Nits Árpád

VIP-üdülés
Tavaly decemberben Medgyessy Péter magyar miniszterelnök titokban Kubában üdült. Nem azért, hogy a még létező szocializmust tanulmányozza, egy bankár-bróker kormány főjétől ez cinizmus is lenne, hanem mert azt mérlegelte, „hol süt a nap és lehet-e jó koktélt kapni”. Amikor holléte kitudódott, a politikai vihart azzal csendesítette, hogy ezután közzé teszik, ha két napnál hosszabb időre elutazik.
Ez az elhatározása is a változatlan gázár, a lakáshitel, a jóléti társadalomépítés, a többi választási ígéret, valamint annak a fogadkozásának a sorsára jutott, hogy megtanul magyarul. („El kell érnünk, hogy a jelenlegi helyzethez képest ne változzon a mostani szituáció” – idézet tőle.) A legfrissebb sajtóhírekre, hogy újfent Kubába készül, hivatalosan közölte: ezután nem mondja meg, hol tölti szabadidejét.
Felvetődik a kérdés: joga van-e egy kormányfőnek elbújni? Nyilvánvaló, hogy nem, mert a miniszterelnök, amíg hivatalában van, nem viselkedhet egyszerű átlagpolgárként. A miniszterelnökség olyan, mint a sportolók edzőtábora: megbízatásának idején a kapitány egy órácskára sem vonulhat félre, minden energiájával, minden idegszálával a döntő küzdelmekre kell hogy összpontosítson, csapatával együtt. Majd ha jön a (le)váltás, annyit napozhat és koktélozhat, amíg az ózonlyukat is nagybőgőnek látja és cukornád nő ki a füléből
Inkognitózni azért sem egészséges egy miniszterelnöknek, mert hogyan értesítsék az éppen esedékes kormányválságtünetekről, ha nem tudják a postacímét. Például kitudódhatnak a kabinet tagjainak kedvezményes kastélyépítési hitelei, vagy nemzetközi botrányt robbanthat ki egy hátsó szándékoktól terhelt kérdőív. Ha csak hűséges szóvivői testületének súgja meg ideiglenes postacímét (nem a miniszterelnökségit, hanem a még ideiglenesebbet), az már nem titok; ha valamit két hivatali alosztály tud, elkerülhetetlen a kiszivárogtatás.
Hosszasan sorolhatnánk az okokat, amelyek miatt egy miniszterelnök egy hetecskére sem rejtőzhet el, de tegyük fel a kérdést a konkrét példával kapcsolatban: joga van-e Medgyessy Péter miniszterelnöknek elbújni? Így már másként hangzik. Neki nemcsak joga, hanem kötelessége is lenne távoli, lehetőleg lakatlan szigeten bujkálni minél több ideig, mégpedig nem csak azért, mert sok a szégyellnivalója, különösképpen decemberben, a koccintások havában. Hanem azért is, mert amíg a távolban koktélozik a napsütésben, addig nem okoz kárt Magyarországnak és közvetve nekünk sem. Amíg lefoglalja magát, addig például nem jut eszébe már jóváhagyott beruházási alapokat Érmindszenttől elorozni és átutalni egyik plázaépítő barátjának.
Nemzetközi tapasztalat is felhalmozódott arról, hogy alkalmatlan miniszterelnökök távolléte a kormányrúdtól kifejezetten üdvös az ország számára. Olaszországban egy időben egymást érték a kormánybukások, a kilincset egymás kezéből elragadó miniszterelnököknek nem volt idejük 100 napos és egyéb helyhatóság-választási kampányprogramok lebonyolítására. És az volt Olaszország legsikeresebb gazdasági fellendülésének korszaka. Nem volt, aki akadályozza a vállalkozókat.
Senki se irigyelje hát Medgyessytől a titkos kubai napozást, sőt akik tehetik, akiktől az újabb adókkal, kamatokkal, áremelésekkel nem vont el minden nélkülözhető fillért, fizessenek neki egy-egy koktélt.

Közvélemény-kutatóink bizonyára javában töltögetik a kérdőíveket, amelyekkel bebizonyítják, hogy a romániai magyarság 99,89 százalékának leghőbb kívánsága egy olyan erdélyi magyar tévé, amelynek hangvilláját Medgyessy, kasszakulcsát pedig Markó tartja a kezében, avagy fordítva, de ez teljesen mindegy. A tudományos szocialista kutatásokkal egyben azt is szemléltetni igyekeznek, hogy mindazok, akik kétségbe vonják az RMDSZ kampánytévéjének szükségességét, az erdélyi magyarságnak mindössze 0,01 teszik ki (a 0,10 százalékot fenntartják a nem válaszol, nem tudja kategóriáknak).
