Nits Árpád

Vadkapitalizmusunk hajnalán egy közismert banktulajdonos, aki teniszbajnoki hírnevét nem polgármesterkedéssel próbálta kamatoztatni, panaszkodott, hogy Romániában nem képes eléggé gyorsan haladni. A közúti állapotokkal példálózott: kevés a négypályás út, és a meglévőkön rossz a közlekedési morál, a sofőrök gonoszak, irigyek, az úttest közepén döcögnek ócska járgányaikkal, hogy ne tudjanak nagyobb sebességre kapcsolni azok, akik korszerűbb autókkal közlekednek és mernek is hajtani.
Azóta teljesült a kívánsága. A módosított közlekedési törvény rendőri piszkálódás terhe mellett tiltja a gyorshajtás szándékának akadályozását. A második sávot nem szabad huzamosan használni; aki csak törvényes sebességgel bátorkodik közlekedni, annak az úttest szélére kell takarodnia, ahol a jóval több kátyú nemcsak a megengedett, hanem a gazdaságos sebesség elérését sem teszi lehetővé.
Jobban jártunk volna, ha a parlamenti tagok megszavazzák maguknak a kékfény használatát. Úgy csak néhány száz tolakodót kellene elviselni az országutakon. Ha azonban a gyorsítósávot elvben állandóan üresen kell tartani, az újgazdagok villódzással, tülköléssel, szirénázással éppen a törvény „szellemében” mindenkit félreseperhetnek maguk előtt, és ha a hatóságok véletlenül észreveszik gyorshajtási kihágásukat, magas összeköttetéseik, a legnagyobb bírságot is könnyedén elviselő pénztárcáik fedezékében jót röhögnek a kalandon.
A kockázatvállalóknak fenntartott gyorshajtási sáv szellemét a közéletbe is bevitték. Nagystílű zsebesek rakétasebességgel érkeznek a társadalmi csúcsra a börtön helyett. Újabban a politikai röppályára is kitették a táblát: akinek nincs minden megyére kiterjedő mechanizmusa, ne merészeljen a nagyok útjába állni. Számunkra különösképpen fájdalmas, hogy ebben a gátlástalan tolakodásban olyanok is, akikben valamikor bíztunk, akikben a romániai magyar nemzetiség megmaradásának letéteményeseit láttuk, ma a román gyorshajtókkal egy bolyban száguldozva igyekeznek mellékösvényre taszítani kisebbségi létükben amúgy is szorongatott nemzettársaikat.
A közlekedési törvényt időnként megpróbálják foltozgatni. Aki a törvényes határt jelentősen meghaladó sebességgel hetvenkedik az országutakon, júniustól hosszabb időre elveszítheti vezetői jogosítványát. Annyi baj legyen. Újgazdagék legfeljebb libériás sofőrt alkalmaznak.
Miután közéleti közlekedésünknek a kormány számára fontos megfigyelői, az amerikai nagykövettel az élen, megjegyzéseket fűztek ezekhez az állapotokhoz, más törvényeket is megpróbálnak szeplőteleníteni. Hogy mi lesz ennek az antikorrupciós pártakciónak az eredménye? Kb. ugyanaz, mint a közlekedési törvény esetében. Megnövekszik a vállalkozói csendestársak (libériás sofőrök) száma és átszámítják a kenőpénz alapegységét. A politikában is. Már hangzott el ajánlat bejegyzett párt részéről, hogy kiadja magát albérletbe olyanoknak, akiket a pártmonopóliumi törvény eltilt a pályától. Az albérleti díjról majd megegyeznének, mint egyes pártokban a mandátumok áráról.
A demokratikus esélyegyenlőség helyreállításához a törvényfoltozgatásnál sokkal több kellene. Például egy sikeres forradalom. Hogy milyen legyen, azon hosszasan el lehetne vitatkozni. Lehetne társadalmi vagy gazdaságirányítási, kibernetikai, műszaki, természettörvény-védelmi, bármilyen, csak utána ne lehessen azt mondani, hogy tetszettek volna igazi forradalmat csinálni.

Amikor Bayer Zsolt Kolozsváron azt találta mondani, hogy Magyarországnak a kommunistákból a legalja jutott, akadtak, akik kétségbe vonták ezt az axiómát. Azt mondták, aki ilyesmit állít, az nem is író. Mert ugye, aki nem lehet legalább a Nobel-díj várományosa, az már nem író. Felemelték a mércét, ellenben nem mélyültek el annak elemzésében, hogy ugyan vajon mitől lettek volna jobbak a magyar kommunisták, mint román elvtársaik. Pedig mindannyiukat nemzetidegen és nemzetellenes egyedekből klónozták Moszkvában, de a románok már 1933-ban megkezdték újraoltásukat, és 1962-ben odáig jutottak, hogy szembeszegültek a KGST globalizációs terveivel. Ezzel szemben Magyarországon még napjainkban is a nemzeti érdekekért (státustörvényért) aggódó útitársakat rekesztik ki a baloldalból – lásd Szűrös Mátyás esetét az MSZP-vel.
Évezredünk másik sarkigazsága szerint roppant szerencsétlen dolog nemzetellenes és nemzetidegen kormánnyal bevonulni olyan táborba, amelyben alig titkolt kárörömmel várják a hajlongó, lakájlelkű balekokat. Természetes, hogy ezt az alaptételt is megkérdőjelezik azok, akik akár az egyszeregyet is átírnák, ha érdekeik úgy kívánják. Ezért zúdítottak össztüzet határon onnan és innen Patrubány Miklósra, aki a Magyarok Világszövetsége elnökeként vette a bátorságot, hogy arra kérje fel a magyarországi választókat: szavazzanak nemmel a csatlakozási népszavazáson. (Persze sokkal célszerűbb lett volna a tavalyi választáskor ösztönözni az egész nemzet szócsöveként a magyar választópolgárt arra, hogy ne szavazzon saját érdekei ellen.)
Egyébként érthetetlen ez a hisztérikus visítozás minden alkalommal, amikor valaki kétségbe vonja az „egyetlen út járhatóságát”. Akárhányan szavazzanak a csatlakozás ellen, a végeredmény úgyis az lesz, hogy Magyarország a belépés mellett dönt. Most ilyen a választói többség. Nemzetidegen kormányt választott, ezzel akar menetelni a Népligetben és az európai sörkertekben egyaránt. Hogy meddig, az majd elválik. De addig miért ez a rettegés, miért a kiátkozás, mi szükség volt arra, hogy a Magyarországra szakadt erdélyieket is felszólították a csatlakozás melletti szavazásra?
A hátrányos helyzetű csatlakozást nehezményezőknek sincs okuk a túlzott aggodalomra. Három év múlva Magyarországnak újra normális kormánya lehet, amely helyrehozhat bizonyos dolgokat. És ha nem, akkor négy év múlva belép Románia is, és lesz aki kiszedje a gesztenyét a parázsból. Történelmi tény, hogy a románoknak kommunistákból sem a legalja jutott. Most még ők is hajlonganak, szolgálatkészek, de ha országuk teljes jogú tag lesz, hamarosan elkezdődik a függetlenkedési haddelhadd. És akkor majd a magyarországi háztáji disznóólakból is kiszerelhetik a játékszereket. De ez már a jövő axiómája, amelyre beteljesedése után várunk cáfolatokat.