Nits Árpád

Kolozsváron a hídelvei kerületi RMDSZ-szervezetben 13. évét tölti a hagyomány, hogy időnként eszmecserére, baráti csevegésre gyűlnek össze a tagok, ismerősök, érdeklődők a református templom lelkészi tanácstermében. Valamikor a „hőskorban” többnyire politikai események, jelenségek képezték vita tárgyát, az új évezredben viszont szociális, egészségügyi, kulturális témák kerültek az érdeklődés középpontjába. Nem azért, mintha a politikai ügyek egytől egyig megoldódtak volna...
A múlt héten a tragikus sorsú hóstáti közösségről húsz évvel ezelőtt, illetve tavaly megjelent könyvek szerzőivel találkoztak a hídelviek Géczi Róbert körzeti alelnök, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője szervezőmunkájának köszönhetően.
Előbb Pillich László ismertette a 20 évvel ezelőtti könyvszenzáció történetét. Akkoriban mérte a kegyelemdöfést a szocialista iparosítás (értsd: nacionalista homogenizálás) a hóstátiakra. Házaikat ledózerolták, kertjeiket feltúrták, a város örökké tevékeny zöldségellátóit betonketrecekbe kényszerítették, arra törekedve, hogy minél jobban elvegyüljenek a betelepített többségiek tengerében. A szomorú eseményeket szociológiai eszközökkel írta le a vakmerő kutatócsoport, a cenzúra éberségét azzal a könyvtervvel altatva el, hogy a tanulmány a „municípium” szédületes iramú urbanizációjával foglalkozik. Hajszálon múlott, hogy a már kinyomtatott könyvet nem zúzták be. Valakinek nem tetszett, hogy a hóstátiak egykori lakcímei – Kolozsvár régi utcanevei – ellentmondtak a kontinuitás-elméletnek, és megtiltotta a nyomdának a könyv forgalmazását, de egy nappal korábban Pillich László már átvette és egy Trabanttal elszállította.
Ezután Diószegi Anna elmesélte, mi késztette naplóregényének megírására, amely tavaly év végén Életem története címmel jelent meg a Kriterionnál. Rekita Rozália színművésznő részleteket olvasott fel a megrázó könyvből.
Az összejövetel alkalmat szolgáltatott arra, hogy oklevéllel ismerjék el Bokor János tevékenységét, aki 13 évig ellátta a körzeti elnöki teendőket, de most személyes okok visszavonulásra kényszerítették. Az aprósütemény, hűsítő és kávé szerény svédasztalának napirendi pontja következett, előbb azonban felvetődött, hogy ha valakinek kérdése vagy mondanivalója lenne a szatmárnémeti RMDSZ-kongresszussal kapcsolatban... A részvevők közül többen hangosan tiltakoztak, hogy bármiről hajlandók beszélgetni, csak a kongresszusról nem.
Az összejövetel tehát megtartotta politikamentességét. Bár a politikai témák teljes elutasítása is politikai állásfoglalás lehet.

Óriási üzletet ütött nyélbe Magyarország balszocialista hadügyese. Potom harmincmilliárd forint árkülönbözet lepengetéséért a Grippeneket tíz év múlva nem kell visszaadni Svédországnak.
Ehhez hasonlatos saját tapasztalatom. Tíz évvel ezelőtt nem béreltem, hanem örökre megvásároltam egy 286-os számítógépet. Most az égvilágon semmire sem használhatom, fejlesztésre alkalmatlan, mert újabb alaplaphoz nem találna a tápegysége, a dobozba nem férne CD-meghajtó stb. Esetleg kivárhatom, amíg múzeumi értéke akkorára növekedik, hogy valami újgazdag őrült megveszi térelválasztó szobadísznek.
A számítógépek erkölcsi kopása kivételesen gyors, emiatt a párhuzam torznak tűnhet, de az iraki háborús készülődés (netán konkrét háború) úgy felgyorsíthatja a harci repülőgépek fejlesztését, hogy a Grippeneket tíz év múlva csak régiségként lehet imádni.

Vajon miért van az, hogy némely RMDSZ-vezető szája akkor is a füléig ér, ha Tőkés László száműzésének esetleges negatív következményeire terelődik a szó? Ma már senki sem lehet biztos abban, hogy az erdélyi magyarság újfent egy emberként járul a választóurnákhoz. A közömbösség riasztó jelei az előző választások idején is megmutatkoztak. Matematikai analfabétának kell lennie annak, aki a botrányos kongresszusi történtek után biztonságban érzi parlamenti vagy államhivatalnoki bársonyszékét. És mégis, egyeseknek felhőtlen örömre szolgáltatott alkalmat az 1989. decemberi forradalom szikrájának, a romániai magyarság lelkiismeretének kiszorítása az RMDSZ vezetőségéből. Vajon miért?
A választ könnyen megkaphatjuk, ha a VII. kongresszus filmjét megállítjuk egy mozzanatnál, és megfigyelünk két „küldöttet”, akik a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetése után öntelt vigyorral gratuláltak egymásnak. Az egyik mindig feltűnően szerény, szinte szegényes öltözékével tüntet, mondván, hogy nem a ruha, hanem a tőke teszi az embert, a másik pedig dagadó méreteivel szemlélteti, hogy aki okos, az nem töltötte hiábavalóan az időt a pártbüfében. Tömören: mindkét gratuláló jól megszedte magát. Mit fájjon nekik, ha az erdélyi magyarság parlamenti képviselet nélkül marad? Utánuk az özönvíz. Tizenhárom év alatt felhalmozhattak annyit, amennyit mások százharminc évnyi kemény munkával sem tudnának összehozni.
Hát csak örvendezzenek tovább, urak. Legalább tudjuk, kik azok.

