Nits Árpád

Ragályosan terjed a történelmietlen találgatás divatja. Az ’56-os évforduló kapcsán Kende Péternek jutott eszébe, hogy játszadozzon a gondolattal: mi lett volna Magyarországból, ha akkor győz a forradalom?
Tűkön ülve vártuk a közírónak is nevezett történész fejtegetését. Vajon hova akar kilyukadni? Hiszen ő csak tudhatja a kézenfekvő választ, a kérdésfelvetés pusztán szónoki fogás lehet. Ha 1956-ban, kevéssel Ausztria szovjet megszállásának megszűnése után Magyarország kivívja függetlenségét, akkor ma ugyanott lenne, mint Ausztria. Esetleg fél lépéssel előbbre vagy hátrébb, ez azonban nem módosít a képleten. De nem, nem ezt a választ kaptuk a történész-közírótól. Hanem azt, hogy ugyanaz a cirkusz következett volna be, mint az 1989-es fordulat után, vagyis az évfordulós ünnepségeken egyesek fütyülgettek volna. Majd homályos célzást hallhattunk a 40-es évek elejéről, mert Kende szerint azokra vezethető vissza a magyar társadalom frusztráltsága. Az a hibás. Az a horthysta Horthy. Miatta nem tudnak kibékülni az egykori áldozatok, a leszármazottak és az ’56-os forradalom őszinte tisztelői az egykori hóhérokkal, a bankárokká, nagyvállalkozókká, ingatlan-spekulánsokká továbbképzett jogutódokkal és ezek jól megfizetett kiszolgálóival.

Miközben hanyatt-homlok rohangáltunk a szavazókörzetekbe, hogy ki ne maradjunk a világ legröhejesebb referendumából, a Deák Ferenc-évforduló kapcsán elhangzott egy felszólítás: a román–magyar megbékélést meg kell előznie a magyar–magyar kiegyezésnek.
Hát jó, egyezzünk ki. De ki egyezkedjen, és kivel?
Deák Ferenc idején is felvetődött a magyar–magyar kiegyezés szükségessége, hiszen sohasem volt úgy, hogy ne legyen némi nézetkülönbség. A magyar politikusok egy része a forradalom és szabadságharc emlékének meggyalázását látta a sógorokkal való megbékélésben, mások a legtájbasimulóbb labanchagyományok felújítását tartották célravezetőnek. Az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozását a szögesen ellentétes felfogások közelítése nélkül elképzelni sem lehetett. Ám mi történt volna, ha a magyar–magyar kiegyezést olyanok kezdeményezik, akik az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján sörrel koccintgatnak?
Célzásunkkal arra emlékeztetünk, hogy 154 évvel ezelőtt a magyar történelem egyik legsötétebb napján az aradi várban osztrák törzstisztek diadalittasan sörözgettek. Azóta magyar ember sörrel nem koccint. 153 évvel később pezsgőzés is folyt a magyarság számára szomorú napok egyikén a Kempinszki Szállóban, ezért jobb emberek megfogadták, hogy többé pezsgővel sem koccintanak. Szeretnénk remélni, hogy nem következik be a teljes koccintás-bojkott, ám hatalommámoros politikusainktól erre nem kaphatunk garanciát. ők bármikor hajlandók bármivel és bárkivel koccintani, csak hogy megőrizzék politikai pozícióikat és gyarapíthassák vagyonukat. (Amelyet most már nemcsak testőrség, hanem alkotmány is véd a visszaállamosítástól – micsoda boldogság!)
A baj nem jár egyedül. A nyár óta jobb érzésű vadászok lelkiismereti válsággal küszködnek, ha eljön a tőkésréce idénye, ugyanis ennek az állatfajnak a tömeges hortobágyi lemészárlása előzte meg az újabb román győzelmet a magyar önérzet fölött, mikor is azt mondták, hogy a Szabadság-szobor esztétikailag sem felel meg egyesek kényes ízlésének és érzékenységének.
