Nits Árpád

Ki hitte volna, hogy ebben a baljós évben Tőkés László jóakarójává válik Markó Béla? Mert képzeljük el, mi történt volna, ha a tiszteletbeli elnököt is bevonja a Magyar Állandó Értekezlet D–209-es által összehívott tanácskozásának RMDSZ-küldöttségébe. Fölöttébb kényelmetlen elutasítani egy ilyen ajánlatot, de egy püspök számára még kényelmetlenebb részt venni olyan összejövetelen, amelyen egy sátáni intézmény hadnagya elnököl és nem szónoki kormányról, meg legbékésebb MÁÉRT-ról szónoklatot olvas fel szabadon.
Valószínű, hogy a küldöttségek összetételének eldöntését a nemkívánatos személyek távol tartásának általános szándékával hárították a határon túli magyar szervezetekre, Duray Miklós jelenlétét mégis el kellett viselniük a szervezőknek. A felvidékieknek még nem lehet ukázokat sugallni. Ám gondoskodtak arról, hogy vita így se legyen. Egyszerűen törölték a napirendi pontok közül. Ebben gyakorlatuk van a Horn-kormány idejéből, amikor a román–magyar alapszerződés parlamenti vitájára a legfőbb érdekeltek képviselőit néma szemlélőknek hívták meg.
A mostani MÁÉRT-összehívás másik érdekessége: nem küldtek meghívót a Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártnak. Pedig 1990 óta bejegyzett, és mint neve is mutatja, a romániai magyarságot képviselő, felkapott idegen szóval: legitim szervezet. Néha még választásokon is hallunk róla, eredményhirdetéskor már kevésbé, mert olyankor az RMDSZ eget ostromló üdvrivalgása minden mellékzörejt elnyom. Kárpátalján viszont a konkurens szervezet sokkal fiatalabb, választáson nem mérettetett meg, küldöttei mégis ott voltak a butapesti tanácskozáson. (A Butapest nem félregépelés. Az áprilisi választások után olyan természetű vírus került a szövegszerkesztőbe, amilyen 1990 májusa után ütötte fel a fejét Bukarestben. Ion Iliescu nevét sem lehetett helyesen leírni, mert a kurzor visszaugrott a Ionra és átírta Josnak.)
A zárójel után térjünk vissza a meghívásokra. Vajon a szervezők miért részesítették hátrányos megkülönböztetésben a mi RMSZDP-nket és miért tüntették ki figyelmükkel kárpátaljai testvérpártját? Vajon kinek akartak kellemetlenkedni és kinek nem? Ezek szerint az MSZP–SZDSZ-kormány Kovács Miklós KMKSZ-elnököt nem kedveli.
Úgy tűnik, ennek a MÁÉRT-tanácskozásnak egyetlen napirendi pontja volt, a borstörés a politikai ellenfelek orra alá.
Ennek ellenére sokan úgy vélhetik, hogy olyan személyiséget, aki több mint tizenkét éve letűnt és mai diktátorokkal szembeszállva, nyíltan, politikai és személyes fondorlatoktól mentesen kiállt és kiáll az erdélyi magyarság érdekében, még egy ilyen kisiklatott intézményből sem szabad kirekeszteni, mellőzését az erdélyi magyarság nem tűrheti el. De ahogy Duray Miklós végigszenvedte az ún. tanácskozást, abból arra következtethetünk, hogy ilyen beszűkített mozgástérben kár bármilyen erőfeszítésért és megalázkodásért. Nem érdemes statisztaként végighallgatni a különböző forgalmi rendszámú D-tisztek ígérgetéseit, például azt, hogy nem módosítják lényegesen a kedvezménytörvényt. Ha tényleg őszinte mostani szándékuk, korábban miért ásták alá státusunkat otthon és minden nemzetközi találkozójukon? Ezt a választási kampánytémát feketére hazudva használták ki április előtt, most fehérre meszelve rángatják elő a helyhatósági választásokra. Kit akarnak megfogni vele? A butapestieket és „legitim” vezetőinket talán sikerülhet. Mert azok készségesen hagyják magukat meggyőzni.
