Nits Árpád

Más lapok olvasói is kedvelhetik az Erdélyi Naplóban megjelenő politikai vicceket, különben nem tekintették volna közkincsnek azt a poént, hogy azért nem lehet a kolozsvári magyar színházban megrendezni a moszkvai túszdrámát, mert nincs hozzá közönség.
Politikailag újra viccelődünk, hátha kollégáink erre is ráharapnak. Azt mondta régen reggelente a pekingi rádió, hogy Mao elvtárs felébredt, ébredjetek ti is, kedves hallgatóink. Most Mao elvtárs nyújtózik egyet, nyújtózzatok ti is, egyszerű kis kínaiak. Most Mao elvtárs átússza a Sárga folyót, sportoljatok ti is valamit. Mao elvtárs ezután hozzáfog reggelije elköltéséhez, kívánjatok neki jó étvágyat.
No, ennek a régi viccnek a mintájára képzeljük el egyik reggeli ébredésünket az össz-szövetségi marosvásárhelyi rádió hangjára: Markó úr ma is nyújtózik egyet, ti, kedves rádióhallgatók húzzátok meg magatokat akkorára, ameddig az RMDSZ támogatását élvező kormányok által elszabott takarótok ér. Markó úr most átrobog Budapestre, ti eredjetek a nyomába biciklivel, amelyre nem kell félhavi fizetésnek megfelelő biztosítást fizetni (még!). Markó úr hazatérése után azonnal interjút ad a Népszabadságnak a MÁÉRT-ről és újra bebizonyítja, hogy neki mindenről Tőkés jut eszébe, ti, kedves hallgatók, írjatok a helyi lapoknak halálozási apróhirdetéseket demográfiai helyzetünk jellemzésére. Markó úr most Kuncze Gábort rendkívül kedves vendégként fogadja, és azt mondja neki, hogy az RMDSZ és az SZDSZ között mindig a legjobb volt a kapcsolat, ti, egyszerű kis mezei RMDSZ-tagok emlékezzetek arra, hogy Kuncze úr pártja a választási kampányban tőlünk féltette a magyarországi egészségügy anyagi helyzetét. Kedves hallgatóink, nagy szerencse, hogy nem rohantuk meg a 23 millió román alkalmi munkással Kovács és Kuncze urak Magyarországát. Most Markó úr mit mondhatna viszonyairól legkedvesebb vendégeinek? Ezzel véget is ért napi 24 órás adásidőnk, Markó úr holnap is felébred, majd ébredjetek ti is. Ja, de ne teljesen, mert akkor hallgató nélkül maradunk.

Diakónia-napokat tartottak a hétvégén Kolozsváron. A találkozó legfőbb célja az Erdélyi Református Egyházkerület szeretetszolgálatainak kapcsolatteremtése, tapasztalatcseréje volt. Mint Kovács Istvántól, az egyházkerület diakóniai ügyosztályának előadótanácsosától megtudtuk, Katalin napjának közeledtével – Bethlen Kata emlékének tisztelegve – minden évben szeretnék megrendezni a diakónia-napokat, amelyekre a szeretetszolgálatok kiterjesztésével egyre nagyobb szükség mutatkozik.
A diakonisszatézis népszerűsítése érdekében az idén egy gyermek költséges műtétjéhez szerveztek gyűjtést egész Erdélyre kiterjedő körlevéllel, a következő években sorra kerülő diakónia-napokon hasonlóan nehéz helyzetben lévők megsegítését tűzik ki konkrét célként.
Az egyházkerület tanácsosa kitért a szeretetszolgálat erdélyi történelmére, jelezve, hogy az eszmét már II. Apafi Mihály fejedelem is felkarolta, öt egyházi ösztöndíj anyagi fedezetét biztosította árva és szegény diákok számára. Kolozsváron a 19. században a Farkas utcai templom mellett idős és beteg asszonyoknak biztosítottak otthont és ellátást, a 20. század elején pedig Trianon kényszerére bővítette az egyház szeretetszolgálati tevékenységét, hogy az kiterjedt a Bukarestbe vetődött székely szolgálólányok érdekvédelmére – ahogy ma mondanánk –, szükség esetén pedig hazautaztatására. Öregotthonok épültek többek között Szászvárosban és Székelyudvarhelyen, amelyek egyelőre mind a múlté, mert mint köztudomású, az Erdélyi Református Egyházkerület még egyetlen ingatlanját sem kapta vissza. Pedig egykori ingatlanjainak mindössze 20 százalékára tarthat igényt, ugyanis a 19. századvég nagy nemzeti fellendülésének idején a magyar államra ruházta át vagyonának jelentős részét, így az Trianonnal végérvényesen elveszett.
