Álságos aggodalom


Lendvai Ildikó egy óvatlan pillanatban kitalálta, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvénnyel a határon túli magyarok érdekeit is szolgálja az MSZP, mert minél jobban védelmezik Magyarországon a kisebbségeket, annál szebb példát szolgáltatnak a szomszédoknak.
Kitalálmánya enyhén szólva fülsértően cseng egy olyan párt aktivistájának a szájából, amelynek ideológiájában bőven akadnak ellentétes előjelű tézisek, mint például a határon túli magyarok túlszeretése vagy a 23 millió román vendégmunkás közé való besorolása, hogy csupán kettőt említsünk Marx–Engels–Lenin–Kádár elvtárs eszmei örökségéből.
De nem csak ez a bökkenőnk, amiért határozottan felkérjük, hogy a gyűlöletbeszéd-törvényről többé ne jussunk eszébe. A nagy zsivajjal készülő törvénynek azért se szánjanak határon túli mellékterméket, mert ilyesmiből nekünk semmi jó sem származik. A hasonló iskolában nevelkedett magyar miniszterelnök például a nyáron gyönyörű példát szolgáltatott récevadászatból, és annak számunkra az lett a következménye, hogy a szomszéd másnap betiltotta az aradi Szabadság-szobor helyreállítását.
Továbbá nagyon jól tudjuk, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvényt megalkotói úgy képzelik el, hogy azt kivételes esetben sem alkalmazhatják majd a magyarországi magyar kisebbség védelmében. Amikor például a parlamentben őrzött nemzeti ereklyét lemicisapkázzák, az a szólásszabadság demokratikus megnyilvánulása marad továbbra is. Orbán Viktort is büntetlenül lehet majd tovább lecigányozni, az sem számít valamely etnikai csoport elleni uszításnak. Ha valakit lemagyaroznak, az nem gyűlöletbeszéd. A gyűlöletbeszéd ott kezdődik, ha valakit lezsidóznak. Azt már a törvénytervezet elővitájában leszögezték szorgalmazói, hogy úgy kell megalkotni, hogy nehogy az antiszemitizmust elítélők ellen lehessen felhasználni. Kiagyalói szerint addig kell „finomítani”, amíg bárki szemrebbenés nélkül kijelentheti, hogy csak a zsidó fájdalom az igazi, és aki más etnikai csoport sérelmét ahhoz merészeli hasonlítani, az hitvány antiszemita, bilincsbe vele.
Egy ilyen törvénynek az lesz a következménye, hogy még harsányabb lesz a világon a zsidó panaszok visszhangja, amely már így is elnyomja minden más etnikum vagy nemzeti kisebbség sérelmét. A világ legvédettebb kisebbsége még védettebb lesz, a többi panasza pedig még kevésbé hallatszik majd el „Európáig”. És ebben rejlik Lendvai Ildikó nemzetideológiai találmányának álsága: ezeket az összefüggéseket az előző életében általa megcenzúrázott, letiltott könyvekből ismerheti. Nagyon jól tudja, hogy a képzelt antiszemitizmus felpörgetése közepette a C. V. Tudorok, a Funárok és társaik még vadabbul uszíthatnak az erdélyi magyarság ellen, és mégis megjátssza az érzékeny lelkületű magyar politikust, akinek még a gyűlöletről is a határon túli magyarság védelme jut eszébe.
Egy alkalommal kifejezte örömét, hogy a Duna Televízió nézői előtt is kifejtheti a gyűlölettörvénnyel kapcsolatos gondolatait. Csak rajta. Szólaltassanak meg minél több ilyen hamis hangot a Dunában, ha a nézőszám csökkenése a cél. Az autonómiatervezetekből a kenyérpolitikusok gúnyt űzhetnek, de a televíziókészülék fölötti személyi autonómiát egyénenként máris megvalósíthatjuk. A kezünkben a távirányító, és nem engedünk be akárkit a szobánkba.

