összes vizekből. Övék az erdő, csak a fát nem lehet megmenteni az állami vállalattól és a többi tolvajtól.
Ezek a sikerek valóban fájnak. Nemcsak Tőkés Lászlónak. És nem amiatt, amire a pártaktivisták szeretnék irányítani a gondolatainkat. Ekkora sikerek láttán mindenkitől távol áll az irigység.

Ó, miért nem rendelt az élet nekünk is egy Bélát?
Ebbéli bánatunkban nem vagyunk egyedül, a többségi nemzet ama kisebbik, tehát értelmesebbik része 1990 elejének heves bukaresti tüntetésein arról sóhajtozott ütemesen, hogy a Gondviselés miért nem adott Romániának is egy Havelt. Ez akkor következett be, amikor az emberek rájöttek, hogy Iliescu kiknek az embere.
De térjünk vissza a mi szomorúságunkra. Ha lenne egy karakán Bélánk, akkor az bizony nem bratyizna oly-anokkal, akik az anyagi támogatást kitüntetésekkel próbálják pótolni.
Valaki közbevethetné (felkészített propagandisták fel is vetették már), hogy egy vendégnek nem illik dupla kávét kérni, ha a házigazdának csak szimplára futja. Ebben a földhözragadt párhuzamban az a hiba, hogy a házigazdának mindenre, még nélkülözhető luxusra, például utántöltős Grippenekre, meg állam által bérelt és lízingelt magánvillákra is telik. Az a kis kávé igazán nem oszt és nem szoroz. Továbbá a vendéglátónak nevezett mindenkori kormányt alkotmányos előírás kötelezi, hogy ne fukarkodjon éppen az életmentő átutalásokkal, tehát a dupla kávé alaptörvényesen kijár.
Ó, ha nekünk egy olyan Bélánk lenne, az bizony azt mondta volna, hogy kell az ördögnek egy újabb tévé, inkább folyósítsák tovább a Sapientia Egyetem járandóságát. És azt is mondaná, hogy vizsgálják már meg ala-posan a kettős állampolgárságot, és félóra múlva adjanak pozitív választ. (Hogyhogy kevés annyi idő? Csak nem lassú észjárásúak azok a jól túlfizetett köztisztviselők?)
És hosszasan sorolhatnánk a mi eszményi Bélánkhoz fűzött reményeinket, míg valaki közbevethetné, hogy mit akarunk, hiszen már van egy... Van, persze hogy van. De mi Bugár Bélára gondolunk.

Helyesírásra érzékeny olvasóink többször felszisszenhettek előző lapszámunk láttán. A jó néhány hiba olvasószerkesztőért, korrektorért kiált. Az egy szerkesztői főre eső sajtóhibák tekintetében egyelőre meg sem próbáljuk felvenni a versenyt az előző csapattal, ígérni azonban megígérjük, hogy mindent megteszünk. Elvégre választási kampányban vagyunk, nem mi lennénk az egyetlen szolgáltatók a be nem tartható ígéretek piacán.
Egy akadémiailag hibás szóért azonban nem kell vállalnunk a felelősséget. Szocialustákra tettünk célzást előző lapszámunkban, és ez nem volt mellégépelés következménye. Hosszas megfigyelésünk eredményét próbáltuk jelezni, hogy a szocialistákra a lustaság a jellemző, amikor számukra nehéz diót szolgáltat a történelem. Hogy divatosra koptatott kifejezéssel éljünk: ilyen kihívás volt a Bolyai Egyetem. (Néha eltöprengünk, hogy miért veszett ki teljesen a politikai köznyelvből az erőpróba. De hát ahol nincs erő, ott próbáról sem beszélhetünk.) Ugye a Bolyai-ügyben is sietve pótcselekvésbe menekültek a szocialusták, kitalálták maguknak a Petőfi–Schillert, majd az önálló karokat.
