Nits Árpád

Amikor Magyarország jelenlegi első embere közép-nemzetiszocialistaként határozta meg kormányát, azt hittük, ez is olyan nyelvi baleset, mint az a kinyilatkozása, hogy ő transzparens akar lenni. A 2002. december 1-jei események azonban élesebb megvilágításba helyezik a problémát. A mostani magyar kormány tényleg nemzetiszocialista és terroristapárti, sőt antiszemita.
Erre akkor döbbenhettünk rá, amikor Bársony András külügyi államtitkár azt vágta az Erdély elszakításának budapesti ünneplését sérelmező magyarok fejéhez, hogy ne feledjék, melyik ország lobbantotta lángra a világot 1914-ben. Pontosan Magyarország, ugye. A dualista monarchia részeként, de akkor is úgy kellett neki.
Tehát mégsem a szarajevói pisztolylövés okozta a világégést? Ezek szerint érvényesek még azok a történelmi materialista következtetések, hogy a gaz, kapitalista, monopolista, imperialista központi hatalmak nem fértek a bőrükben, mert kimaradtak a gyarmatok elosztásából. És ha így állnak a dolgok, akkor jól tette a világ többi része, hogy létrehozta az antantot, és amint az Osztrák–Magyar Monarchia elindította büntető hadjáratát a terrorizmus melegágya ellen, hogy megbosszulja trónörökösét, azonnal rátámadtak és szétszedték.
A jelenlegi magyar külpolitika történelmi logikája szerint 2001 szeptemberében késedelem nélkül meg kellett volna alakulnia egy új antantnak, amelynek tagállamai sorra hadat üzennek Amerikának, amikor az Afganisztánban hajkurászni kezdi a terroristákat, hogy megbosszulja ikertornyait. A harmadik világégés kirobbantását a végén rá lehetne kenni a fogyasztóinak vagy jólétinek nevezett társadalom belső ellentmondásaira, a győzteseknek pedig Béke Nobel-díjat lehetne átadni, miután az USA déli államait Mexikóhoz, Kubához és Irakhoz, az északkeleti régiókat pedig Grönlandon keresztül Dániához, vagyis az EU-hoz csatolnák.
Mai értékítélet szerint azonban aki a terroristáknak statisztaszerepet tulajdonít, az nemcsak fasiszta, hanem antiszemita, mivel Izrael állam létét is veszélyezteti. Ha ugyanis az amerikai ikertornyok lerombolásáért nem jár büntetés, hanem ellenkezőleg, területi gyarapodás, akkor minden egyes büntetőexpedíció után Izraelt ízekre kellene szedni.
Most csak az a kérdés, milyen színezetű az MSZP–SZDSZ-kormány nemzetiszocializmusa. Ennek eldöntésében a december 15-ét követő bukaresti sajtó segített. Azt írták a román lapok, hogy Budapesten románellenes tüntetést rendeztek. Ha jól emlékszünk, a tüntetők transzparensein az volt olvasható, hogy vesszen Medgyessy. A magyar miniszterelnök tehát román. Vagy legalább románérzelmű. Nem is csoda, hiszen 23 millió román vendégmunkás vállán vonult be hivatalába, és azóta minden igyekezetével azon van, hogy lélekben legalább a létező 20 millió román miniszterelnöke legyen.

Végre az ősz elején az MSZP elnöke beismerte, hogy tévedtek, amikor a 23 millió román vendégmunkás veszélyére hívták fel a közfigyelmet, de hozzátette: jóhiszeműen, mert tényleg aggódtak Magyarországért, a magyar munkavállalókért. A múlt héten az is elhangzott a magyar parlament baloldalán, hogy a 23 millió román nem választási kampányhazugság volt, hanem téves jóslat. Minden igyekezetükkel azt bizonygatják, hogy komolyan gondolták, ezek szerint főbenjáró alapismeret- és információhiány esete forog fenn, amit képességeink szerint igyekszünk pótolni.
Románia lakosságát úgy számítják ki, hogy egy lakos meg egy lakos, az két lakos és így tovább, egészen a népszámlálási adatok véglegesítéséig, ami egyelőre nem történt meg, de abban már tavaly decemberben is biztosak lehettek az MSZP vezérei, hogy a keleti szomszédnak összesen sincs 23 millió lakosa. Mert köztudomásúan beindult a lakosságfogyás, amely nem véletlen egy olyan országban, ahol szintén a létező szocializmus egykori építői támasztják fel a kapitalizmust – természetesen maguknak.