Elkeserednünk mégsem szabad. A mostaninál hosszabb böjtöt is átvészeltünk. Sőt az erdélyi magyarság lélekszáma éppen akkor növekedett látványosan, amikor az ÁVH-uralta Magyarországra nem számíthattunk. Nem azért, mert visszatoloncolták a menekülőket. Most sem kell arra buzdítani a butapesti hatóságokat, hogy akadályozzák meg az erdélyi magyarok kivándorlását. Az MSZP Magyarországába ki akarna menekülni? A mindenre elszánt kishitűeket azonban nehéz lebeszélni, így útjuk legfeljebb megnyúlik egy határral. Várhatóan fellendül a magyarországi emigráció is. Nálunk etnikai és gazdasági, az anyaországban politikai tisztogatás folyik, amely nem maradhat következmény nélkül. Ha tovább fokozódik a választási kampány, Magyarország örökös állampolgárai maradnak a 19 ezer forinttal megvásárolt nyugdíjasok, akik ezért a néhány tallérért képesek tönkretenni unokáik jövőjét, továbbá a megélhetési gyermekvállalók, a gátlástalan segély- és bérkiáramoltatás más, pillanatnyi haszonélvezői és természetesen a hatalomba visszaültetett kormánypártok hűbéresei. A lefasisztázott, rendőrpajzzsal taszigált fiatalok válaszreakciója kétséges. Iliescu újraválasztása sem kedvezett az itthon maradási ösztönnek. De ezzel ellentétes folyamatok is elindulhatnak. Etnikai és politikai kisebbségi létben egyaránt súlya lehet a dacos elkötelezettségnek.
Egyébként ha igaz az, hogy az erdélyi magyarság fogyatkozásának legfőbb oka az anyaországba való áttelepülés, vajon a vérátömlesztés nélkül hány plusz hány magyar miniszterelnöke lenne a D–209-es?

Roppant nehéz megszabadulni a Szabad Demokraták Szövetségének öntapadós jelvényétől. Megpróbáltam eltávolítani körömmel, késsel, oldószerrel, pörköléssel, végső elkeseredésemben csiszolóvászonnal, aminek az lett a vége, hogy végérvényesen nyomot hagyott az asztalom oldalán.
Hogy miként került oda, és ha már ott volt, miért nem hagytam a helyén? A múlt évszázad egyik legboldogabb pillanata volt családunkban, amikor megszereztük a reményteljes magyarországi rendszerváltó párt jelvényét a szabadon repdeső madarakkal, amelyek színei is melengették szívünket. Ennyi a felragasztás magyarázata. A jelvény levakarására régóta rászolgált az SZDSZ, de az asztalnak az a bizonyos oldala az utóbbi években a fal felé nézett, senkit sem zavart. A tavaszi szobaátrendezéskor azonban szemet szúrt. Éppen akkor torzult tűrhetetlenné a szabad demokraták kampányricsaja a lop-stoppal, az ápolónők szex-rudas táncoltatásával, a magyar egészségügyi ellátás féltésével az erdélyi magyarok néhány aszpirin-igényétől stb., stb., vagyis mindazzal, amivel alájátszottak az MSZP pánikkeltésének. Erdélyi átlagmagyar – vagyis aki anyagilag nem érdekelt az SZDSZ-szimpátia kinyilvánításában – a történtek után félszeg szabadkozással magyarázgathatta szókimondó látogatóinak, hogy mit keres az asztalán az egykor ígéretes szimbólum.
Az külön történet, hogy az SZDSZ valós színei nem is maradtak olyanok, mint az 1989-ben stancolt jelvényen. A mintegy évtizede liberális polgármester által uralt Budapesten majdnem annyi piros-sárga-kék zászlót lenget a szél, mint egy másik Kárpát-medencei, de a Balkánra sodródott városban, ahol választások idején szintén földalatti-építéssel eteti a polgármester a szavazókat. Ám a kolozsvári polgármester nemzete zászlószíneivel és nem hűbéri felségjelével díszíti a várost. (A díszítés módját most nem firtatjuk.)