Mielőtt felkeltenénk valaki vitakedvét, hogy ugyan már, ezeket a reprodukcióra képtelen öszvérgondolatokat nem is szocialisták találták ki, hanem tisztességes RMDSZ-politikusok, akik se nem jobbosok, se nem balosok, hanem ernyősök, nos, mielőtt ennek az elméleti kérdésnek a boncolgatásába mélyednénk, tisztázzuk a követ-kezőket: valóban ők óvnak bennünket a magyarországi politikai helyzet erdélyi leképzése ellen, de csak sza-vaikban. A valóságban elsőkként gratuláltak a magyarországi szocialustáknak, miután azok újból megkaparintották a hatalmat. Tudták, miért. Meg is jegyezték a mi szocialustáink, milyen jó, hogy az új kormányban is-merőseik vannak. Ezek az „ismerősök” a négy évvel korábbi balszerencsés ciklusban sem akartak 15 millió magyar érdekvédelmezői lenni, még lélekben sem. Az „ismerősöknek” sem kellett Bolyai Egyetem, sőt tőlük jöttek az első és legsúlyosabb ellenjelzések. Szépen összeillenek: a magyarországi szocialistáknak a mi autonómiánk sem kell, mert azért nekik is dolgozni kellene, ehelyett olyan pótcselekvésbe menekülnek, mint a EU-parlamenti közös lista és a többi közjogi kabaré.
Az olvasó elnézését kérve, egy néhai román szocialusta hasonló taktikai húzására emlékeztetnénk. Amikor Ceauşescu kissé nyomasztónak érezte a gazdasági helyzet romlását, bedobta a köztudatba, hogy ezután Románia államformája a proletár diktatúra helyett legyen szocialista demokrácia. A nép bárgyúbbik fele a hosszú sorállásokban ezen elrágódott egy darabig, ahelyett hogy előbbre hozta volna az 1989-es decemberi eseményeket.
Tizennégy éves kudarctörténelmünk bizonyítja, hogy ha valamit el lehetett szabotálni, akkor a mi szocialustáink késedelem nélkül működésbe léptek, míg a kezdeményezés, az ösztökélés, a tettre késztetés jobbára a jobboldalra hárult és hárul napjainkban is, mindaddig, amíg teljesen kiebrudalják a radikálisnak pecsételt követelőzőket az RMDSZ-ből, majd elláttatják a bajukat a román belüggyel. A következő fejlődési szakaszban erre sem lesz szükség, mert előbb-utóbb csak felépül az RMDSZ autonóm börtöne. Arra a szocialusták sem restek.

Nem is sejti a kolozsvári polgármester, hogy milyen veszedelem leselkedik rá. Miközben vasárnap Aradon a Szabadság-szobor ellen heccelte megmaradt híveit, többek között beolvasztással fenyegetőzve, amennyiben nem szállítják azt Magyarországra, és azon törte a fejét, hogy főhadiszállására, Kolozsvárra visszatérve hogyan fogja megsokszorozni kitűzött zászlóinak számát – ha ez még lehetséges –, szóval eközben elfelejtett fekete szalagot kötni az országosan elrendelt gyásznapon a lobogórudak végére.
Ha arra gondolunk, hogy Spanyolországban egy rendőr se szó, se beszéd, agyonlőtt egy baszkot, mert az nem helyezett gyásszalagot boltja kirakatába, komolyan aggódunk: mi lesz, ha egy idegesebb közeg túlbuzgósága miatt polgármester nélkül marad a város a választásokig? Addig nincs sok hátra, de akkor is...
Meg aztán más is eszünkbe jutott. Ha egyeseknek megtiltanák, hogy „éppen most” az autonómiával foglalkozzanak, mondván, hogy ezzel szavazatokat szereznek a (még) szélsőségesebb román nacionalistáknak, akkor miért nem kérik meg Adrian Năstase miniszterelnököt, hogy a választások előtt ne hergelje ún. politikai ellenfe-leit a szoborállítás újbóli ígérgetésével?
Nem is merünk arra gondolni, hogy a szobor látványával vagy legalább talapzatra emelésének távlatával apró piros pontokat lehet szerezni az európai betagolódás folyamatában, és mi, ugye, mindent megteszünk, ha arra megkér a kormánypárt.

Eckstein-Kovács Péter kolozsvári szenátor neves társadalomkutatók, politológusok, közéleti személyiségek részvételével tanácskozást szervezett az autonómiáról. Az elképzelés szerint szembesültek volna a vélemények és ellenvélemények, találkoztak volna azok, akik akarják és azok, akik szintén akarják az autonómiát, de másként, máskor és csakis az RMDSZ ernyője alatt. Objektív és szubjektív okok (lebetegedés, miegymás) miatt azonban hamarosan nyomasztó túlsúlyba kerültek azok az érvek, amelyek szerint az erdélyi magyarság önigazgatása tiszta utópia, pláne most, választások előtt, az autonómia-statútumok pedig halvaszületett, megvalósíthatatlan fércmunkák stb., stb. Ettől működésbe lépett szelektív hallásunk, és úgy döntöttünk, hogy nem untatjuk az olvasót a beszámolóval. Az idestova tizennégy éve megjátszott visszafogósdiból, vágyaink szegre akasztásából elegünk van. Akárcsak a semmitmondó választási ígéretekkel, tele a padlás a figyelmeztetéssel, hogy ne ringassuk az erdélyi magyarságot túl merész álmokba.