Kft-kormányok


Panaszözön árad egyik ultrarövidhullámú rádióból az utasszállító társaságokban uralkodó állapotok miatt. A vitavezető nem is próbálja palástolni meghökkenését, hogy mennyire gátlástalanul folyik a távolabbi országokból érkező vendégmunkások dézsmálása. A csúszópénz – amely a határon segít átcsúszni – újabban jóval meghaladja a vámosnak lepengetett „vámmentességi” jutalékot. A szállítási társaságok vérszemet kaptak. A sofőrök már attól sem riadnak vissza, hogy fellázítsák a busz mikroközösségét olyan idealisták ellen, akik netán sokallnák az extraprofit volumenét. Ezután szállítási vállalat menedzsere kapcsolódik a vitába, és mintha nem is hallotta volna az „előtte felszólalókat”, arról panaszkodik, hogy elképesztő méreteket öltött a korrupció. Távolsági fuvarengedélyek kibocsátásáért a hivatalnokok csillagászati összegeket várnak el, amelyekre nem adnak számlát. Ezeket a költségeket nem számolhatják el termelési ráfordításként, a különdíjakat svarcpénzből kell kigazdálkodniuk, ha nem akarnak csődbe jutni.
A szállítási vállalkozók áthárítják kiadásaikat az utasokra, tehát a sofőrök munkáltatói sugallatra tartják a markukat – derül ki a vallatásnál. Persze, mint az ilyen informális pénzforgalmi ügyleteknél lenni szokott, saját szakállra is dolgoznak. Miként azok is, akiknek a sofőrök leadják a sápot. Végső soron tehát az utasok soron kívül hizlalnak sofőröket, vámosokat, szállítási vállalkozókat, közhivatalnokokat stb.
A rádióstúdió vitavezetője azt kérdi a fuvarozótól, hogy ha ilyen általános a fuvarengedély körüli vámszedés, miért nem fognak össze a szállítási vállalkozók, miért nem tagadják meg a sarcfizetést, hiszen nem lehetne egyszerre minden fuvarozótól megtagadni a menetlevelet. Elakadna a kapitalizmus építése távoli országokban... A szállítási vállalkozó erre azt mondja: engedje meg a vitavezető, hogy mosolyogjon a naivságán, a tisztelt szerkesztőnek tudnia kellene, hogy akad néhány kivétel, olyan szállítási vállalkozó, aki minisztériumokban dolgozik, illetve ott van. Ezek a vállalkozók természetesen nem fizetnek saját maguknak csúszópénzt, mégis megkapják a fuvarengedélyeket. És megkapják az anyósaik, keresztapáik, unokasógoraik nevére bejegyzett társaságok is. Vagy úgy. Hát úgy kell nekünk, választópolgároknak, ha kétlaki politikusokra szavaztunk, akik „szabad” idejükben tárcájukhoz, parlamenti szakbizottságukhoz közel álló ágazatokban pénzforgatással foglalkoznak, „munkaidejükben” pedig olyan határozatokat és törvényeket csúsztatnak az aláírandó akták mappájába, amelyekben a maguk számára extraprofitot biztosítanak.
Hogyan is mondta Orbán Viktor a szomorú emlékű választási kampányban? Nagy szükség van bankárokra és nagytőkésekre a piacgazdaságban, de nem a kormányban. Ha oda bejutnak...
Bejutottak. Aztán hozták magukkal az ingatlanspekulánsokat, az ONT-sofőröket és a többi vámszedőt, kifejlesztették a kft-kormány típusát. A korlátlan felelőtlenségű társaságok kormányát.

Gladiátor a tévéstúdióban


Elképesztő (el)nyomás alatt fejtette ki elképzeléseit az autonómiáról Szilágyi Zsolt képviselő szerda este a fővárosi B-1 televízió stúdiójában. A román fővárosról van ezúttal szó. Szorongva figyelhettük, mi történne, ha csak pillanatra cserben hagyná lélekjelenléte, beszédkészsége, felkészültsége. Antonie Iorgovan, a nemzetállami alkotmány atyjaként ismert jogász-politikus nagy gyakorlatával és szakmai tekintélyével igyekezett zavarba hozni vitapartnerét, és mert ez nem sikerült, minduntalan megismétlődött a fenyegetés az alkotmányellenes bűncselekménnyel, a börtönnel, a bilinccsel, a politikai rendőrséggel.
Mindez várható volt. Egyetlen alkalommal hatott az újszerűség varázsával a vita, amikor az alkotmányatya elmondta, milyen forró helyzetekbe került a népszavazás előtt. Sok, nagyon sok településen megfordult, és szinte mindenütt nekiszegezték a kérdést, hogy miért engedik meg az új alkotmányban a magyaroknak nyelvük használatát a bíróságokon. És neki mennyi energiájába került annak ecsetelése, hogy ezt most meg kell tenni.
Iorgovan és párthívei csakis magukra vethetnek, ha népi ellenállásba ütköznek, amikor nyugati integrációs törekvéseik megtámasztására tessék-lássék engedményeket tesznek. A nép nem hibás azért, amiért ilyennek nevelték politikusai a 19. század közepétől, főleg az utóbbi 50 évben és különösképpen a sokoldalúan fejlett nemzeti-kapitalizmus építése során. És nevelik folyamatosan tovább napjainkban is. Bizonyság erre az autonómia-statútumok körül gerjesztett hisztéria. Mint a vitavezető megjegyezte, olyan képtelenségek is szárnyra kaptak, hogy mi lesz a Székelyföld területi autonómiájának megteremtése után, talán oda útlevéllel utazhat román ember? Ekkora ostobaság a „népben” nem születik magától, a nép egyszerű fiai annál értelmesebbek, és tudják, ha majd útlevél nélkül utazhatunk Dublinig, akkor a Gyimesekben senki nem állíthat fel határsorompót. Ha a „népben” mégis ilyen álkérdőjelek ágaskodnak, az csakis annak tudható be, hogy valakik a fejébe ültették a bogarat. Épp úgy, mint a Székely Nemzeti Tanács mögött létező fegyveres kommandót és a többi agyrémet, amelyeknek a terjesztésétől Iorgovan a tévévitán sem riadt vissza. És még ő volt megsértődve, amikor Funárral egy napon emlegették.
Miközben zajlott a vita, a tévéstúdió egyirányú panorámaablakán beszűrődött a bukaresti Győzelem út késő esti pezsgése. Szilágyi Zsoltnak oda kellett kilépnie a rászabadított oroszlán karmai közül. Aggódhattunk érte. Egyszer már bántalmazta a csőcselék a bányászjárások divatja idején. Valamelyik szekus felismerhette... Értesüléseink szerint most megúszta, a B-1 tévéstúdió bejáratánál nem várta a Iorgovan és társai által felheccelt tömeg.
A román nép megunta? Már nem vevő az uszításra? Talán nem is igaz az, hogy sokan kifogásolnák az anyanyelv használatát a bíróságokon?
Ha ez igaz volna, a nép sokkal inkább megérdemelné az európai integrációt, mint nemzetállamista politikusai.