Hosszasan tovább sorolhatnám a jelvény eltávolításának objektív szükségességét, mégis attól tartok, elhamarkodtam. Magyarország története második természetellenes kormányszövetségének kezdeti ellentmondásai nyomán a pártban egyre erősebbek a hangok, amelyek az 1989-es politikai vonalhoz való visszatérést sürgetik, és ha ez bekövetkezik, asztalomon a foltot ugyanolyan jelvénnyel takarhatom le.
Ennek persze komoly akadályai vannak. Az SZDSZ-t nemcsak egyes vezetőinek balkezessége, hanem meg nem érdemelt sérelmek sorozata sodorta azok oldalára, akik a rendszerváltáskor a barikád másik oldalán küzdöttek a létező szocializmus vívmányainak megőrzéséért (sőt küzdenek ma is, lásd a téesz-tulajdonosok érdekvédelmét a földtörvény módosításakor). Az SZDSZ pedig nem éppen kenyérdobálással válaszolt a gyalázkodásokra, a kisemmizésre. A taxisblokád durvasága a romániai bányászjárásokéhoz hasonlítható, amelyek ugyanúgy nem tartoznak a szalonképes politikai eszközök tárába.
Az SZDSZ-jelvény régi becsületének visszanyerése azonban létfontosságú lehet a párt számára. Nehezen elképzelhető például az ’56-os üldözöttek békés egymás mellett élése azokkal, akik titkosrendőrségi kínzóeszközökkel is védték tőlük Kádár diktatúráját. Eddig „csak” az egykori táborparancsnokokkal – komcsiaktivistákkal – kötöttek szövetséget, a Gestapónak, KGB-nek, ÁVH-nak és mindennemű állami terrorszervezetnek azonban sokkal rosszabb a megítélése a pártban, az országban és a világban. A titkos ügynökök III. évezredi karrierje és kierőszakolt támogatása annyira felfokozhatja a pártban az ellentéteket, hogy azokat majd nem lehet elsimítani bizonyos engedményekkel, például egy gyenge polgármester-ellenjelölt kijelölésével és egyébbel, amit egyelőre sikerült titkokban tartani. Márpedig a szakadás katasztrofális lehet az amúgy is küszöbmagasságúra zsugorodott párt számára.
A SZDSZ első balra tolódása jelentős választótestületi veszteséget okozott, a második pedig, a menetelés a szigorúan titkos tiszt vezetése alatt, olyan végzetes lehet, mint Torgyán kacérkodása a szocialistákkal a választási kampány előtt. Ezzel szemben a polgári oldalhoz való közeledésével az SZDSZ megvalósítaná a visszakanyarodást 1989-es politikájához – ahogy ezt a párt ifjúsági szervezete is szorgalmazza. Hiszen valamikor egy másik ifjúsági szervezettel, a Fidesszel közös platformról indultak. Hogy közben hetet-havat összehordtak egymásról, az megint külön történet, de ilyen a politika. Valamikor az MDF sem emelte maga mellé a hatalomba a Fideszt, és a Fidesz sem válogatta meg szavait a parlament ellenzéki padsoraiban és a Magyar Narancsban, de hol vagyunk már azoktól az időktől...
A Fidesz–MDF–SZDSZ-pártszövetség létrejöttétől is messze vagyunk. De nem biztos, hogy időben, meglehet, hogy csak térben, amelyet a gyorsulás gyorsulásának évezredében könnyű áthidalni. Egyelőre javában folytatódik a kölcsönös címkézés. Fidesz-politikusokról leprásoknak kijáró undorral nyilatkoznak olyan tekintélyes SZDSZ-ideológusok is, akik szabadulni szeretnének az erkölcsi válságból. Szóval most még úgy tűnik, az SZDSZ jelvénye eltávolíthatatlanul odatapadt az MSZP szekerére. Az asztalomon lévő foltot mégsem sietek más pártjelvénnyel takarni. A szegfűben, tulipánban, pláne a rózsában vagy rózsákban mikroszkóppal sem lehet távlatokat látni.