A számtani alapműveletek gyakorlását folytassuk a kivonással. A románok lélekszámát úgy kapjuk meg, hogy a lakosság összlétszámából kivonjuk a más nemzetiségűek számát. A végleges népszámlálási adatok híján ezt a műveletet sem tudjuk még pontosan elvégezni, de abban máris biztosak lehetünk, hogy az előző népszámlálási eredményekhez képest kevesebb magyart és németet kell kivonni, mert az általános nyomor ezt a két kisebbséget is apasztja, egy másik kisebbség létszáma viszont szemlátomást növekszik, úgyhogy mindent egybevetve esetleg 18 millió románnal lehet számolni.
Lépjünk tovább. Romániában is van felső tízezer. Arra a választási kampány hevében is mérget lehetett venni, hogy egyetlen romániai magyar konzulátus dolgát sem fogja szaporítani három hónapos munkavállalói kérvénnyel például a román miniszterelnök és rokonsága. Hasonlóképpen ki kell vonni a magyar alkalmi munkaerőpiac egyensúlyát veszélyeztető román összlakosságból a többi költségvetési politikust, a közepes–, nagy- és még nagyobb vállalkozókat, a bankárokat, a befektetési ügynökségek tulajdonosait (a rangrejtett hólabdajátékosokat), mindazokat, akik a kezdetleges tőkefelhalmozás virágkorát élvezik. Meg aztán összegezzük a korrupciógyanús eseteket, becsüljük fel a keskeny romániai országutakon furikázó széles dzsipeknek, az újgazdagok gombamód emelkedő, kétes ízlésű villáinak, kastélyainak számát, és eljutunk arra a következtetésre, hogy legalább 5 millió románnak esze ágába sem jutna Magyarországra ingázni évente egyszer, és pláne ott még dolgozni is három hónapig.
Marad tehát 13 millió, de velük is gond van. Egyesek annyira kiskorúak, hogy esetleg pedofil bűnszervezetnél lehetne munkavállalási esélyük, mások pedig második gyermekkorukat élik. A magas halálozási és az alacsony születési arányszám miatt a demográfiai piramis alapja keskeny és csúcsa tompa ugyan, mégis legalább 6 millió időst, illetve gyermeket kell levonni a románok összlétszámából.
A maradék 7 millióból azonban – bármilyen hihetetlen – elég sokan dolgoznak. Fizetésükből csak azért nem érdemes éhen halniuk, mert a temetkezési költségek magasak, de ezt a nyomorúságos egzisztenciát sem veszélyeztetik évente három hónapi alkalmi keresetért. És vegyünk figyelembe egy lélektani tényezőt is. A román nevelés az óvodában, az iskolában, az egyetemen, a felnőttoktatásban (újabban tömegtájékoztatási eszközöket is bevetve) kétszáz éve ősi ellenségként határozza meg a magyar nemzetet. Néhány millió munkaképes román polgár kétszer meggondolná, mielőtt a gyűlölt, de rettegett nemzet fészkében kutatna aranytojásokért. Van, persze hogy van egy jelentős kalandvágyó réteg, főleg a fiatalok sorában, amelyet az előítéletekkel még nem sikerült megfertőzni, ők azonban sokkal távolabbra tekintenek. Az óceánon is túlra.
Marad tehát a legalsó tízezer, amelynek lejárt a munkanélküli-segélye, elfogyott az ószeren értékesíthető holmija, felgyűlt lakáshasználati tartozása, kolduláshoz nincs képesítése vagy hiányzó végtagja, és bármilyen szalmaszálba belekapaszkodna. Ebből a tízezerből 9900 nem olvas újságot, nem hallgat rádiót. Mert már nincs rádiója, újságra pénze. Azt sem tudja, hogy létezik magyar kedvezménytörvény, amelyből a Năstase–Orbán-megállapodásnak köszönhetően neki is származna némi haszna. A feltételezett 23 millió románból tehát előre kiszámíthatóan mindösszesen 100 veszélyeztethette volna a magyar munkaerőpiacot, de véletlenül még ennyinek sem volt hozzá kedve.