A szeretetszolgálat jelenleg teljes mértékben az utóbbi tizenkét évben létesített intézményekben zajlik. Az árvagondozás legjelentősebb létesítménye az illyefalvi gyermekfalu, amelyben a gyermekeket családi környezetben nevelik városi és falusi életre. Illyefalván gyermektelen családok kaptak lakást, a férjeknek állást biztosítottak, a feleségek pedig a legkevesebb négy-négy gyermek neveléséért tanári fizetést kapnak nyugdíjkorhatárig. Költséges vállalkozás, szívesen fogadják az anyagi támogatást itthonról és külföldről egyaránt, akárcsak más szeretetszolgálati tevékenységükhöz. A másik nagy gyermekgondozási intézmény a zsoboki árvaház és szórványközpont, amelyben a legnagyobbak már középiskolások és a kolozsvári református kollégiumban folytathatják tanulmányaikat. Ezenkívül vannak gyermektáborok, például Erdőcsinádon, nevelőközpontok, amilyen a kolozsvári Betánia Alapítvány. Az idősek számára öregotthonokat létesítettek az aranyosszéki Bágyonban, a Brassó megyei Szentpéteren, a kolozsvári kakasos templom udvarán, a Diakónia Alapítványnál és Marosvásárhelyen. Építik a hatodikat Farnason, Zsobok szomszédságában. Két éve működik Kolozsváron a rászoruló betegek házi gondozása, Sepsiszentgyörgyön alakulóban van a fiókintézmény, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen folytatódik a hálózat kiépítése.
A szeretetszolgálatoknak korunk újabb feladatot talált ki: a hajléktalanok felkarolását. Kovács István erről röviden csak annyit szólt, hogy terveik között szerepel, megvalósításokról, pláne sikerekről még nem számolhat be. A legnagyobb gondot szerinte az jelenti, hogy az állami árvaházak egyenesen az utcának „dolgoznak”, hajléktalannak nevelik a fiatalokat.
A mostani diakónia-napokon a szeretetszolgálatok között létrejött kapcsolat működését egyszerű példával szemléltette: ha valamelyikük címére érkezik egy nagyobb adomány például takarókból, értesíti a többi intézményt, egyben megjegyzi, hogy gondozottjai számára szívesen fogadna jobb állapotban lévő lepedőket... Néha ilyen apróságokon is múlik a szeretetszolgálatok tevékenysége.

Baloldalon kitalálták, hogy 1956-ban voltaképpen szocialista forradalom zajlott le Magyarországon. Ezt a kavicsot is főleg azért dobták be a zavarosba, hogy a jobboldalon legyen min rágódni, bár ebben a témakörben a képlet nem egyszerűsíthető le közönséges polgárpukkasztásra. Ha fellapozzuk a korabeli sajtót, meggyőződhetünk arról, hogy a mai szocialisták nem is tudnák letagadni jogelődjeik (esetenként saját maguk) tevékeny részvételét az 56-os forradalomban, mégpedig nem csak a barikád szovjet oldalán.
1956. október 23-ai számának vezércikkében ezt írta a Szabad Nép az egyetemisták gyűléseiről: A mostani gyűlések sokban hasonlítanak a magyar egyetemek és főiskolák fiatalságának felszabadulás utáni harcaihoz. (...) Van azonban különbség is a felszabadulás utáni gyűlések és a mostani gyűlések képe között. Egy ilyen különbségre nagy nyomatékkal kell itt rámutatni. A felszabadulás utáni gyűléseken a diákságnak még csak egy kis hányada vett részt a szocializmus híveként a marxista világnézet birtokában. (...) A kép ma alapvetően megváltozott. Ezeken a gyűléseken az egyetemi hallgatóság hatalmas többsége vesz részt a szocializmus híveként.