Az osztrák–magyar kiegyezés mai szóhasználattal élve Magyarország belső autonómiáját teremtette meg. A deáki gondolat az akkori viszonyok közötti maximumot célozta meg, érthető, ha körülötte megvalósult a magyar–magyar megegyezés. Napjainkban azonban hol vannak az autonómiaeszme elkötelezett hívei? Nos, valahol a pálya legszélén. Szűrüket évek óta kitették az RMDSZ pitvarába, mert szűk körben eldöntötték, hogy éppen rájuk nincs szüksége az erdélyi magyarságnak. (Azon sem csodálkoznánk, hogy a friss tapasztalattal felvértezve, Communitas és Illyés alapítványi pénzekből népszavazást szerveznének, amelyen a részvevők 55 százalékának 90 százalékos többsége követelné a kis lépések kompromisszumos politikájának folytatását.)
Ami a legfájdalmasabb: a felszólítás éppen az autonómia híveinek szólt. Mielőbb egyezzenek ki, vagy vállalják az örök bűnbak szerepét, mert minden félsikert és kudarcot az ő radikalizmusukra fognak kenni, mint eddig.
Miért nem hallgathatunk azok szavára, akik a mindenkori történelmi megbékéléseket, kiegyezéseket a nemzeti önérzet feladása nélkül próbálnák megvalósítani? Miért nézzük tétlenül, hogy éppen a jobb sorsra érdemes potenciális vezetőinket a szemünk láttára „bedarálják” az örök koccintók?
Mikor lesz végre egy választás, amikor nem csak szavazunk?

Kettőnél több, de négynél kevesebb értelmiségi javában rágja ceruzája végét, miközben újabb nyílt levelet ír azért, hogy vezetőinknek nevezett személyek nehogy eltántorodjanak az alkotmány megnépszavaztatásától, még azután sem, hogy a Székely Nemzeti Tanács hirdetésének több plakátragasztóját az alkotmányos rend megbontására irányuló cselekménynek nevezett ürüggyel molesztálták órákon át a román rendőrségen.
A nyílt levél megfogalmazói szerint egy ilyen apró interetnikai koccanásért igazán kár volna cserben hagyni Adrian Paunescu pártját, valamint szeplőt pöttyenteni az ország nemzetközi megítélésre kikent-kifent arculatára.
A levelezők bizonyára külön kitérnek arra, hogy a napokban Kolozsváron egy polgármester szintén értelmiségi levelezésbe kezdett annak érdekében, hogy az emberek ne szavazzanak az új alkotmányra, mert az Románia elmagyarosításához vezetne. Mivel az utóbbi 13 szerencsétlen évben tartósan beállt tendenciák közepette ilyesmi a Mindenhatónak sem sikerülne, nemhogy egy átmeneti alkotmánynak, a nagyromán nemzetféltő szerepét eljátszó polgármester levelének tartalmát pillanatig sem szabad komolyan venni. Viszont jól lehet vele fenyegetőzni: aki nem népszavaz, vagy az alkotmány ellen szavaz, az a román nacionalisták malmára hajtja a vizet. (Mellesleg: mutassanak már egy malomárkot ezen a környéken, amely nem román nacionalista kereplőt üzemeltet.)
Szóval van mit összehordaniuk értelmiségi nyíltlevelezőinknek, de mielőtt elkábulnánk tisztánlátásuktól, jusson eszünkbe, hogy három évvel ezelőtt milyen lélekszakadva tolakodtunk az urnákhoz azért, hogy Ion Iliescu elnököt minél több szavazattal emeljük olyan pozícióba, ahol könnyűszerrel lepöccintethet bármilyen magas szobrot. Akkor is attól féltettek bennünket, nehogy egy másik, valamivel nacionalistább román párt malmára hajtsuk a vizet. Mintha nekünk örökösen a kevésbé rosszat kellene választanunk az egyformán rossz lehetőségek közül.
Amennyi ravaszsággal törnek létünkre, az is elképzelhető, hogy Nagy-Románia Párt nincs is. Az csak spanyolfalnak használt alapszervezete a mindenkori román kormánypártnak, és mostani acsarkodása az állítólag európaibb alkotmány ellen csak arra való, hogy a romániai magyarságot a szavazóurnákhoz hajtsák.

