Nits Árpád

Terpeszkedő város apadó magyarságának ama érdeklődőbb része könyvbemutatón azt hallotta, hogy a szerző mondanivalójáról a recenzensnek eszébe jutott a kettős állampolgárság, amire semmi szükség, sőt, bajnokait észhez kellene téríteni, mert ez a populista találmány kiürítené Erdélyt a magyaroktól. Nem mondta el, hogy a kiürülést hogyan lehet elképzelni, vagyis a magyar útlevélre kicsoda vagy miféle intézmény adna nekünk lakást, munkahelyet, beilleszkedési előleget (esetleg diákhitelt, megemelt kamattal). A recenzens azt sem mondta el, hogy a kettős állampolgár mennyivel könnyebben települhet majd át Magyarországra, mint az a sorstársa, aki előbb dobbant és csak azután intézi átiratkozását. (Jó, tudjuk amúgy is, hogy semmivel. Sőt, mindkettő egyformán nehezebben honosul meg Magyarországon, mint egy vietnami vagy kínai polgár, hogy közelebbi ázsiai példát ne is említsünk.)
Az RMDSZ-vezetőség propagandistái nem magyaráznak semmit, csak fújják a magukét. Úgy, mint évekkel ezelőtt, amikor a kettős állampolgárságról azt tartották, hogy nem jó, mert hol teljesítsenek katonai szolgálatot a sorköteles fiatalok. Meg sem próbálták megmagyarázni, hogy miként kézbesítheti a behívót a romániai román-magyar állampolgár romániai lakásán a magyar állam postása. El sem próbálták képzelni, mekkora badarságot eszeltek ki, csak fújták a magukét, hogy nekik nem kell kettős állampolgárság.
Nekik persze hogy nem kellett és nem kell, mert van. Nemcsak kettős, hanem többes. Kedvükre járják a világot. Az egyszerű embereknek azonban kellett volna, és az ellenacsarkodást látva, azt mondták, hogy választottjaik ugyan miért akarják megfosztani őket valami jótól. És emiatt jó páran nem mentek el szavazni. Most a készülő nyugat-európai vasfüggöny miatt még élesebben tevődik fel a kettős állampolgárság ügye, és ha az RMDSZ szócsövei megint ellene agitálnak, az nem nevezhető célravezető kampányolásnak.
A könyvbemutatón a státustörvény is szóba került, és elhangzott az agitprop-osztályon kidolgozott tézis, hogy most, na végre most ér valamit, mert megtisztult a naivságoktól. Ezt sem kellene hangosan mondogatni mostanában. A mezei tagok az egyre pártosabb sajtópropaganda ellenére jól tudják, hogy a Fidesz-kormány státustörvénye nem volt délibáb, sokan élvezték előnyeit, semmi szükség sem volt arra, hogy a szoclibek Bukaresttel együttműködve kilúgozzák. Az előző magyar kormányzat jótéteményire az emberek élénken emlékeznek, és aki a Fideszt Erdélyben gyalázza, az szavazókat veszít.
Meg aztán itt van napjaink legforróbb témája, az autonómia, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. A mozgalom legvérmesebb román ellenzői is csak a fenyegetésig mentek el, aztán az államfő kimondta, hogy nem tehet semmit, mert véleményszabadság van. Bár nem érti – tette hozzá –, milyen kisebbségi jogokért küzdenek azok, akiknek van parlamenti képviseletük. Elfelejtette, hogy Ceauşescu idején is volt parlamenti képviseletünk, és az magában semmit sem ért? Pedig mint ellenállónak, ismernie kellett volna a társadalmi rendszert. Ám legyen, mondjon, amit akar, tőlünk szavazatokat ebben az életben úgysem remélhet.
Az RMDSZ részéről sokkal fájdalmasabb állásfoglalások hangzanak el. A román parlamentben nem fogják megszavazni az SZNT autonómia-törvénytervezetét – mondják azok, akik máris számlálgatják gondolatban a megszerezhető mandátumokat. Vagyis nem támogatják a szövetség programjában 12 éve lefektetett stratégiai célt, de ősszel mégis szavazzunk rájuk? A kezdeményező testületekről hallani sem akarnak, nevüket ki sem ejtik. Jellemző volt a Duna tévében az interjú, amelyben a műsorvezető Tőkés László korábban elhangzott véleményéről faggatott egy RMDSZ-aktivistát. Az illető így kezdte válaszát: Az ön által megnevezett személy… Mások legalább kinyögik, hogy „popa Tokes”.
Vigyázni kellene ezekre a megnyilatkozásokra, nem kellene a rossz emlékeket – például a december 1-jei koccintásokat – felidézni és újabbakkal szaporítani. Igaz, hogy nehéz egyeztetni a bukaresti és a budapesti elvárásokat a választótestületi kívánságokkal, de akkor jobb messzire kikerülni a „kihívásokat”. A nagy testvér példáját követve, télen jókat lehet nyaralni Kubában vagy Thaiföldön.