Ha pedig minden balul üt ki, majd akad egy jó bútorfényező.

Elképedve figyeltük a múlt heti budapesti eseményeket, a rendőri brutalitást, a tüntetők és riporterek (!) földre teperését, a fejek beverését, a pisztoly előrántását a farzsebből... Ez nem lehet igaz, ezeket a tömegjeleneteket biztosan valami vadnyugati filmhez készítik bérmunkában – gondoltuk volna, ha tizenkét évvel korábban nem esünk át hasonló döbbeneteken, amikor a bukaresti Egyetem téri tüntetést oszlatták fel szintén fölöttébb gyanús eszközökkel és módszerekkel.
Bukarestben is temérdek megoldás kínálkozott volna a forgalom helyreállítására, ehelyett összeszedtek és elhurcoltak néhány embert. Mintha az állampárti aktivisták újraválasztása ellen tiltakozóknak közvetlen célt akartak volna felkínálni mozgalmuk folytatásához: szabadítsák ki a bajtársakat. Az akciót még meg is könnyítették azzal, hogy a Belügyminisztérium alagsorát átmenetileg átjáróházzá változtatták. Közben néhány autóbusz felgyújtásával és szélsőjobboldali erőkre való célozgatással megadták a jelt a rendszerváltás bevált alkalmi rendfenntartóinak. A neoszocreál alkotás pedig azzal zárult, hogy a bányászoknak megköszönték buzgóságukat. (Mellékesen emlékeztetnénk arra, hogy a bányászok között tényleges bányászok is akadtak. Olyanok, akikkel aztán a romániai kapitalizmus szocialista építői a legkegyetlenebb módon elbántak. A magyarországi MSZP-szavazók többségére vajon milyen sors vár?)
A bukaresti Egyetem téri mozgalom brutális felszámolásának kétségkívül az volt a célja, hogy a politikai hatalom „új” birtokosai erőfitogtatással is megszilárdítsák helyzetüket, jelezzék, hogy nem tűrnek ellenszegülést. A budapesti Erzsébet hídon is látszólag feleslegesen csavargatták a tömegből kiemelt néhány fiatalember karját, holott a cél pontosan az volt, mint tizenkét évvel ezelőtt Bukarestben: többé senki se merészelje kétségbe vonni a választások eredményét.
A bukaresti bányászjárás és a budapesti kommandóakció aprólékos összehasonlítása persze nem működne. Már csak azért sem, mert Bukarestben nem volt „békés” taxisblokád-előzmény. A forgatókönyv céljának azonosságát tekintve azonban nem sok kétségünk lehet, miután Budapest rendőrfőkapitánya nyilvánosan megköszönte a rendőröknek azt a fajta rendteremtést, amely csak méreteiben maradt el Iliescu 1990-es karhatalmi beiktatásától, és amely hosszú évekre megpecsételte Románia diplomáciai helyzetét.
A történtek ellenére (vagy épp azokért?) Adrian Năstase román miniszterelnök a magyar kollégájával tartott kolozsvári sajtóértekezleten azt mondta, hogy Medgyessy Péter növekvő támogatottságához hozzá kell számítani az ő személyes és kormánya támogatását is. Mivel ebben a példabeszédben matematikailag értelmezhetetlen mennyiségek szerepelnek, és azt sem lehet tudni, hogy összeadásról, kivonásról avagy a D–209-es ügycsomóhoz tartozó bevonásról van-e szó, térjünk át inkább egy másik beszédtémára: vajon miért nem érvénytelenítették az Orbán–Năstase-paktumot a kolozsvári találkozón? Hiszen ennél jobb alkalomról álmodni sem lehetett az MSZP egyik leghangosabban harsogott választási ígéretének teljesítéséhez.