A rendezvényen is megmutatkozott jelenség mellett azonban nem mehetünk el szó nélkül. Amit korábban szinte kizárólag politikusoktól hallottunk, azt most tudományos köntösbe csomagolva kaptuk meg. Társadalomdoktoroktól azt várná az ember, hogy gyógyítsanak, és ne azt hajtogassák, hogy miért alkalmazhatatlan az a gyógymód, amelytől Európa számos nemzeti kisebbsége sikeresen felépült. Társadalomkutatóknak nem nézhető el, ha olyan ellentmondásokba keverednek, mint amilyen az autonómia feszegetésének optimális időpontja. Választások előtt nem lehet, mondják egyes politikusok, de korában azt mondták, hogy választások után sem lehet. Kutatók is ezt mondják? Ha sem ekkor, sem akkor, akkor mikor?
Tudományosnak tekintett elemzés keretében vetődött fel, hogy a különböző autonómiaformák világszerte valamilyen katarzis nyomán jöttek létre. Háború után, békekötés előtt, polgárháború alatt, polgárbékekötés idején... Ilyen helyzet most nincs – állapították meg lakonikusan, anélkül, hogy belegondoltak volna abba, hogy vajon az Európai Unió kiterjesztése nem tekinthető-e katarzisos állapotnak. Továbbá tudományosan rámutattak, hogy az autonómia harcosai ne nagyon hivatkozzanak történelmi háttérre, mert az erdélyi autonómiát éppen az Osztrák–Magyar Monarchia számolta fel. Valóban? A kiegyezés után Erdélyben gombamód elszaporodtak a román bankok, amely az etnikai alapú gazdasági autonómia legbiztosabb jele, és a bankjegyeken románul is olvasható volt azok névértéke – erre azonban az előadók és a moderátorok nem akartak emlékezni és emlékeztetni.
Az etnikai jellegű autonómiát se nagyon emlegessük – intettek tudományosan –, mert az nagyon egybecseng a nemzetállami ideológiával, és így óhatatlanul nacionalistákká válunk. A dél-tiroliak, a finnországi svédek is nacionalistákká váltak? Óvakodjunk tőlük, mint a leprásoktól? Ne gondoljunk inkább a többségi és a kisebbségi nacionalizmus között lényeges különbségre? (Az egyik elnyomó, a másik védekező.)
Ha politikusoktól halljuk, hogy valamely nehéz feladat megoldhatatlan, akkor arra gyanakodhatunk, hogy az emberek általában szeretnek a könnyebbik ellenállás ösvényén haladni. Ha a szerény parlamenti honoráriumot fel lehet csípni kevesebb erőfeszítésért, ki bolond strapálni magát. Aztán hogy a történelem a szocialustákat igazolja vagy sem, az a jövő és a választás kérdése. Társadalomkutatóknál azonban más a helyzet. A doktorság nem választott tisztség. Igényes kutatóknak vigyázniuk kellene szakmai reputációjukra. Annál is inkább, mert közülük néhányan az utóbbi évtizedben csúnyán ráfáztak bizonyos politikai érdekek kiszolgálására. Érvekkel, közvéleményfejtéssel bizonygatták például, hogy nincs szükség önálló Bolyai-egyetemre. Nekik is tulajdonítható, hogy most itt állunk, ahol a part szakad. A nehezen összehozott Sapientia magánegyetem költségvetését jelenleg egy olyan nemzetellenes budapesti kormány nyirbálja, amely inkább költi az adófizetők pénzét egy erdélyi politikai televízió létrehozására, mint a magyar nyelvű felsőoktatásra.
(Bár eltér az eredeti gondolatmenettől, nem állhatjuk meg, hogy el ne szomorodjunk helyzetünk fonákságán. A román állam által finanszírozott Bolyai-egyetem nagyobb biztonsággal szolgálná megmaradásunkat, mint a magyar állam oktatáspolitikája.)