Megütközve figyeli a közvélemény azt a háborút, amely az Illyés Közalapítvány mostani kuratóriuma és a Székelyudvarhely Alapítvány között robbant ki. A Markó-féle RMDSZ-vezetőséghez lélekben közel álló erdélyi magyarok felhördültek: hogyan lehetett ilyen szemérmetlenül ilyen sok forintot ellopni a szegény magyar adófizetők közpénzéből, míg a székelyudvarhelyi polgármester, Szász Jenő szavahihetőségét, az előző kormányzat idején tevékenykedő Illyés-kuratórium döntését meg nem kérdőjelező szintén erdélyi magyarok pedig azon zsörtölődnek, hogy a visszakövetelt forintmilliókat vajon milyen Mudura-féle vállalkozásnak akarják átutalni. (Lásd az érmindszenti Ady-zarándokhely esetét a Medgyessy-kormánnyal.)
Tegyük fel, hogy egy kívülálló ebben a kérdésben teljesen érzelemmentesen, kizárólag a tények ismeretében szeretne valamelyik oldal mellett állást foglalni. A közembert erről gyorsan lebeszélnénk, mert emberfeletti könyvelői képességekkel megáldott szakértő sem áshatja bele magát eléggé mélyen az alapítványi pénzosztogatások és -fosztogatások dzsungelébe. Temérdek pályázat (magyarul kérvény), bonyolult feltételrendszer, szekértáborok, ismeretségi és érdekköröcskék összekuszált hálózata sokszor tudatosan teszi lehetetlenné a tisztánlátást. Az érvek és ellenérvek összecsapásából pedig csak annyi látható, hogy egyik fél mindenáron el akarja áztatni a másikat, míg a másik fél természetesen mindenáron menekülni szeretne a szorongatásból.
Akinek van némi érzéke a politikai hamishangokhoz, annak a fülét megüti az ilyen megoldássugallat, hogy a Székelyudvarhely Alapítvány adja el a vitatott ingatlant és abból fizesse vissza a (már elszámolt) támogatást. Az Illyés Közalapítvány mostani kuratóriuma amikor ezt a javaslatot megfogalmazta, bizonyára nem tette fel a kérdést, hogy vajon milyen fizetőképes ingatlankeresletre lehet számítani. Vagy céltudatosan akar újabb csereháti árvaházat létesíttetni, ezúttal Erdély legmagyarabb városának központjában?
De van ennél sokkal egyszerűbb eszköz is annak eldöntésére, hogy melyik oldalon áll az igazság. Emlékezzünk az utóbbi tizennégy esztendő egyik legocsmányabb politikai-pénzügyi botránysorozatára, Szőcs Géza sorozatos besározására. Az egykori RMDSZ-főtitkár ugye akkorákat lopott egyesek szerint, hogy az összeget ki sem lehetett mondani, de a bizonyítékok megvannak, és alkalomadtán… Az alkalomadta sohasem jött el. Szőcs Géza nem került börtönbe, egyrészt azért, mert még nem épült fel az erdélyi magyar nemzeti közösség első autonóm intézménye, az RMDSZ-börtön, másrészt azért, mert azok a bizonyítékok nem léteztek.
Egyszer félhangosan megjegyeztem az RMDSZ szolgálatos feljelentésügyi könyvelőjének, hogy percnyi pontossággal meg tudom mondani, mikor fejeződik be az Ügyvezető Elnökség keretében megalakult Szőcs-kivizsgáló bizottság tevékenysége, természetesen eredményhirdetés nélkül. Az illetékes felháborodott, hogy ugyan már miért jósolok eredménytelenséget, de azért kíváncsi volt a dátumra. Megmondtam: a választási jelöltlista lezárásának pillanatában. A feljelentésügyi Keller-klón ettől még inkább felháborodott, de az akkori választások óta kerüli a találkozást, pedig nem várnám el, hogy igazolja telitalálatomat. Axiómát nem kell bizonyítani. A Szőcs Gézát bemocskoló botrányok csak ahhoz kellettek, hogy őt távol tartsák a választási kampánytól. Igaz, hogy a sárdobálás közben bőven fröccsent a mocsokból a kezdeményezőkre is, mert milyen a szavazó: azt mondta, hogy ha Szőcs Géza sokat lopott és nem gazdagodott meg, akkor mennyit lophattak azok, akik meggazdagodtak. Az ilyen önrajzolta szeplők miatt is évről évre apadt az RMDSZ szavazótábora, míg elérte a mai mélypontot. De sajnos aki kampányokban gondolkozik, az nem gondol a jövőjére. Az általa képviselt nemzetiségére sem.
No de térjünk vissza a Székelyudvarhely Alapítvány ügyére. Meddig lesz napirenden, meddig fogják zaklatni Szász Jenőt? Mindaddig, amíg a szomszédos és baráti szocialista állam szükségét érzi annak, hogy minden eszközzel az RMDSZ-t támogassa választási kampányában. Ha a szorongatással Szász Jenőt nem tudják meghátráltatni, akkor a helyhatósági választásokig fokozódó ütemben fogják rágalmazni, hogy minél több szavazót szédítsenek el mellőle. Aztán az eredménytől függetlenül hirtelen elnémul a zümmögő kórus. Más problémák kerülnek előtérbe, más témát dob a politika a közvélemény elé, hogy legyen amin rágódjon.
