Nits Árpád

Sokunk számára az előző aranykorszak egyik legsötétebb rémálma az volt, hogy Ceauşescu természetes halállal vonul vissza a hatalomból, a nemzeti gyászt pedig tudós özvegye és alkoholista fiacskája szervezi meg, olyan könnyáradatot és jajveszékelést szabva meg pártfeladatként, hogy ahhoz képest Kim Ir-szen temetése illedelmesen visszafogott anglikán gyászszertartásnak tűnjék. Körülbelül egy hét múlva menetrendszerűen következett volna a karmesteri beintés, hogy no most már elég a sírás-rívásból, álljunk neki keményen dolgozni és főleg az új vezért dicsőíteni, mert a régivel nem volt éppen minden rendjén. Van, aki még emlékszik rá, hogy így történt ez Gheorghiu-Dejzsel is, akinek politikai végrendeletét gyorsan el kellett felejteni.
Mindebből alacsonyabb szintű ízelítőt szolgáltatnak január 1-jétől az Adevărul (magyarul Igazság) főszerkesztőjének halálával kapcsolatban. Gyászoltak a politikusok, a lapok, az elektronikus tömegtájékoztatók, az olvasók. Még az államfő és a miniszterelnök is felcsapott siratóasszonynak. Szocialista munkaversenyszerűen méltatták a megboldogult érdemeit, egybemosva a legkedveltebb napilapok közül bükkfanyelvével messze kimagasló Scânteiánál (magyarul Szikra) kifejtett jegyzőkönyv-fogalmazói tevékenységét az Adevarul köpönyegfordítással kezdődő sajtópiac-gazdasági sikertörténetével. Aztán bekövetkezett a törvénytelen fiú színre léptetése, aki részesedni akar az örökségből. Ami nem lehet csekély összeg, ha az ügyvéd is beállt érte a sorba. Aki a Scânteia-Adevarul főszerkesztője volt átmenetileg.
Gusztusos.
Mély történelmi gyökerei lehetnek a gyász hullagyalázásig elmenő túlhajtásának, de ennek fejtegetése nem a mi dolgunk. Mi csak távolról csodáltuk az emlékek megszépülését egy olyan napilapról, amelynek időjárás-jelentését olvasva sem maradt nyugalmi állapotban a gyomor, majd az új korszakról, amely azzal kezdődött, hogy bukaresti diákok szerették volna megetetni a szerkesztőkkel a Scânteia poporului (A Nép Szikrája) első és utolsó lapszámát, de azok idejében kereket oldottak. Az is különös, hogy államférfiak, kollégák, újságolvasók elfelejtették, milyen dicstelen szerepet játszott a legkedveltebb román napilap az 1990. júniusi bányászjáráskor, amikor szerkesztői a bukaresti Lomonoszov-palota ablakaiban tapssal üdvözölték a kommandósokat, és megmutatták, melyik épületszárnyban keressék Gabriel Liiceanut és Petre Mihai Băcanut lincselés céljából. Erre is csak azt mondtuk: lelkük rajta, milyen jó, hogy nekünk nem írhatják elő, hogy csak a szépre emlékezzünk.
De hirtelen arra ébredtünk, hogy erdélyi magyar lapban is méltató nekrológ jelenik meg Dumitru Tinuról, aki a cikkíró szerint bizalmatlanul tekintett ugyan a magyarokra, de a hatalmat óvta a szélsőséges román nacionalistáktól, a velük való együttműködéstől. Nafene! Ha az Adevărul szószátyár vezércikkírójának intelmeire hallgatott volna a román politikai elit, aligha tolonganak a részvétnyilvánítók sorában a kormánypárti politikusok. Előbb felteszik a szónoki kérdést, hogyan kell értelmezni azt az Adevărul-cikket, amely fölött ilyen cím harsogott az első oldalon: Cluj-Napoca nu mai este Kolozsvár. Vajon nem azt jelenti ez a cím, hogy a legkedveltebb román napilap együtt kárörvendezik a Nagy-Románia Párt főtitkárával, hogy immár nem kell kitenni a város határában a magyar helynévtáblát? Vajon nem jelenti egyben azt is, hogy az Adevărul a leghírhedtebb magyarfalókkal egy asztalnál ünnepli az etnikai tisztogatás, a beolvasztás újabb jelentős sikerét?
Volt idő, amikor az RMDSZ vezérkarában úgy nyilatkoztak, hogy tovább nem tűrik az Adevărul magyarellenes uszítását, minden gyalázkodásra bírósághoz fordulnak. Ebből a fogadkozásból semmi sem lett, inkább a székelyudvarhelyi városvezetés ellen fordították haragjukat, újabban pedig a Neptun-vonallal ellenkező magyar lapokat fenyegetik sajtóperekkel. Így biztosabb a sikerélmény... És különben is: a Tinuhoz hasonló közvélemény-formálók mostanában enyhítették a magyarság iránti gyanakvásukat. Miért? Azért – olvashatjuk a romániai magyar lapban megjelent cikkben, amelynek szerzőjét azért nem említjük, mivel ez nem a reklám helye –, mert a román politikában pozitív tapasztalat halmozódott fel 1996 óta, amióta az RMDSZ a kormányzás meg nem kerülhető tényezőjévé vált. Áhá! Szóval azért kellett nekünk is belekapcsolódnunk a nemzeti gyászba, hogy méltányoljuk pártunk és államunk sikeres bel- és külpolitikáját.