Tudjuk, már hogyne tudnánk, hogy az MSZP vezérkara a 23 millió román közé bennünket, erdélyi magyarokat is belekedveskedett, mert öt évtizedes agitpropos munkájának köszönhetően a magyar közvélemény félrevezetett részét velünk talán még jobban ijesztgetheti, mint a románokkal. Tehát a másfél milliónyira zsugorodott magyar kisebbséggel is számoljunk el. Az algoritmus hajszálra ugyanaz, csak a méretek változnak. Nekünk is van felső ezrünk, és százezernyi azok száma, akiknek az erdélyi magyarság legmélyebb elszegényedése közben is akad tejbeaprítanivalója. Köztünk is vannak gyermekek és aggok, „pozícióikat” féltő éhbérmunkások és olyanok, akik irtóznak a magyarországi közhangulattól, attól, hogy minduntalan lerománozzák őket. Pláne a régi-új hatalom pöffeszkedése óta. Marad tehát mindösszesen 100 erdélyi magyar abszolút proletár, de ebből 90-nek már nincs rádiója, sem tévéje, mert eladta a ószeren vagy elromlott és nincs miből megjavíttassa. Erről a 12 esztendeje körvonalazódó nyomorról érdekes módon sem az itteni, sem az ottani szocialista érzékenységű politikusok nem igyekeztek aggodalmaskodó jóslatokba bocsátkozni. Pedig ezen a téren szerény matematikai ismereteikkel sem trafáltak volna 22.999.900-zal a végösszeg mellé.

Elképzelni is borzalmas, mi történne egy román miniszterelnökkel, ha a bukaresti Intercontinental Szállodában rendezett állófogadáson megjelenne és keleti kollégájával együtt ünnepelné a Besszarábia elcsatolását szentesítő Molotov–Ribbentrop-egyezmény valahányadik évfordulóját.
De ez még semmi. Képzeljük el a következő helyzetet. Magyarországon hatalomra kerül egy olyan párt, amelyik a szomszédokhoz hasonlóan a nemzeti érdekek mindenekfeletti érvényesítését tartja elsődleges feladatának. Most ilyen párt nem létezik, mert még Csurkáék sem mennének el odáig, hogy kétségbe vonják az anyaországok jogát elszakított rokonaik megajándékozásához szerény mikuláscsomagokkal. Nos, tegyük fel, hogy egy ilyen vehemens párt miniszterelnökét, akit egyébként túlhajtott nacionalizmusa miatt a román határon álruhában sem engednének át, a jövő nyáron Bukarestbe invitálnák, hogy ott ünnepelhesse a második bécsi döntés 63. évfordulóját. Képzeljük el, mi történne, ha Adrian Năstase készségesen megjelenne ezen a bensőséges összejövetelen, sőt magával vinné mindenkori pártelnökét, Ion Iliescut, valamint az MRDSZ (Magyarországi Román Demokrata Szövetség) több kimagasló személyiségét.
Ne találgassuk, hogy milyen méretű politikai földrengés következne. Úgysem találnánk el. Ilyesmire a román történelemben nincs példa, nincs mihez hasonítsuk a várható következményeket. A románok ezért érdemlik meg Erdélyt. Megérdemelnék a Balkánt egészen a Tiszáig. Vagy akár a Dunáig. Sőt, ha D-209 népszerűsége a december 1-jén történtek után is növekszik, akár az Alpok lábáig is.
*
Kovács László volt olyan kedves, hogy elárulta: a fogadáson megjelent az RMDSZ néhány képviselője is. Kérjük szépen, ha már á-t mondott, mondjon b-t is. Vagyis lássuk a vendéglistát. Kongresszusi és egyéb választásokon tudnunk kell, kikre adjuk lelkesen szavazatainkat.

Valahányszor jelzőt ragasztanak Tőkés László nevéhez, felötlik bennem egy kép 1990 áprilisából, amikor az RMDSZ bukaresti székházában valaki magából kikelve háborgott azon, hogy az a búsképű lovag nem akar politikailag tisztán látni. Az akkori sajtóérdeklődés témáját az alig egy hónapja lezajlott marosvásárhelyi véres események képezték. Ki lehet az a személy, aki ebben a halálosan komoly ügyben buta akar maradni? Hát Tőkés – hangzott a válasz, majd az illetékes megmagyarázta: – Csak ül magába roskadva, lógatja azt a világfájdalmas orrát, és nem hajlandó kimozdulni a rögeszméjéből, hogy pogrom volt, nem akar meghallgatni minket, akik azt mondjuk, hogy a politikában néha engedni is kell.
Valószínűleg ez volt az a fordulópont, amikor a szekusok gyalázkodásának kórusába magyar hangok kezdtek vegyülni. Ennek oka az volt, hogy Tőkés nem fogadta el a hivatalos álláspontot, miszerint az áldozat legalább 50 százalékban felelős az eseményekért. Mint később szállóigévé vált, Tőkésnek nem volt igaza, csak lett. Nem volt igaza, mert a legelső parlamenti vizsgálóbizottság RMDSZ-es tagjai nem akarták, hogy igaza legyen, de sajnos igaza lett, mert az akkor elkezdett kompromisszumpolitika egyenesen vezetett a 2002-es népszámlálás számunkra katasztrofális adataihoz.