A szocreál publicisztika e gyöngyszeme megjelenésének napján, mint tudjuk, felgyorsultak az események, amelyeknek sokkal célratörőbben ment elébe az Irodalmi Újság, az Írószövetség lapja. „Külön kiadásában” (akkor ilyen volt a „helyes írás”?) a magyar írók kiáltványában ez olvasható: Mi, magyar írók a következő hét pontban fogalmaztuk meg, mit kíván a magyar nemzet? (Állító mondat végén kérdőjel? Ez már fölöttébb gyanús. Mintha a magyar írók nyilatkozatát egy korabeli D-209-es jegyezte volna vallatólámpák hátterében.) Na, vajon mit kívánt a magyar nemzet a kor vezető írói szerint? Íme: 1. Önálló nemzeti politikát a szocializmus eszméje alapján. A lenini elvek alapján rendezni kell a viszonyunkat valamennyi országgal, mindenekelőtt a Szovjetunióval és a népi demokráciákkal.
A következő lapszámhoz senki sem vállalkozott vezércikkírásra a Szabad Nép szerkesztőségében. A lapból megtudjuk viszont, hogy a Központi Vezetőség éjszaka is ülésezett, tehát emiatt maradtak el az útmutatások. A szerkesztők politikai-ideológiai alapképzésükre hagyatkozva találták ki, hogy miért vonult az utcára a tömeg:Szocialista demokráciát akarunk – harsogta a cím a beszámoló fölött, amelybe azt is beleszőtték, hogy Nagy Imre elvtárs úgy kezdte beszédét a parlament előtt: Elvtársak. Arra célzást sem tettek, hogy nem folytathatta ilyen stílusban. Mellesleg: a Népszava és a korabeli Magyar Nemzet riportja is hasonló nagyvonalúsággal siklott át a korántsem lényegtelen mozzanaton. Ha nem így járnak el, október 26-án aligha jelenhettek volna meg a következő sorok: Magyarország legyen független, demokratikus ország, amely a maga magyar útján halad a szocializmus felé.
Számunkra különösen döbbenetes a Szabad Nép 1956. október 27-ei lapszámának címoldala. Majdnem úgy néz ki, mint a Scânteia Poporului hírhedt 1989. december 24-ei plakátszerű lapszáma a felhívással az ország kommunistáihoz. (Emlékeztetünk: bukaresti fiatalok egy csoportja akkor szerette volna megetetni az újságot a szerkesztőkkel, de azok idejében elpucoltak. Azóta a Népszabadság román testvérlapja új címmel mint Adevărul jelenik meg.)
A Szabad Nép következő lapszáma tájba simulóan, a forradalmároknak hízelegve elemzi az eseményeket. De bármennyire nem értett egyet a lap azokkal, akik az elmúlt napok eseményeit sommásan ellenforradalmi, fasiszta puccskísérletnek minősítik, a vezércikk névtelen szerzőjének végül erről is ugyanaz jut eszébe, hogy a szocialista demokratizmusért, a nemzeti függetlenség biztosításáért folyik a harc.
Október 29-én hajnalodik a Szabad Népben. Ezzel a címmel írta vezércikkét a névtelen propagandista, aki politikai óvatosságból már nem elvtársazta Nagy Imrét. Aztán a nagy hajnalhasadásban hirtelen elhallgatott a zászlóshajóknak becézett szocialista napilapok magyarországi testvére. Meg sem mukkant november 2-áig, amikor az átkeresztelt Népszabadságban már a szintén átkeresztelt párt, az MSZMP védi nemzeti becsületünket, a demokrácia és a szocializmus ügyét. Megint rázendítettek a forradalom szocialista jellegének hangoztatására, mint akik nem akarták látni és hallani, mi történik a pesti utcán. Ezzel szemben november 3-ai lapszámában a Népszabadság vezércikkírója „felismeri”: Elvesztettük az egypártrendszerből adódó abszolút hatalmat. (...) Sokat vesztettünk, de visszanyerhetjük a szocializmus becsületét.
Eddig tartott tehát a szocialista forradalom, ezután megkezdődött volna a szocialisták beilleszkedése a többpártrendszerbe. Pontosan ezt a forradalomrablási stratégiát követte Ion Iliescu hálózata is 1990-ben. Akik a szocialista társadalomszervezés (magyarán: globális államkapitalizmus) mechanizmusának gyakorlóiként szemrebbenés nélkül állították, hogy elfogadják a pluralizmust, azok két lehetőséget forgattak a fejükben: 1. a többpártrendszert addig mélyítik, amíg visszaáll az egypártrendszer; 2. ha ez nem megy, a szocialista párt átnyergel a kapitalizmus (magyarán: gátlástalan elsődleges tőkehalmozási „rendszer”) felépítésére.