Ez a probléma matematikai eszközökkel felvezethető. Ugyanis az MSZP a választási kampányban többek között azzal ejtette kétségbe választóit, hogy Orbán Viktor olyan előnytelen megállapodást kötött, amelynek következtében 23 millió román vendégmunkás (nemzetiségre, vagyonra, politikai beágyazódottságra való tekintet nélkül) elözönli Magyarországot. Most viszont a legfrissebb népszámlálási adatok ismeretében a paktumot át lehet keresztelni Medgyessy–Năstase-egyezményre. A 21 milliónál alig valamivel több román vendégmunkást megrázkódtatás nélkül elviseli a magyar alkalmimunkaerő-piac. És ha nem, akkor is annyi. A választásokon túl vannak, sőt a karhatalmi beiktatás is megtörtént.

Alig tucatnyi évvel ezelőtt az is izgalomba tudott hozni bennünket, ha Kim Ir-szen észak-koreai önkénykormányzati főálnok meghűlt. Reménykedni kezdtünk, hátha némi szövődmény megszabadítja a világot Ceauşescu utolsó barátjától, és elérhetőbb álommá válik a romániai primitivisszimusz hanyatlása. Tudtuk, hogy a diktátorfióka utódképezését már rég elkezdte az észak-koreai főkáderosztály, de akkor is, legalább történjen valami.
Gondoljunk bele: az egyik utolsó diktátor a földteke túlsó oldalán élt vissza hatalmával, mégis összefüggést láttunk egészségi állapota és saját sorsunk között.
Annál meglepőbb az a közömbösség, amellyel egyesek közülünk a szomszédos, baráti és szintén szocialista ország fejleményeire nagyokat legyintenek: nem a mi dolgunk.
Az első döbbenetet az váltotta ki, amikor a magyar szocialista kapitalisták különös körülmények között ismét hatalomra jutottak, és erre elhangzottak olyan erdélyi vélemények, hogy ettől nem függ a mi fizetésünk vagy nyugdíjunk. Megbocsásson a világ, de hogy ne függne. Hiszen az MSZP-sek már kampánynyilatkozataikban is azt ígérték román kollégáiknak, hogy mindenben támogatják őket, pártjukat besegítik Internacionáléjukba (Föl, föl, bankárjai a Földnek!), kormányukat a NATO-ba, az EU-ba, mindenbe. Vagyis ezek hatalmát annyira bebetonozzák, hogy egy véletlenül felbukkanó ellenzéknek esélye se legyen. Márpedig amíg ezeknek nincs konkurenciájuk, a szemünket is kilopják és kilopatják korrupt holdudvarukkal.
(Mellesleg: mi értelme volt kivégezni az egykori fővadászt, ha az országnak el kell tűrnie, hogy ez a másik fővadász a nagy nyilvánosság előtt kedvtelésének hódoljon? Már teljesen felépítette a kapitalizmust, nincs mit kezdenie a kezével?)
Az is a rossz előjelek közé tartozik, hogy a mindenkori román kormányzatot látszólagos megállapodásokkal, de valójában feltétel nélkül kiszolgáló RMDSZ-vezérek köré az alapítványi támogatások úgymond központosításával a meglévőnél még erősebb támfalat épít a jelenlegi magyarországi kormányzat. A Fidesz sem ösztönözte eléggé egyéni villáikat és közösségi kudarcaikat halmozó politikusaink leváltását, az MSZP és az SZDSZ azonban kifejezetten ezeket támogatja. Mintha a magyar baloldal érdekelt volna állóvizes tengetésünkben.