Annak, hogy 1990-ben vezetőink hamut szórtak a fejünkre, határainkon jóval túlmutató következményei lettek. A pogrom első nemzetközi visszhangjai még védelmet követeltek a romániai magyarságnak, a parlamenti jelentés elfogadása után megjelenő kommentárokba azonban már olyan hangok vegyültek, hogy a magyarok is megérik a pénzüket, nacionalisták, szeparatisták, zöldpulóveresek, a többségi érzékenységre fittyet hánynak, kavarják a térség hangulatát stb., stb.
Az 1990-es marosvásárhelyi események parlamenti jelentését további számtalan hamuszórási bravúr követte határainkon innen és túl. És talán az a súlyosabb, hogy túl is. A liberális-internacionalista alapeszme stréber tanítványai anyaországi ösztönzésre is piszkálják a mi szemünkben a szálkát, hogy szüntelenül sajogjon és közben ne törődhessünk a mások gerendájával. Ezek az önsanyargató – pontosabban: a vezetett tömegeket sanyargató – gesztusok vezettek oda, hogy a határon túli magyarok kedvezményeibe a világon bárki beleköthet, viszont senki sem biztatja a magyar hatóságokat arra, hogy kobozzák el a szlovákigazolványokat.
Nem látták volna mindezt előre az első igavállaló kompromisszum hívei? Ha ennyire rövidlátóak lettek volna, aligha eresztenek gyökeret a politikai pálya ingoványán. Tudták ők, mit tesznek, hogy ne tudták volna, megvolt már akkor a magukhoz való eszük. Komoly politikai és gazdasági érvényesülési érdekek fűződtek annak a parlamenti jelentésnek az elfogadásához. Akkor alakult ki az a kollaboráns szekértábor, amely azóta is minden támogatást megkap az RMDSZ úgynevezett radikálisainak, szélsőségeseinek legyűréséhez, kitaszításához.
Ugyancsak attól az időponttól kezdve a romániai magyarok kétféle megítélését szabványosították a román tömegtájékoztatás durvább, tehát őszintébb felében: vannak jobbacska és vannak nagyon gonosz magyarok. Addig – a „felszabadulás” után mintegy három hónapig – egyformák voltunk. Minden lépésünket gyanakvás, fenyegetőzés kísérte, például olyasmi, hogy kilopjuk külföldre a drága román fát a Székelyföldről, de hamarosan megütik a bokánkat, azóta azonban inkább csak a korondiak körömvizsgálatát tartják fontosnak.
Feltéve, hogy az emberekből nem veszett ki teljesen a szégyenérzet, komoly ok nélkül senki sem tette volna ki magát annak, hogy számon kérjék: mondja csak, uram, hol lapított, amikor az ön által gyalázott ember a bőrét vitte vásárra? A korabeli sajtólevelek arról tanúskodnak, hogy a felemás parlamenti jelentés elfogadásának hívei és Tőkés letorkolói a korabeli RMDSZ-tagok osztatlan elmarasztalásában részesültek, mégis érvényesítették akaratukat (vagy a másokét).
Azóta Tőkés ellenségei a gyalázkodás sohasem látott mélységeit hódították meg. Nevezik tudathasadásosnak, Göbbels utódjának, nőpecérnek (a kifejezést szalonképesítve), homoszexuálisnak és a többinek. A lista bővülése egyben a romániai magyarság esélyeinek csökkenését is jelzi, mert minél harsányabbak a kompromisszumpolitika hívei, annál biztosabban alakul át az RMDSZ a Romániai Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsává. És a gyalázatlista növekedésének megállítására nincs esély. Tőkés ellenségeinek tábora nem csökken, sőt! Szép nyugdíjuknak vagy túlfizetett agitpropos állásaiknak köszönhetően csak lassan halnak ki azok, akik 1989 előtt jól érezték magukat a bőrükben, az érdekemberek száma pedig növekszik, és maholnap a felcseperedő fiatalokkal elhitetik, hogy Tőkés egyebet sem tud, mint politikailag éppen most, vagyis mindig a legrosszabbkor tévedni. És mindennek a tetejében Magyarországon még mindig növekedik a magát szocialista nemzeti középnek vagy nemzeti közép-szocialistának, esetleg közép-nemzetiszocialistának nevező kormány népszerűsége. De elkeseredni nem szabad. Hátha holnap arra a hírre ébredünk, hogy Albániában megalakult az első polgári kör, és valami elkezdődik a térségben.