Az MSZMP-nek 1956-ban nem adatott meg a lehetőség, hogy a két út közül válasszon. Az akkori Nagy Testvér döntött helyette: tessék egyből visszaállítani a pártaktivisták proletár diktatúráját.
Az újra átkeresztelt párt, az MSZP a hatalomváltás után 12 évvel megint kacérkodik a többpártrendszeres szocializmus utópiájával. És ehhez a mostani Big Brother nem szól semmit. Sőt Medgyessy szavaival: verik a hátát. Értsd: veregetik a vállát. Hogy mivel szolgálta meg ez a színváltó párt a kivételes bizalmat, azt csak a Nyugat tudja. De egyszer minden kiderül.

Nagy F. István, az RMDSZ egyik ügyvezető alelnöke, oktatásügyi „minisztere” a Kossuth rádió múlt heti 16 órájában nehezményezte, hogy Németh Zsolt miért most, ellenzékből hívja fel a figyelmet az erdélyi magyar diákok kint tanulásának veszélyeire, miért nem korábban, kormánytisztségben vette észre a tennivalókat.
Ebből a kérdésfelvetésből is kitetszik, hogy az RMDSZ-aktivisták nemcsak Năstaseékat támogatják árnyékból, hanem az MSZP–SZDSZ-kormányt is. Igaz, hogy mindkét kabinet szocialista és mindkettő bármikor kész feláldozni a magyarság érdekeit a térség állítólagos nyugalmának az oltárán, ez az álláshalmozás mégis nagyon fárasztó lehet. Ezért hangozhatott el ez a faramuci kérdés. Mert ki gondolná, hogy a kérdező nem tudja a választ. Tudja, csak szeretné elfeledni és elfelejtetni, hogy mi mindent tett az Orbán-kormány azért, hogy a határon kívüli magyar fiatalok szülőföldjükön maradjanak. Például egyetemet létesített Erdélyben, amire az RMDSZ 12 évig nem volt képes. És megalkotta a kedvezménytörvényt. Stb., stb. Azt is tudhatná a szónoki kérdés feltevője, hogy ezek csak startlépések voltak, amelyek a múlt évszázadban és különösképpen az utóbbi tizenkét katasztrofális évben elindított folyamatokat nem voltak képesek egyből megtorpantani, de következtek volna a nemzetmentési stratégia további szakaszai. Azok helyett azonban bekövetkezett Magyarország újbóli megszállása azok által, akik régebben keleti érdekek gátlástalan kiszolgálói voltak, most pedig Nyugat felé hajlonganak, és külpolitikájukban a szomszédok többségi mimózaérzékenységét tekintik a legfőbb szempontnak.
Németh Zsolt és társai tehát látták a tennivalókat és cselekedtek is, de miután a kezükből kiütötték a kormányzás eszközeit, most, ellenzékből nem tehetnek mást, mint figyelmeztetnek a veszélyekre, hátha... Hátha nem tépnek ki bizonyos lapokat a magyarigazolványból, hátha nem zárják el az önálló egyetem tápvezetékét stb., stb. Ezek? Ugyan mit lehet ezektől várni, akik korábban Bukarestben is rossz hírét keltették a polgári kormánynak, és ezzel a mi helyzetünket is rontották? Szorongással kísérjük figyelemmel a már-már szélmalomharcnak tűnő viaskodást, mégis egyetlen túlélési reményünk a magyarországi ellenzéki ellenálláshoz fűződik. Ezért kell tiltakozzunk hevesen minden alkalommal, amikor RMDSZ-aktivisták jobb híján a magyarországi jobboldallal szemben védelmezik érdekeinket.

Salamon király arról ismerte fel az igazi édesanyát, hogy az inkább vetélytársnőjének engedte volna át a gyermekét, mintsem hogy kettévágják. Nem lehetne ezt a bölcsességet az RMDSZ vezetéséért versengők esetében is alkalmazni? – kérdezte valaki Tőkés Lászlótól a Transforum megainterjúja keretében. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke azt válaszolta, hogy erőltetett a bibliai párhuzam.