Vannak, akik szociologizáló felmérések nélkül is pontosan tudják, hogy kiknek kell ez az újabb balliberális találmány. Újabb, mert korábban születtek már olyan ötletek, hogy a magyarországi kereskedelmi tévéadókat át kellene sugározni a határon túliaknak, hadd butuljanak ők is, ne csak az anyaországi szavazók. Erről a tervről aztán letettek, mert szerencsétlenségünkre megnyerték a választást, és a kereskedelmi adók pártszimpátiáját gátlástalanul átvihették a közszolgálati tévékbe és egyre inkább rákényszerítik a Dunára is.
De térjünk vissza az alapkérdéshez: kiknek kell az EMTV? Nyilvánvalóan elsősorban azoknak, akiket Markó Béla olyan értelmiségieknek nevezett, akik kiállnak az „autonómia eme intézménye” mellett. (Legyünk felkészülve, hogy ezután minden RMDSZ-kezdeményezés „ama autonómiaépítés” jegyében fog megszületni vagy legalább vajúdni.) Ahogy ezeknek a „magas szintű” tanácskozásoknak a részvevőit ismerjük, azok a bizonyos értelmiségiek az EMTV vezérigazgatói, alapítványelnöki, főszerkesztői, főrovatvezetői, főmunkatársi, fősegédmunkatársi stb. tisztségeire pályáznak. Akad, aki Sztálint is kiszolgálta volna a képernyőn, ha annak idején a világ legfejlettebbnek kikiáltott társadalmai ismerték volna a képtovábbítási technikát, de ezen ne akadjunk fenn. Nem a kor a fontos, hanem a kór, a beteges dörgölőzés a hatalom birtokosaihoz.
Ugyanakkor a Duna TV évtizedes kitartó munkával és nem jelentéktelen anyagi ráfordítással kiépítette erdélyi hálózatát, és ha tovább folyik a Magyarok Világszövetsége által életre hívott televízió elleni áskálódás, ezek a káderek légüres térbe kerülhetnek. Nekik is érdekük lehet támogatni egy menedékhelyet, amely sokkal biztonságosabb ideológiai alapokon nyugszik, mint az Éjjeli menedék...
Az erdélyi magyar „köztévében” érdekelt másik réteg a romániai magyarnak nevezett politikai kaszt, amely retteg a közelgő választásoktól, a várható térvesztéstől. És kész, ezzel a lista lezárult. Aki nem hiszi, kérdezze meg rokonaitól, barátaitól, szomszédaitól, ismerőseitől, hogy az időjárás-jelentést melyik tévéadón szeretné megtekinteni, a Dunán vagy az erdélyi magyaron. Ha a kapott válaszokból véletlenül nem kerekedne ki világos kép, tegyük fel azt a kérdést is magunknak, hogy vajon az erdélyi magyar tévében naponta hányszor kapnánk meg az évszázad kiemelkedő hírét, például azt, hogy a román vagy a magyar szocialista miniszterelnök találkozott az RMDSZ szövetségi elnökével, és a tudósító értékelése szerint a találkozó jelentősen hozzájárult a kétoldalú találkozók további fejlesztéséhez. Ezenkívül képzeljünk el még néhány állandó rovatot, mint amilyen a Nap-kelte mintájára készülő Nap-kelet, amelynek keretében a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Népszava által kitanított erdélyi ideológusok, politológusok, szociológusok tömnék a fejünket az egyedül üdvözítő RMDSZ-politikával, ha hagynánk.
A mezei magyar Erdélyben sokkal szerényebb kívánságot fogalmazna meg, ha valaki őszintén érdeklődne vágyairól. Régecske, amikor az RMDSZ vezetői még meghallgatták az általuk képviseltek véleményét, a kolozsvári kétágú templomban egy fórum részvevői elpanaszolták, hogy Horn Gyula kormánya megszüntette a Kossuth Rádió éjszakai műsorát. Markó Béla, akinek egyébként erről nem volt tudomása, megígérte, hogy közbenjár az erdélyi rádióhallgatók érdekében. Nem tudjuk, mit intézett, de azóta oda jutottunk, hogy a Kossuth adó Kolozsváron már nappal is alig hallható. A határtól néhány kilométerre, Máramarosszigetig sem sugároz el. Mi juthat a rádióhullámokból a csángóknak? A magyar rádió segítségével az elszakadt nemzetrészek ma is tarthatnák a kapcsolatot az anyaországgal, az anyanyelvvel anélkül, hogy lecövekelnének a tévékészülék elé.
Nem akarunk okulni abból, hogy a nemzet összetartozásáért felelősen cselekvő román politikusok a rádió feltalálása óta sikeresen törekednek arra, hogy a román főműsor foltok nélkül besugározza a Dnyesztertől a Tiszáig, sőt Budapestig terjedő térséget.