Jót nevethetnénk a kongresszusköszöntő nekrológ csattanóján, amely Tinu végrendeletére tesz félreérthetetlen célzást. Miként a Gheorghiu-Dej végrendeletével is baj volt, mert kifelejtette belőle nevelt fiához, Ceauşescuhoz intézett dísztáviratát, úgy a Tinu végrendeletére sem illik már hivatkozni. Derűnket azonban beárnyékolja, hogy ezekben a napokban a legkedveltebb román napilapot csak tisztes távolból ismerő erdélyi magyarok olyasmiket sóhajtoztak, hogy szegény Tinu, milyen kár érte, mert ő olyan jó és mérsékelt volt stb. A kérdésre, hogy ez az információ honnan származik, az volt a válasz, hogy hát kiírták az újságba.
Éljen a szabad(on manipulált) sajtó!

Telt házzal ünnepelte szombaton a zilahi és környékbeli magyarság a Kálvineum visszanyerését. Püsök Sándor Csaba, a belvárosi egyházközség lelkésze bevezetőjében az 1947-ben befejezett és 1948-ban államosított református művelődési ház történetét ismertette, majd Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője tartott hálaadó istentiszteletet, kifejezve reményét, hogy az elorzott többi egyházi ingatlan is visszakerül jogos tulajdonosához.
Tőkés László püspök helyzetértékelő előadásában jelezte, hogy az egyházkerülettől eltulajdonított 300 ingatlan közül az első a Kálvineum, amelynek visszanyerését tizenhárom év harca előzte meg, és átadását most is ünneprontó felhangok próbálják megzavarni. Amíg ilyen szemlélet uralkodik az országban, a közösségi vagyon európai szintű jogi rendezésének folyamata többször 13 évet vesz igénybe. Köszönetet mondott mindazoknak, akik az RMDSZ keretében, a városi tanácsban előmozdították a Kálvineum tulajdonjogának rendezését, de kifejezte ellenérzését azokkal szemben, akik szeretnék kisajátítani és politikai sikerként elkönyvelni ezt az eredményt. Mint mondotta, a politikai helyzet kedvezőtlenül alakult, ennek ellenére a hit embere bízik, járja a maga útját, nem hódol be idegen érdekeknek, nem alkuszik meg, nem elégszik meg morzsákkal, pillanatnyi eredményekkel. Hozzátette: sajnos a 13 év alatt népünk kebelében is találtak cinkosokat közösségünk erodálásához, így megfogyatkozva kell törekednünk célunk elérésére, amely nem lehet más, mint önállóságunk kivívása kulturális, oktatási intézményeink vezetésében.
A köszöntők sorában Molnár Kálmán, a zilahi egyházmegye esperese a szép számban megjelenteket üdvözölte, kiemelve Fekete Károly alpolgármester és Csóka Tibor kormánymegbízott-helyettes személyét, de nem hallgatta el a román és magyar nyelvű sajtóban egyaránt megjelenő hangulatkeltő álhíreket. A helyzet szemléltetésére állította: míg régen a hallgatás falát kellett lebontani, most minduntalan a hazugság falába ütközünk. Lukács József, a szilágysomlyói egyházmegye esperese azzal köszöntötte az eseményt, hogy ezután ez a ház betöltheti eredeti küldetését, Máthé Edit, az egyházkerület jogtanácsosa pedig azt a küzdelmet ismertette, amelyet a törvényszékeken kellett lefolytatni a kormányhatározat érvényesítéséért.
A Zilahi Református Wesselényi Kollégium művészi műsorának bejelentésekor Szilágyi Zoltán lelkész-tanár kifejtette, miért van az, hogy egyik szeme még mindig sír. A kollégium épületének visszaszerzése – bizonyos politikusi nyilatkozatokkal és sajtóhírekkel ellentétben – nem történt meg, mi több, az egyháznak alig van beleszólása saját iskolájának irányításába. Feltette a kérdést: meddig engedi az Úr, hogy a bársonyszék fontosabb legyen az iskolapadnál?
Az ünnepségen jelen volt Tunyogi Ferenc és Molnár Sándor. Mindketten dolgoztak a Kálvineum építésénél, a legendás Kraszna utcai fuvarosok sorában jutányos áron szállították a homokot, kavicsot. Érthető megilletődöttséggel fejezték ki örömüket, hogy megérhették ezt a napot.