Nem kellett volna ilyen sommásan elintézni a kérdezőt. Hátha mégis mocorog valami megszívlelnivaló a meglátásában. Próbáljuk meg összevetni a jelenlegi és a bibliai helyzetet.
Előbb azonosítsuk a szereplőket. A gyermek kétségkívül az RMDSZ. Már tizenkét éves, napról napra soványabb, csak a feje dagad aránytalanul nagyra, de bármilyen torz, ő az, akihez a kérdésbeli mindkét anya ragaszkodik. Esetünkben az anyák férfiúk, sőt az egyik államférfiú, amitől döcögni kezd a párhuzam, de segítsünk rajta. Mondjuk, hogy nem anyasági, hanem apasági jogvitáról szól a perlekedés. Így sem egészen stimmel a dolog, mert 1989-ben, amikor valaki bontogatta a hallgatás falát, hol volt az egyik és mit csinált a másik. Micsoda perdöntő különbség – mondaná egy másik legenda szereplője, de ne merüljünk ennyire a történelem homályába, tételezzük fel, hogy Salamon király mindkettőről elhiheti, hogy természetes, napjaink alapítványi szóhasználatával élve: legitim szülő. Hogy ki lenne Salamon? Természetesen a kérdező.
Ezennel elkezdhetjük a bibliai jelenet újrajátszását. Napjaink Salamonja felteszi a kérdést: vágja-e ketté a gyermeket, hogy mindkettőnek jusson belőle? Az igazi szülő most is inkább leharapná a nyelvét, de nem kívánná gyermeke halálát. Viszont pusztán a birtoklásért hadakozó szülő a pár ezer évnyi társadalmi tapasztalat birtokában szintén nem fogja azt mondani, hogy ő beéri a felével. Tudja, hogy ha a kriminális óhaj kiszalad a száján, a salamoni döntés a vetélytársának ítéli a gyermeket, neki még káröröm sem jut, nemhogy pártkassza.
Napjaink döntőbírája tehát kutyaszorítóba kerülne, amikor Tőkés László azt mondaná, hogy drága Salamon úr vagy elvtárs (nem ismeri közelebbről), hagyja ezt a gyermeket egészben-egységben Markónál. Mert akkor az RMDSZ-t azonnali hatállyal át kellene költöztetni a tiszteletbeli elnöki székházba. A kérdezőnek bizonyára nem ez volt a célja, amikor Tőkést édesanyai gondosságra intette. Markó Béla könyörgése pedig, hogy a gyermek épségére tekintettel lemond legitimitásáról, beállítaná a mérkőzés végeredményét, a salamoni döntetlent.
Salamon úgy nyerhetné vissza döntőbírói tekintélyét, ha a hosszabbításban kilépne a bibliai keretből és megkérdezné: mit tenne a gyermekkel az egyik, és mit a másik szülő? Az egyik azt válaszolná, hogy erre már megvan az SZKT-határozat, nemsokára megtartják a gyermek hetedik kongresszusát, bekapcsolják a szülőújraválasztási gépezetet, míg a másik szülő azt mondaná, hogy első adandó alkalommal megkérdezné a gyermektől, milyen akarna lenni, ha nagy lesz, nemcsak a feje. Vagyis megtartaná a közvetlen választásokat.
Ettől Salamon védence kiáltana fel, hogy ez a párhuzam előzménytelen (helyesen: példátlan, páratlan), annyira erőltetett, és hagyjuk már abba.
Készséggel. Nem mi kezdtük.

Fokozódó szomorúsággal olvastam az Erdélyi Napló múlt heti számában az interjút Cseresznyés Pállal, az 1990-es marosvásárhelyi pogrom bűnbakjával. Nyomorúságos nyugdíja mindazok együttérzését kiválthatja, akiket az átmeneti konjunktúra nem repített a tízezer legmenőbb vállalkozó és politikus közé. Az a megjegyzése is lehangoló, hogy az RMDSZ lemondott róla. De hát kiről (és miről) nem mondott le az RMDSZ? Talán az elhagyatottság mondatta aztán vele a további keserű szavakat: „A fogságom alatt a címemre külföldről jött támogatások szőrén-szálán eltűntek. Kapom a leveleket, hogy vajon Cseresznyésnek még nem volt ideje, hogy köszönőlevelet írjon?! Hát kinek köszönjem meg, amikor sem támogatást, sem címet nem kaptam? A küldeményekből semmi sem érkezett hozzám.”
