Nits Árpád

Kisiparos panaszkodik a suttyomban kihirdetett nagytőkés-védelmező jogszabályokra. Jellemző példaként említi, hogy egy átmenő osztályzattal végzett almérnök frissen kinevezett szakellenőrként súlyos bírságot róhat ki az ő szakmában megőszült fejére, ha dinamóméteres csavarkulcs nélkül szerel fel egy autókereket. Újabban kis műhelyektől megkövetelik, hogy olyan elektronikus, digitális, szuperszonikus meg mifenés felszerelésük legyen, mint a multinacionális autógyárak kihelyezett szervizhálózatainak. Bizonyos esetekben különleges műszerekre szükség lehet, de azt senki se állítsa neki, hogy az országúton kereket cserélő autósok nem utazhatnak tovább, ha nincs kézügyükben dinamóméteres csavarkulcs. Az ilyen szőrszálhasogatás csak arra való, hogy a kisiparosokat leseperjék a piacról a nagyobb vállalkozók kedvéért.
A szakmai zsörtölődés után a kisvállalkozó kifejezte eltökéltségét, hogy legközelebb bizony nem megy el szavazni ezekre, akik ilyen törvényeket fogadnak el a parlamentben. A jelenség számunkra azért különösképpen izgalmas, mert a panaszkodó kisiparos eddig az RMDSZ szavazója volt. A potenciális tartózkodók táborát tehát nemcsak eszmei csalódások, hanem gazdasági szorongatások is duzzasztják. Nem csoda, ha bizonyos körökben fokozódik a pánik és az egységféltés.
Az egyszerű szavazópolgárnak szerencsére még majdnem másfél éve van annak sok szempontú fontolgatására, hogyan jár jobban: ha a sorsra (másokra) bízza a parlamenti összetételt, vagy ha újraválasztja azokat, akiket számára kijelölnek legitimnek kinevezett kijelöltjei.
Egyesek szerint az RMDSZ kiesése a parlamentből egyet jelentene a romániai magyar politikai képviselet világvégével. Ez természetesen korántsem igaz. Ha az RMDSZ nem lesz parlamenti párt, vezetői majd emlékeztetik az illetékeseket (közeli ismerőseiket) azokra a nemzetközi egyezményekre, amelyek előírják a nemzeti kisebbségek arányos képviseletét az államhatalmi szervekben, főleg azokban az intézményekben, amelyeknek kiemelt szerepük van a nemzeti önazonosság megtartásában. Például a művelődési, oktatási, egyházügyi, tömegtájékoztatási tárcáknál nemcsak alacsonyabb beosztású aktatologatók, hanem államtitkárok kell hogy legyenek a bizonyos részarányt meghaladó nemzeti kisebbségek képviselői, függetlenül attól, hogy részük van vagy nincs a törvényhozásban. Az államhatalom helyi szerveiben hasonlóképpen kellene eljárni. Ezek a dokumentumok már akkor is érvényben voltak, amikor az 1996-os kormányballépés (így!) előnyeiről folyt a hozsanna, de akkor a nagyobb politikai és gazdasági haszon feledtette az egyszerűen intézményesíthető eljárást. Pedig egyetlen rátermett oktatási államtitkárunknak sokkal életrevalóbb ötlete támadhatott volna a pártközi kormányegyeztető tanácsban kihordott lombikbébinél, a Petőfi–Schillernél.
Egyszóval a parlamenti kiesés után az RMDSZ-csúcs megrázza magát, és követeli jussát az államhatalom szerveiben. És megkapja, mert jó fiú volt és mert Romániának még inkább politikai és gazdasági előnyére válik a kedvező nemzetközi megítélés. A világ szemében az lesz a legfrissebb balkáni modell, a nemzetiségi kérdés igazán végérvényes megoldása, amikor az RMDSZ nem lesz a parlamentben és mégis mindenben benne lesz!
Csakhogy gondoljunk bele: kik közül toborozzák majd a romániai magyarok államhatalmi képviselőit? Ugye, milyen könnyű eltalálni! A valamivel kevesebb főtisztviselői állásba garantáltan nem neveznek ki olyanokat, akik a tizennégy év alatt nem bizonyították minden kétséget kizáróan lojalitásukat állami pártunk vezetői iránt. Az RMDSZ szavazógépezeteiben, a képviselőjelölt-listákon még elfér 10–15 százaléknyi ellenzék szemszúrásból, de az államhatalom az más. Oda kizárólag elvtársak kellenek. Olyanok, akik nem tagadják meg a koccintást Medgyessyvel és Nastaséval nemzeti ünnepeiken. Sőt kezdeményezik, ha másoknak nem jut eszükbe.