Rohamosan növekvő népszerűtlensége ellenére a taszári ellenzékképző tolmácstanfolyam nem rossz dolog. Hallgatóit azonban nagyobb körültekintéssel kellene kiválasztani. Előbb Európában illene körülnézni, hátha itt is akadnak tanulni vágyó ellenzékiek. Az irakiak még várhatnának, ha már több évtizedet mukk nélkül kibírtak egy olyan uralkodó alatt, akinek köztereken felállított óriás poszterei erősen emlékeztetnek Ceauşescu primitív lelkivilágára. Inkább ott kellene hatalomra segíteni az ellenzéket, ahol az legalább megpróbált szembeszegülni.
Példáért ne menjünk messzire: román–amerikai tolmácsokra feltétlenül szükség lesz, ha a Biztonsági Tanács jóváhagyásával végre tengerészgyalogosok szállnak partra a Dâmbovita középső szakaszán. A katonai beavatkozásra egyszer már megérett az idő, hiszen a romániai diktátor legalább annyi okot szolgáltatott rá, mint az iraki. Éheztette, fagyasztotta a népet, ezzel is fokozta az emigrációs nyomást a nyugati országokra, végső delíriumában pedig kifecsegte, hogy a román ipart alkalmassá tette atombomba előállítására. Ezzel kapcsolatban a nagyhatalmaknak régi elszámolnivalójuk is volt Románia géniuszával. Amikor a világszervezetnek még lett volna módja az atomfegyver-forgalom megakadályozására, a román külügy, a jelenlegi miniszterelnök egykori hivatala – kínai érdekeknek hódolva – amellett kardoskodott, hogy az államok a tömeggyilkolás terén rendelkezzenek egyenlő jogokkal. Ennek az okoskodásnak is tulajdonítható, hogy ma már a legcsóróbb országok is játszadozhatnak a világvégével, sőt kisebb terrorista csoportok jelentős készleteket szerezhetnek be hasadóanyagokból a bolhapiac-gazdaságban. Atomfegyverrel szórakozó törpétől mentették meg tehát a világot a romániai forradalmárok 1989 decemberében, és ma hol vannak? Még ellenzékben sem találják a helyüket, mert onnan is kirekesztették a néhai diktátor udvari dalnokai, kutyasétáltatói, titkosrendőrei, külügyi és külkereskedelmi hivatalnokai, akik egyszer bányászjárással, máskor etnikai feszültségkeltéssel és állandósult életszínvonal-csökkentéssel veszélyeztetik a térség békéjét.
Még mindig a közelben maradva: magyar–amerikai tolmácsképzésre is hasznosan lehetne felhasználni a munkaidőt Taszáron. A közvetlen tanár–diák kapcsolatban a kiképzőtisztek számára is világossá válhatna, hogy az 1956-os forradalmat elfojtó Kádár munkás-paraszt-bankár aktivistái, akiknek szívélyes vendéglátásától tökéletesen otthon érezte magát Magyarországon a Sakálnak becézett Carlos, nem megbízható szövetségesek. A D–200-as típusjelzésű tartalékos főhadnagyoknak bármikor felmutathatnak egy elintézetlen váltót, és akkor éppúgy elárulják a NATO-t, mint szükség esetén hátat fordítottak a Varsói Szerződésnek. Érdekes dolgok derülhetnének ki akkor is, ha lengyel–amerikai lakosságkapcsolati szakembereket kezdenének kiképezni. Vendégelőadónak meghívhatnák többek között a jelenlegi román belügyminisztert, aki nemrégiben, amikor még csak a kolozsvári polgármesteri székre pályázott, elpanaszolta, hogy milyen furcsa az élet. A lengyel elnök – a Nyugat jelenlegi kedvence – valamikor vidéki kommunista diákegyesületi vezetőféleként kollégája volt, most pedig államfő, miközben őneki egy Funarral kell mérkőznie pártfeladatból. Ilyen gátlástalan karrieristák sikertörténeteinek ismeretében hátha ismét a Szolidarnoszttal lennének szolidárisak a nyugatiak.
De ébredjünk fel. Ilyen tanfolyamokra belátható időn belül nem toboroznak hallgatókat. A Nyugat a kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy Romániában a forradalom után ne kerülhessenek hatalomra a néhai diktátor közeli munkatársai, majd pedig amikor a véletlen menesztette őket, a jobboldaliakat a legcsekélyebb támogatásban sem részesítette. Kiképzés helyett kelepcékbe csalta, például NATO-tagsági ígérettel, majd cserben hagyta a jobboldalt. Pedig abban is volt elég sok balos... A nagy kielégülésben Nastasét részesítette, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az egykori kommunisták hadd teljesítsék ki a sokoldalúan fejlett kapitalizmus építését. A magyarországi jobboldallal szembeni még nyilvánvalóbb nyugati ellenszenvet példázza a legújabb hivatalos uniós állítás a magyar sajtóról, amelyet állítólag nem befolyásol a hatalom, amióta megint a baloldal kormányoz. Pedig azóta a jobboldali – tehát most ellenzéki – sajtó teljes megfojtását mi, erdélyiek is érzékeljük a tévé nézhetetlenségéből és a rádió hallgathatatlanságából. Bezzeg az Orbán-kormány idején, amikor a baloldali, tehát akkori ellenzéki sajtó a hírközlés 80 százalékát uralta, az országjelentésekben a nyugati megfigyelők Tamás Gáspár Miklóst igazolták, aki szerint Romániában nagyobb volt a sajtószabadság. Akkor miért nem repatriált? Talán mert annyira mégsem volt helytálló a helyzetértékelése?
Sokan azt mondják, hogy a Nyugat azért nem kedveli a jobboldali pártokat, mert azok a nemzeti érdekek fokozottabb érvényesítésével gátolják a globalizációt, míg a baloldaliak rejtett bűntudatuk miatt kezes bárányként viselkednek. Ez érvényes lehet Kelet-Európára, de vajon mi a baj az osztrák, az olasz, a német, a francia stb. jobboldallal? A nyugati balosok bűntudat hiányában éppúgy nyíltan ellenállnak a globalizációnak, mint ellenpólusaik, és mégis, csak a jobboldal népszerűségének növekedését kíséri olyan hisztéria, hogy az már-már hasonlít az iraki belügyekbe avatkozáshoz.
De milyen bonyolult a világ? Ebből a törvényszerűségből is kilóg egy ország. Izraelben a jobboldal fölényes újraválasztását olyan gratulációk követik, amilyenekben Medgyessyt részesítették a Vatikántól Washingtonig, és fel sem vetődik egy izraeli–amerikai tolmácstábor létesítése.