Cseresznyés Pál fogházbüntetésének letöltése idején az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke Zonda Attila volt, akiről méltatlanul feledkezett meg az utókor. Az pedig kimondottan kegyeletsértés volna, ha pénzügyi mismásolás gyanújának árnyékát engednénk rávetíteni. Tapasztalatból tudom, hogy a Cseresznyésnek érkezett adományokat alapítványi folyószámlán gyűjtötte, ide került többek között annak a 450 dollárnak a fele is, amelyet Bíró Zsigmond rádióműsor-szerkesztő a kanadai Edmontonban gyűjtött a marosvásárhelyi pogrom áldozatainak (az összeg másik felét az összecsapásban vagy a fogházi bánásmód miatt meghalt Tóth Árpád, Gemes István, Csipor Antal, Szilveszter Kiss Péter és Kiss Zoltán családja között osztottuk szét). A Cseresznyés Alapítvány kuratóriuma fedezte többek között Cseresznyés lakásának költségeit, ugyanabból a keretből havonta tartalmas csomagot állítottak össze azzal a céllal, hogy a raboskodónak legyen miből lekenyereznie a cellatársakat. Szintén alapítványi pénzből színes tévét vásároltak, és Zonda kijárta a börtönparancsnoknál, hogy Cseresznyés Pál cellájában nézhessék a műsort a vele barátságosan viselkedő „társbérlők”. Édesanyjának havi apanázst juttattak, törlesztették a Cofariunak megítélt kártérítést – egyszóval az alapítványi kuratórium elszámolhatóan gondoskodott védencéről.
Kiszabadulásakor megindult a politikai versenyfutás, hogy ki szerepeljen a sajtófotókon a börtönajtóban az áldozat mellett. A sebtében lebonyolított akcióból kimaradtak azok, akik a börtönévek idején gondoskodtak róla, vagyis akik tudták, mire van szüksége annak az embernek, akire hirtelen rászakadt a szabadság. Hazaengedték az üres lakásba. Majd rávették, hogy pénzecskéjét ne hagyja „azoknál”. Zonda Attilának az volt az elképzelése, hogy az alapítvány folyószámláján lévő összeget egyelőre érintetlenül hagyják, a napi megélhetés költségeit annak kamataiból fedezheti, ha pedig valami vállalkozásba kezdene, akkor gazdasági és jogi tanácsadást biztosítanak számára. De a jogos tulajdonos függetlenedési szándéka ellen semmit sem tehetett. Nem sokkal Cseresznyés szabadulása után újabb küldemény érkezett Edmontonból. Az 1900 kanadai dollárnak megfelelő összeg 1997. január 9-én már közvetlenül Cseresznyés Pálhoz jutott el – amint azt az átvételi elismervény bizonyítja. Korabeli újságcikk tanúsítja azonban, hogy Zonda még ekkor is kísérletet tett arra, hogy az adomány ne tűnjön el szőrén-szálán. Az 1690 kanadai dollárt tartalmazó következő küldemény átadásánál, 1997. június 12-én, Zonda Attila már nem lehetett jelen. Az egykori Cseresznyés Alapítvány gondnoka, Jung Ildikó jelenlétében történt meg a beváltás és a szatyornyi lej letétbe helyezése éves lekötéssel, hogy legalább részben érvényesüljön Zonda szándéka.

Október végén minden évben találkoznak a kolozsvári Heltai-klubban azok, akik behatóbban érdeklődnek az 1956-os események történelméről. A hagyományt a néhai Gagyi Balla István teremtette meg. Az idén Pongrácz Gergely, a legendás Corvin-közi parancsnok emlékezett bajtársaira, akikkel 46 évvel ezelőtt szembeszállt a szovjet tankokkal.
Az 56-os szervezetek egyedüli olyan vezetője, aki a bocsánatkérés elmaradása miatt nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Medgyessy Péter miniszterelnökkel, senkit sem kímél, ha rászolgált az elmarasztalásra. Emlékeztetett arra, hogy Maléter Pál legalább 40 forradalmárt öletett meg, és pisztolyával maga is lövöldözött a pesti srácokra, mielőtt elvállalta a honvédelmi miniszterséget a forradalmi kormányban. Az akkori törzstisztekről általában nincs jó véleménye. November 4-én mintha elnyelte volna őket a föld, most pedig elsők a kitüntetések osztogatásánál.