Az RMDSZ kiesése a parlamentből egyet jelentene az RMDSZ jelenlegi vezető rétegének teljes hatalomátvételével. Tehát válasszunk: ha elmegyünk szavazni, újraválasztjuk a mérsékelten eredményes parlamenti képviseletet, ha nem megyünk el szavazni, kineveztetjük zsíros állásokba azt a csoportot, amellyel a legkevésbé lehetünk elégedettek.
Most térjünk vissza a kiindulóponthoz, a kisvállalkozó érdekvédelméhez. A törvények jobbára nem a parlamentben készülnek, hanem a kormányhivatalokban. Főleg ott lobbizzák ki magukat különböző érdekcsoportok. Hogy milyen eszközökkel, azt a korrupcióellenes országos (nemzeti?) központi bizottságok szükségessége jelzi. És a temérdek, sebtében megszerkesztett kormányhatározat is jelez valamit. A parlamentben esetleg meg lehet torpedózni a kisembereket megnyomorító jogi normák alkalmazását – ha akadnak jóérzésű képviselők, akik nem felejtették el, kiknek köszönhetik magas pozíciójukat. Valószínűleg nem rájuk célzott a kisvállalkozó, amikor azt mondta, ezekre többé nem szavaz.
Nem is olyan könnyű, ugye, a választás a szavazás és a tartózkodás között.
Persze az itt felsorolt érvek nem kizárólagosak. A mérlegelésnek roppant sok szempontúnak kell lennie, és szerencsére még van hozzá majdnem másfél év.
Utóiratként emlékeztetnünk kell arra, hogy térségünkben egyetlen olyan párt jutott el a hatalom csúcsára, amely programszerűen védte a kis- és középvállalkozók érdekeit. A világuralomra törekvő multikapitalisták ezt nem tűrték, és mindent megmozgattak megbuktatására. Céljuk eléréséhez azt a pártot használták fel, amely valamikor a szocialista világrend megteremtésének előretolt bástyája volt – micsoda nevetséges ellentmondás! A Fidesz félreállítása néhány ezer szavazaton múlott. Talán azokén, akik a Széchenyi-terv haszonélvezői voltak, de választáskor otthon maradtak. Vagy akik hagyták magukat megtéveszteni a szocik demagógiájától.

Bizonyos körök igyekeztek messzemenő következtetésekre jutni abból, hogy nevezett Gheorghe Funar alperes ellen megfellebbezhetetlen törvényszéki ítélet született. Bizonyos sajtótermékek világgá röpítették a választójogi szakvéleményt, miszerint az immár büntetett előéletű személy többé nem jelöltetheti magát polgármesternek, és akkor Kolozsvár végre megszabadul a legjellegzetesebb román demokrácia évtizedes szorongatásából.
Olyan ez, mint az európai csatlakozásba vetett erdélyi ábránd, amelyet az „együtt-împreuna” ideológusai gerjesztenek Budapesten, Bukarestben és a marosvásárhelyi kultúrpalotában tanyát vert SZKT-ban. Szerintük minden megoldódik, ha eltűnik a határ, csak arra nem adnak választ, hogy az autonómia kivívása nélkül megáll-e a Székelyföld etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása rendőrökkel, katonákkal, apácákkal, tanárokkal, ház- és földvásárlókkal és egyéb telepesekkel. Azt sem mernék állítani, hogy megszűnik a magyar szórvány gyorsított asszimilációja pusztán attól a ténytől, hogy Borsnál leszerelik a határsorompót.
Így van ez Funarral is. Egyesek állítják (némelyek hiszik is), hogy egy határeset felszámolásával egy csapásra minden megoldódik. Nem akarják számításba venni azt a nyilvánvaló tényt, hogy rengeteg tartalékfunár várakozik tettre készen a kispadon, és ha valamelyikük átveszi elődje helyét, talán még nagyobb rössel esik neki a történelmi városközpont szétrombolásának, feltúrásának, a maradék magyarság megfélemlítésének, elűzésének. És a mindenkori hivatalos román nagypolitika – amely a világ szemében a nemzetiségi kérdés megoldásának balkáni modellje lett az RMDSZ segítségével – éppúgy karba tett kézzel hagyja jóvá a rasszista népgyűléseken elhangzó uszításokat, mint I. Funar kiskirályoskodása idején, éppúgy érintetlenül hagyja törvénytelenül létrehozott „műremekeit”, például a járdákat szegélyező ormótlan cölöpöket vagy az építési engedély nélkül felállított szoborbeharangozó szobrokat. A II., a III. és a sokadik Funárt is időnként megintik, hogy nono, nem szabadna Eddig a demokrácia, innentől a Monostor jellegű táblákkal csúfítani a várost és kavarni a közhangulatot, de egy-két nap múlva ugyanúgy elhalkulna a hivatalos figyelmeztetés és maradna minden Funar-alkotás a helyén. Illetve ott, ahova teszik.