Ha maradt hozzá kedve.

Két alapigazságot igazolnak az elmúlt év politikai eseményei:
1. Magyarországnak kommunistákból a legalja jutott (Bayer Zsolt);
2. A baj nem jár egyedül. Úgy értve, hogy a magyar kommunisták közül éppen az a réteg festette át magát balközepesnek, amely miatt az egész párt rászolgált a legalja minősítésre. Így „emelkedett ki” az ál-szociáldemokrata politikus, a magát szegénységpártinak nevező miniszterelnök, a szavatoltan Kádár-szellemű egészségügyi káderes, az államra fejőgépet szerelő nagytőkés miniszter, a közvagyonvédelmi elméleten felnevelkedett magánbankár és -bróker, a proletár nemzetköziségről a globális szomszédérzékenység kielégítésre átképzett külügyminiszter stb., stb.
Nem csoda, hogy ebben a társaságban jobb érzésű emberek nem érezték jól magukat. Szűrös Mátyás ellenszavazataival tudatosan kidobatta magát az MSZP-ből, amikor az aljanépség a 23 millió román vendégmunkás jelszavával elindította offenzíváját a határon túli magyarok ellen. Pozsgay Imre, akinek volt bátorsága MSZMP-aktivistaként kimondani, hogy 1956-ban népfölkelés volt, nincs jelen az MSZP-s rendezvényeken, amelyeken álszenték a forradalomra emlékeznek. Még Thürmer Gyula, a megrögzött Kádár-csodáló is képtelen lenyelni egykori elvtársai mesterkedéseit az egészségügy elárulásában. Németh Miklós, a Kádár-rendszer utolsó miniszterelnöke sem volt képes elvállalni az MSZP miniszterelnök-jelöltségét 2001-ben, amikor Londonból hazatérve azt tapasztalta, hogy Magyarországon nincs kormányváltó hangulat.
Mivel erre a mozzanatra manapság kevesen emlékeznek és emlékeztetnek, hadd gondoljuk végig az akkori jelölés visszautasításának jelentőségét. Egy valóban jól képzett és az ország sorsáról felelősen gondolkozó gazdasági szakember, ha nem tartozik az elvtelen karrieristák közé, végiggondolja, mit kell tennie egy kampánystábnak a néphangulat megfordításáért. Már az első lépéstől megretten: a túllicitált ígéretektől, főleg azok teljesítésétől az önkormányzati választások kényszerében összeomolhat a gazdaság. Aztán megfigyelhette az előkészületeket: az Izraelből meghívott szakértőt, az import sárga sálakat, a gyűlöletbeszédeket, a leantiszemitázást, a lecigányozást, a politikai ellenfél és vele együtt az ország bemószerolását Bukarestben és más európai fővárosokban, meg Strasbourgban. Ilyen áron gerinces politikusnak nem kellett a miniszterelnöki szék. Inkább kivonult a politikai életből, helyét pedig betöltötte az, akinek semmi sem drága, ha az ország vagyonát és nemzetközi pozícióját kell kockáztatni.
A legaljának a holdudvarát is ugyanolyan masszából gyúrták: mindegy, hogy mi az ára, csak csorogjon a honorárium. A legfrissebb példa erre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása utáni nyilvános feljelentések sorozata. Miután a román Legfelsőbb Törvényszék a tények mérlegelése nyomán kénytelen volt alaptalannak minősíteni a funári vádakat, a Népszabadság Kövér László beszédéből kiragadott és megfejelt részleteket közölt annak bizonygatására, hogy igenis, Kolozsváron Románia alkotmányos rendje ellen uszítottak. Az esztendő utolsó napjaiban Kövér László ellen ugyanolyan forrásból feljelentés jelent meg a kolozsvári Szabadságban is, ajándéknak Funar télifája alá. Aztán a bukaresti magyar rádióadás jegyzetírója kutatott összefüggéseket a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, valamint Kövér László kolozsvári beszéde és az RMDSZ esetleges választási veresége között. Tehát ha a szerbiai magyarok sorsára jutunk, annak nem az RMDSZ-stáb hivalkodó életmódja és a nép nyomora közötti szakadék, nem az RMDSZ-ben folyó politikai tisztogatás, nem a Bolyai-egyetem Petőfi–Schiller-féle értéktelenpapírra való átváltása, nem a többi politikai kudarc lesz az oka, hanem egy-két bűnbak. Legalábbis a bértollnokok diverziója, véleménynek álcázott rémhírkampánya szerint.
A magyar politika legaljának mélyrepülését már kimutatják a közvélemény-kutatók. A kontraszelekció termékének áldatlan ügyködését látva, a választók undorral fordulnak el a politikától. A holdudvar haszonélvezői azonban még vígan repdesnek. Fenntartja őket a tehetetlenségi és a mecénási, alapítványi erő, valamint az érthetetlenül megnyúlt médiafogyasztói reakcióidő. De ami késik, nem múlik.