A kormányalakítást követő események tovább növelik közömböseink (elfásultjaink?) csoportját. Már jobbra való politikusaink között is akad, aki azt vallja, hogy lényegében mindegy, melyik párt került Magyarországon hatalomra, a lényeg az, hogy valamit mozgasson érdekünkben. Valóban? Vegyük szemügyre Tabajdi Csaba mostani strassburgi ügyködését. Tényleg úgy néz ki, hogy a lelkét kiteszi a kedvezménytörvény elleni áskálódás leszereléséért. De ki táplálta be a Jürgens nevű hollandusba azokat a hiedelmeket, hogy a polgári kormányzat idején Magyarország feszültséggóccá változott? És ki harsogja napjainkban is azt, hogy a Fidesz a nagy Magyarország ábrándjával szédítette híveit? Kinek a leleménye az, hogy a Fidesz túlszerette a határon túli magyarokat? Jürgens nem a légből és a szomszédos államok országimázs-központjaitól szerezte be ellenérveit, hanem Tabajditól, valamint egész pártjától (az egyetlen kivétel, Szűrös Mátyás nem hozott tavaszt) és a csatlós SZDSZ-től kapta tálcán.
A titkosrendőri botrányra is azt mondják egyesek – nem csak Magyarországon –, hogy: na és... Pedig ha egy szomszédos és baráti szocialista ország miniszterelnöki hivatalában maradhat egy fedett tiszt, ez a tény önmagában is erősíti az itteni szekusok politikai és gazdasági hatalmát az alvilágban és a felszínen egyaránt. Hát még ha tekintetbe vesszük a KGST-ben meggyökerezett összefonódásokat! Érdekes, hogy Medgyessy Péter nem tanult meg angolul, amikor a Nemzetközi Valutaalappal folyó tárgyalásokon kellett állítólag a fülét hegyeznie, viszont jól tud románul. Vajon milyen célból tartotta aktívan éppen a bukaresti tárgyalások nyelvének szókincsét?
Az MSZP választási győzelmére különös fényt vetít Medgyessy megkésett és kényszerű vallomása. Emlékezzünk vissza az egy évvel korábbi eseményekre, amikor az MSZP Németh Miklóst próbálta beszervezni a polgári kormány elleni offenzívához. A londoni bankárvilágból hazatért egykori miniszterelnök körülnézett országában, és azt tapasztalta, hogy nincs kormányváltási hangulat, ezért nem vállalta az edzőzsák szerepét. Az MSZP más jelölt után nézett és megtalálta Medgyessyt, aki addigi karrierje során bármit elvállalt. Akár volt, akár nem volt valamihez tehetsége. Ilyesmire mások is kaphatók, de őket inkább kalandoroknak tartja a közvélekedés. Medgyessy viszont sikeres pártaktivista és bankár. Neki minden bejött eddig. Mintha őrangyal állt volna a háta mögött. Vagy őrnagyangyal... Jelölésével például kormányváltó hangulat támadt. Nem fokozatosan, hanem egyből, az első választási forduló végén, eredményhirdetéskor. Addig senki sem érzékelte, még a közvélemény-kutatók sem, pedig a jóslatuktól a kenyerük függ. Ez a fránya kormányváltó hangulat mintha a föld alól bújt volna elő. Az alvilágból. Ahova visszavonult az egykori titkosrendőrség, és ahonnan most is mozgatja a szálakat.
Azt sem nehéz elképzelni, hogy az ügynökbotrány kirobbanása után az MSZP–SZDSZ-pártszövetség miért nem dobta ki azonnal a hajóból az elviselhetetlenné vált koloncot. Mert nem hagyják azok, akik úgymond kormányváltóvá változtatták az ország hangulatát. Megdolgoztak érte, tehát most várják a jutalmat, mindazt, amit a miniszterelnöki székbe segített jelölt és pártja megígért nekik. Az egykori (?) elvtársak amúgy is türelmetlenek és telhetetlenek. Nem véletlenül seper végig Magyarországon a leváltások hulláma.
Eddig elképzelhetetlen, hátborzongató távlatok nyílnak meg a diktatúrák titkosrendőrségei számára, ha a magyar precedenst elfogadja a közvélemény. Ha ez bekövetkezik, Európa felkészülhet a Gestapo-tisztek, a KGB-ügynökök, a szekusok és általában a világ legsötétebb erőinek nyilvános megdicsőülésére. Ne legyünk ebben közömbösségünkkel bűntársai a szocialista maskarába öltözött nagytőkéseknek, azok alapítványi támogatottjainak és megtévesztett szavazótömegeinek.