A jövő azonban nem ilyen sötét, hanem sokkal feketébb. A helyi propagandagépezet máris igyekszik megnyugtatni Kolozsvár eddigi leghatékonyabb etnikai tisztogatójának szavazóit, hogy 2004-ben újra megerősíthetik hivatalában. És meg is fogják választani. Nekik nem az a fontos szempont, hogy büntetett, hanem az, hogy bevált, megfelel annak a célnak, amelyre a családban, az iskolában, a közéletben évtizedek óta tudatosan folyik a ráhangolás.

Pártgyűlést tartott az MSZP. Az elnök értékelte az elért eredményeket és elemezte a még jelentkező hibákat. (Természetesen a saját eredményeit és az ellenzék hibáit.) Elpanaszolta többek között, hogy míg ők éjjel-nappal az országot kettéválasztó árok betömésén fáradoznak, a Fidesz minduntalan visszaássa a gödröt azzal, hogy viszályt kelt, hergeli a lakosságot, ahelyett, hogy betöltené az építő ellenzék szerepét.
Hát tényleg! Miért nem követi a Fidesz a pozitív példát, ahogyan az szokás volt a létező szocializmusban?! Ott van az előző törvényhozási ciklus ellenzéke építő szerepének ragyogó példája. Ha nem találnák az adattárolókban, emlékeztetünk néhány mozzanatára.
Kivételes társadalomnyugtató hatással bírt az MSZP akciója, amelyben arra hívták fel a lakosság figyelmét, hogy a 23 millió román idénymunkás meg sem kottyan a magyarországi munkapiacnak, sőt hozhatják a Pruton túli testvéreket is. Ezzel egy időben zajlott a kisebbik Pig Brother kezdeményezése, amelynek keretében azzal csillapították a kedélyeket, hogy a Fidesz hiába erőltette be a kedvezménytörvénybe a határon túli magyarok egészségügyi ellátására vonatkozó passzust, attól a fejenkénti három aszpirintől nem omlik össze a társadalombiztosítási pénztár, a váratlan kiadás miatt nem kell majd eladni a kórházakat (illetve: majd nem emiatt kell törvénybe iktatni a kórházak végkiárusítását). Voltak ennél látványosabb társadalmi kedélynyugtató jelenetek is. Az egyik újdonsült SZDSZ-es kastélytulajdonos ellenzéki korában LOP-STOP táblával álldogált köztereken, és a járókelők arcán azért jelent meg felhőtlen derű, mert amíg az illető a táblát szorongatta, a kezéhez nem tapadhatott semmi más. Meg aztán ott van a kormánypárti szakszervezeti aktivista szép példája, aki ellenzéki korában búzát égetett a nyilvánosság előtt. Azt is csak azért csinálta, hogy felmelegítse a strandolók hangulatát, á, dehogy akart volna áthatolhatatlan lángfalakat emelni a gazdák és a téesz-bárók közé.
Milyen szép lenne, ha most is az MSZP és az SZDSZ ellenzéki nyugalomárasztó akcióitól lenne hangos a magyarországi közélet! Akkor talán a Marosvásárhelyen többnyire régi arcokból megújult SZKT-n nem mondhatták volna, hogy a státustörvény jaj de jól alkalmazható megcsonkított formájában.

Tökéletesen egyetértünk Markó Béla RMDSZ-elnökkel abban, hogy nem helyes, ha a magyarországi politikai közélet legalja beleszól az erdélyi magyarság dolgaiba.
Ennek kártékonyságát szemléltette június első felében az a lejárató hírözön, amely elárasztotta a romániai magyar sajtót a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről. Olyasmit is olvashattunk, amit a tények ismeretében pillanatig sem kellett volna komolyan venni. Például azt, hogy a Sapientia vezetősége építkezéssel foglalkozik, ahelyett hogy az egyetem akkreditálását sürgetné. Az akkreditálás határideje a létrehozástól számított hét kerek év, ezt lecsökkenteni nem lehet, mert nem olyan, mint a szocialista építés ötéves vagy száznapos terve. Ha az egyetem hét év alatt teljesíti a feltételeket – többek között építkezéssel –, akkor megkapja a végleges oktatási jogot, ha nem, akkor kezdhet mindent elölről.