Pergő nyelvű képviselőink úton-útfélen a kettős állampolgárság ellen háborognak, akárcsak hat évvel ezelőtt, amikor ez a megváltási ötlet felvetődött. Akkor azt mondták, hogy az állampolgári kettősségünktől tudathasadásunk keletkezik adózáskor, katonai szolgálatteljesítéskor stb. Most az a legfőbb ellenérvük, hogy ha magyar útlevél bizseregne a zsebünkben, azonnal áttelepülnénk. Talán már az alkotmány népszavazásakor sem maradna belőlünk hírmondónak. Helyesebben: szavazónak.
Hat évvel ezelőtt előbb beszéltek és azután gondolkoztak, most már nem is gondolkoznak, csak beszélnek. Sőt, hallásukat is kikapcsolták. Nem akarnak tudni arról, hogy a magyar állampolgárság tömeges megadása csak úgy lenne lehetséges, ha a kérvényezőknek nem kellene magyarországi lakhellyel és biztos egzisztenciával rendelkezniük. Így az azonnali áttelepülés kísérlete a következőképpen képzelhető el:
– Bocsánat, hogy magánjellegű kérdéssel háborgatom itt, a gyepű közelében. Ez már Magyarország?
– Mit óhajt!?
– Válaszának hangsúlyából arra következtetek, hogy kivételes szerencsém van, ön hatósági ember. Határon túli magyar állampolgárként szeretnék azonnal letelepedni.
– Óh, hát miért nem mindjárt így kezdte? Történetesen van egy szép üdülőházam. Az államtól vásároltam részletre, átmenetileg bérbe adtam az államnak, abból fizetem a részleteket, de ha tisztességtelenebb ajánlatot tetszik tenni, úgy kirúgom az államomat, hogy a lába sem éri az anyaszülőföldet.
– Ez itt így megy? Nekem mindegy, nem akarok beleszólni a politikába. Nos, nem tudok ajánlatot tenni. Még tisztességest sem. Ugyanis teljesen átlagos határon túli magyar vagyok.
– Ja? És otthon nem akad semmi felszámolni való vagyontárgy? Villa, dzsip, hétvégi vityilló?
– Ne tréfáljon velem, átlagember vagyok, nem élképviselő.
– No de odahaza csak lakott valahol. Legalább egy panellakásban. Annak az árából esetleg megvásárolhatná az üdülőszállóm kertjében lévő kutyaólat.
– Ez valóban megoldhatná a helyzetet, de ilyen áron magyar állampolgárság nélkül is áttelepülhetnék.
– Ha nem akar áldozatot hozni, próbáljon ebben a vízáteresztő betoncsőben helyet szorítani magának. Vagy várja meg, amíg Demszky megnyit egy luxusszállót a hontalan hajléktalanoknak. Bár nem valószínű, hogy éppen magukat akarná elkényeztetni, hiszen nincs is szavazójoguk.
– Vegyük úgy, hogy a lakhatásomat megoldottuk. Most kérek valami egzisztenciát. Nyugdíjat, napidíjat, életjáradékot, ilyesmit.
– Ördöge van, tudok egy megüresedett bróker állást. Ha megy így, egyenesen balra, lát egy olyan firmát, hogy K&H… De ebből a szórakozásból elég legyen, mert mindjárt megmutatom, milyen a megemelt bérszintű, balos magyar közhivatalnok modortalansága!
Most beleér a kezünk az ébresztőedénybe, és rádöbbenünk, hogy ez a szomorú jelenet is csak derűsebb álomban játszódhat le. „Még egy ilyen évtized, mint a kilencvenes évek”, és már a magyar útlevél sem segít az erdélyi magyarok sanyarú sorsán. Az átlagember a határig sem jut el, számára hiábavaló a vízummentesség, amivel évek óta henceg a kormánypárt csatlósa (RMDSZ), mert ugyan honnan vegye legalább kölcsön azokat a százeurósokat, amelyeket a határon mutogatni kell. Aki azt állítja, hogy a magyar útlevéllel a zsebünkben csak egyet gondolunk és átrepülünk, az elképzelni sem képes, hogyan lehet szárnyalni a romániai minibérből és -nyugdíjból.
Néha nem ártana legalább átmenetileg szerepet cserélni. Vagy legalább diplomata-útlevelet.