Az MSZP-politikusok úgy próbálják beállítani, hogy 1956-ban a reformkommunisták játszották a főszerepet, a melléjük csapódott huligánok csak úgy lövöldöztek – mondta Pongrácz Gergely. Akik ilyen szemlélettel közelítenek a mártírok emlékhelyeihez, ne csodálkozzanak, ha kifütyülik őket.
Pongrácz Gergely egyébként Szamosújváron született, 12 éves korában, a háború után sodródott át a magyarörmény család Magyarországra, öt testvérével együtt harcolt a forradalomban, amely után emigrációba kényszerült. 1990-ben tért haza, a maga erejéből létesített 56-os múzeumot, kápolnát, nincs magyarországi jövedelme, pozíciója, semmivel sem zsarolható – hangsúlyozta. Ez sok mindent megmagyaráz.
A klubtermet zsúfolásig megtöltő közönség meleg nagyrabecsülését emelte a mozzanat, hogy Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke a vendégnek adományozta a Kossuth-emlékzászlót. Pongrácz Gergelynek ugyanakkor átadták a Gagyi Balla István 56-os emlékezéseit tartalmazó kompakt lemezt.

Közismerten lassú a román igazságszolgáltatás, ezért nem nehéz messzemenő találgatásokba kezdeni: vajon kitől kapta a bukaresti 2. kerület bírósága az útmutatást, hogy az SZKT-ülés megkezdése előtt néhány órával feltétlenül lásson napvilágot a Tőkés Lászlót elmarasztaló döntés? A szolgálatkész bíró sietségében az indoklást is hajlandó volt későbbre halasztani, csakhogy határidőre igaza legyen az RMDSZ-nek. Pardon: az RMDSZ operatív vezetőségének.
De ne legyünk rosszak. Örvendezzünk, hogy végre felgyorsíthatók az események. Az érdekvédelmi szervezet vezetőségének érdekeit védelmező ügyvéd számára a lehetőségek végeláthatatlan távlata nyílt meg, ezt a helyzetet feltétlenül ki kell használni.
Az egyik legsürgősebb feladat az lenne, hogy az 1989. december 22-ei amnesztia után ártatlanul elítélt, meghurcolt, kifosztott magyarokat egy-két nap alatt rehabilitálja ez a rögtönítélő bíróság. A hét második felében rendezni lehetne az összes egyházi és más közösségi ingatlan visszaszolgáltatását. Erre egyébként van jogi példa. Az államosítás idején nem sokat bíbelődtek olyan szervezési aprósággal, hogy a jogos tulajdonost az utca jobb vagy bal oldalára tegyék ki. A jogtalan bitorlóval miért bánna kíméletesebben az igazság bajnoka? A székelyföldi közösségi erdőket úgyszintén tollvonással juttathatná vissza a jogos örökösöknek, mielőtt a sokoldalúan fejlődő kapitalisták végképp kiirtják azokat, együtt-împreuna. A magántulajdonban volt ingatlanok helyzetének rendezésében ez a rendkívül hatékony bíróság azzal is jó példát szolgáltathatna, hogy nem azok idejét és pénzét rabolná, akik idejében leadták visszaigénylési okmányaikat, hanem azokat dugná rács mögé, akik elszabotálják az Európa szemkiszúrásáért készült törvények alkalmazását. És ha már itt tartunk: a kolozsvári polgármester rétestészta-pereit néhány óra alatt elintézhetné, a főtéri gödröket betömethetné, hogy majd a 200. évfordulón a bíró arcát ne lehessen dörgedelmes szónoklattal pirongatni.

Október 26-án keltezett világhálós levelemmel igazolhatom, hogy közvetve megjósoltam a moszkvai túszdráma utolsó felvonását. Idézem magamat:
„Haver, felteszek egy találós kérdést, jól figyelj, mert csak egyszer írom le. Mi történt volna, ha 1956 novemberében Mécs Imre megszervezi a moszkvai Balsoj Tyeátr megszállását, túszul ejti a nézőket, valamint a Hattyúk tava balerináit, és bejelenti, hogy mindaddig szünetel az intézmény kulturális nevelő jellegű tevékenysége, amíg nem vonják ki Magyarországról a szovjet csapatokat és Kádárékat?