A politikai erkölcs mélyedéseit ismerve, mi már régóta nem arra figyelünk, hogy mit mondanak, hanem hogy ki és főleg miért mond valamit. A Sapientia akkreditálásának állítólagos lassúságáról a magyar oktatási minisztérium politikai államtitkára nyilatkozta el magát erdélyi munkalátogatásán. Hogy miért? Többen védelmére keltek, hogy nem ismerte az itteni helyzetet, ezért fogott mellé. A jelenlegi magyar kormány egyik legszakértőbbnek tartott minisztériumában egy politikai alapkáder tájékozatlan lenne? Ilyen rosszindulatú feltételezés távol áll tőlünk, így kénytelenek vagyunk más magyarázatot keresni. Például a következőt: felvételik előtt azért dobták be a köztudatba, hogy valami baj van az Erdélyi Magyar Tudományegyetem jövőjével, hogy kevesebb legyen a jelentkező, a karokat ne tölthessék fel, emiatt az egyetem ne igényelhessen több támogatást, sőt az évi kétmilliárd forintot is alávethessék a Medgyessy-csomag megszorításainak. Ezt a folyamatot idővel fokozva, a Sapientiát a Széchenyi-terv sorsára lehet juttatni.
Ugyancsak magyarországi hivatalos körökből jött a Sapientia ingatlanügyeire vonatkozó célozgatás. Az MTI szórta tele vele nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi magyar sajtót. Igaz, lapszemle formájában, de vajon miért éppen ezt a cikket szemelte ki az Adevarul gazdag felhozatalából? Az MTI-nél nem tudnák, hogy amit a legkedveltebb román napilap magyar vonatkozásban megír, annak az ellenkezője sem igaz? Nem lehet ennyire tájékozatlan a legtapasztaltabb magyar hírügynökség. Ebben az esetben is más irányban kell keresgélnünk. A Fidesz kezdeményezésére létrejött önálló magyar egyetem ingatlanügyeinek felkavarása olyan ciklikussággal ismétlődik, mint egykoron Szőcs Géza pénzügyeinek piszkálása. Választások előtt mindig felpörgették, hogy a politikai vetélytársat távol tartsák a pályától, aztán az újra bebiztosított pozíciók langymelegében hirtelen lecsillapodtak a kedélykavarók. Most a Sapientia háza táján kell valamiért borzolni a hangulatot. A magyar oktatási minisztériummal összehangolt akciónak lehetünk tanúi? Vagy többfrontos letámadás szenvedő alanya az alapítvány és egyeteme?
Ezért örvendezünk annak, ha érdekvédelmi szervezetünk igyekszik megóvni az erdélyi közéletet a magyarországi politikai aljvilág mesterkedéseitől – ha jól értettük Markó elnöknek a sepsiszentgyörgyi fórumot követő kijelentését. De aki á-t mond, mondjon b-t is! Ha már elhangzott, hogy a Sapientia tanerői nem jól végzik a feladatukat, szeretnénk látni a tényekre alapozott felvetéseket. Többek között azt, hogy vajon minden esetben jó kezekre bízzák az erdélyi magyar fiatalok nevelését? Vajon nincs-e a tanárok között olyan, aki korábban az erdélyi és a magyarországi sajtóban egyaránt megkérdőjelezte a Bolyai-egyetem visszaállítását, mondván, hogy a multikulturalitásnál nincs üdvözítőbb? Ha akkor demokratikusan kifejtett véleményével hozzájárult a régi jog visszaszerzésének megtorpedózásához, most miért fogadja el egy unikulturális intézmény professzori fizetését? És mielőtt mindenki gyanússá válna, aki még mozog, tényleg jó volna tudni: meggazdagodott-e valaki abból a pénzből, amit Magyarország előző kormánya juttatott az önálló erdélyi magyar felsőoktatás megalapozásához? Ezeknek a dolgoknak a tárgyilagos feltárásához a magyar kormány megfelelő eszközökkel és hatáskörökkel rendelkezik. Van feljelentésügyi minisztere, kormányzati kontrollhivatala meg mindene, és joga is van az alapos kutatgatáshoz, hiszen adófizetői pénzek felhasználásáról van szó. Mindössze annyi az elvárásunk, hogy semmit se titkoljanak el, tegyék közzé kíméletlenül a hét év múlva esedékes akkreditálást veszélyeztető illetéktelen oktatók és a meggazdagodott ingatlankereskedők névjegyzékét, még akkor is, ha az illetők szíve baloldalt dobog liberálisan vagy RMDSZ-esen.
Ameddig ez nem történik meg, csak abban lehetünk bizonyosak, hogy ha a leghalványabb bizonyíték létezne a Fideszhez közeli gyanúsítottak ellen, azoknak a nyakát már rég kitörték volna.