Tehát Markóéknak sikerült az, amibe Ceauşescu belebukott. Tőkés Lászlót a bal-kereszténydemokraták körbecsaholták, mint annak idején a szekusok, majd képzeletbeli politikai Menyőbe száműzték, de most nem dőlt azonnal össze az egypártrendszer.
Csakhogy a parlamenti választásokon a kongresszusi kiválogatottak („küldöttek”) szavazata nem lesz elegendő az 5 százalékos küszöb átlépéséhez, és az amúgy is megfogyatkozott mezei tagok közül nagyon sokan nem lesznek hajlandók olyan jelöltlistákra pecsételni, amelyeken a színt vallott állampárti aktivisták nevei virítanak.
Annyi baj legyen. Próbáljuk ki a következő politikai útvesztőt is. Az RMDSZ volt már második legnagyobb parlamenti párt, megfordult a neptunfürdői szalonokban, bejutott egy jobbos kormányszövetségbe, majd a balos háttérkoalícióba, és egyik kísérletbe se szakadtunk bele. Kétszázezerrel megfogyva, de törve nem, még létezünk. Biztosan átvészeljük a parlamenten kívüliséget is.
A cigányok megosztására kezdettől fogva nagyobb figyelmet fordított a román hatalom, ugye van elnökük, királyuk, császáruk, vajdájuk és néhány száz önálló politikai jellegű szervezetük, a parlamentben egyetlen, hivatalból kinevezett képviselőjük emelgeti a kezét, és dehogyis pusztultak bele. Lélekszámuk nem csökken, hanem növekedik. A sokat hangoztatott vagyonvisszaszerzés terén azzal az egy szál képviselővel is nagyobb eredményt értek el, ha pusztán a visszanyert arany mennyiségét vesszük számításba. Nem kérkednek az összes román állampolgárnak megadott vízummentességgel, körbejárják anélkül is a világot, sőt, ha ügyesek, és főleg ha jobboldali kormányon akarnak ütni egyet, nemzetközi utazási támogatást is kapnak (lásd a zámolyi esetet). Szemlátomást több pagodát építettek, mint ahány RMDSZ-kastély készült az utóbbi 13 ragyogó évben. Etnikai szolidaritás hiányában rohamosan mélyül ugyan a szakadék a gazdag és a szegény romák között, de egymás sarcolásában parlamenten belül vagy kívül egyaránt hatalmas tapasztalatkészletet lehet felhalmozni – lásd a mi példánkat. Tehát mi, közemberek, egyszerű választópolgárok nem sok jóra számíthatunk, de sokkal több rosszra sem.
Legyünk hát optimisták, ne áruljuk el szomorúságunkat amiatt, hogy az RMDSZ VII. kongresszusán bevégeztetett az 1989. decemberi forradalom kisajátítása.