Haver, gondold meg, ne nevess ki. Ha Mécs Imrének van némi jövőbelátó képessége, sejthette volna, hogy jelenlegi kormánypárti kollégái halálra ítélik, és csak akkor mentik meg a bőrét, ha többek között megígéri, hogy néhány évtized múlva közreműködik Kádár egyik titkosrendőrének előléptetéséhez miniszterelnökké. Vagyis kellemetlenségek érik, ha nem győz a forradalom. Továbbá gyaníthatta volna, hogy a rendszerváltás után minden koszorúzási ünnepségen valamiért kifütyülik, lehurrogják, ezért érdekelt volt egy világraszóló haditett kifundálásában. Mindezek tudatában, és ha valóban annyira szívén viselte a magyar forradalom ügyét, ahogy el nem mondhatott szónoklataiban állította volna, belevág a kommandó-akcióba, hidd el nekem, haver. És ha belevág, mi történik? – ez itt a találós kérdés.
Ne törd magad, haver, megmondom a helyes választ. Hruscsovnak esze ágába se jutott volna kivonulni Magyarországról. Hát még hogy Kádárékat is visszavonja!? Akkor miből lett volna az MSZP, amelynek támogatásába később az USA budapesti nagykövete is bekapcsolódik? És mi lett volna a terrorizmus elleni globális terrorizmussal? Ezek távlatokban gondolkoznak, haver, ha a saját érdekükről van szó, ezért Hruscsov megbeszélte volna nyugati ellenségeivel, akiket éppen utolérni készült a békés egymás mellett élésben, hogy Mécs Imrét szóhoz sem engedi jutni, úgy felrobbantja a Balsoj Tyeátrot, mint a pinty, de erről ne beszéljenek a nyugati szabad sajtóban, mert úgyis marad elég néző és balerina, és különben is mindez Magyarország belügye.
Hát nem pontosan hasonló dolog történt? Putyin most sem vonult ki Csecsnyából, és azt sem tűrte el, hogy holmi forradalmárok ártatlan túszokat gyilkoljanak halomra. Kinyírta őket ő maga gázzal, a kipróbált módszerrel. Ilyen a nagyhatalmi büszkeség. Nincs kizárva, hogy ha a CIA idejében értesül a világkereskedelmi központ elleni támadásról, saját kezűleg robbantotta volna fel a tornyokat, mondván, hogy alá voltak aknázva, és így kisebb a kár. A repülők a nagy semmibe suhantak volna, csak azért is.”
Eddig az idézet levelemből.
A haver kertelés nélkül megírta, hogy előzetes tiltakozásom ellenére kiröhögött. Hát azt hiszem én – idézek a válasz-találóskérdésből –, hogy csecsenek működtek a kultúrpajtában? Vajon nem kellett megerősíteni a terrorizmus elleni világháború keleti szövetségesének az elszántságát, hogy a Biztonsági Tanácsban nehogy leszavazza az Irak elleni hadüzenetet? Tudjam meg – olvashattam a válaszlevélben –, ha a világközvélemény ilyen naiv, mint én, az Eiffel-torony is könnyen veszélybe kerülhet. Ledöntésével és a gaztett ráfogásával valamely terrorista szervezetre a berzenkedő Párizst is betagolhatják az antiterrorista arcvonalba.
Különben – tette hozzá internetes levelezőtársam – a logikus most az volna, ha Bush ugyanúgy hadat üzenne Putyinnak, mint Szaddámnak, mert mindkettőnek van tömegpusztító fegyvere és mindkettő gáztámadást vezényelt saját népe ellen. Hát nem? Végül is nemcsak a túszok, hanem a csecsenek is saját állampolgárai.
Hm. Azért az én találós kérdésem a Mécs-kommandóról még állhat a lábán. 1956-ban nem volt ennyire bonyolult a világ.
És ha már annyira benne vagyunk a találóskérdezésben: miért nem lehetne megrendezni a túszdrámát a Tompa Gábor igazgatta Kolozsvári Magyar Színházban? Erre maholnap csak a kitüntetés-osztogatók nem tudják a választ. Nekik megsúgjuk: azért, mert nincs hozzá közönség.