Nits Árpád

Amikor Tony Blair brit miniszterelnök április elején, rögvest az első választási forduló után a magyarországi szavazók befolyásolási szándékát pillanatra sem leplezve meghívta Medgyessy Pétert, hogy a máris biztosra vett beiktatása után látogasson el Londonba, óva intettük Angliát. Úgy látszik, londoni kormánykörökben nem olvassák lapunkat. De az is meglehet, hogy a bankárvilág érdekvédelmi szempontjai miatt nem követték tanácsunkat. Pedig emlékeztettük az angol politikusokat, hogy már Ceauşescu kényeztetésére is mennyire ráfáztak. Ugye, a királyi hintót, amelybe a Kárpátok géniuszát annak idején beültették, alaposan fertőtleníteniük kellett.
Most a világ egyik leghagyományosabb királysága szocialista hajlamú kormányának szalonjaiban, ahol a D–209-es ügynök megfordult, ÁVH-szagtalanító vegyszert kell szétpermetezni.
Mit kellene tenniük, hogy harmadszor ne lépjenek ugyanabba az iszapba? A magyar modell segíthetne. Alakítsanak polgári köröket és fizessenek elő valamely polgári lapra. Például az Erdélyi Naplóra. És vegyék komolyan újabb figyelmeztetésünket: ne örvendezzenek RMDSZ-vezetők módjára, amikor térségünkben szocialisták ragadják meg a hatalmat. Ezek nem olyanok, mint a nyugati szocdemek. Ezeknek szinte kivétel nélkül vaj van a fejükön. A következő miniszterelnök, ha szintén az MSZP káderosztálya javasolja, talán éppen a D–210-es lesz. Hogy rangrejtve vagy a létező szocialista Magyarország érdekeinek egykori védelmezőjeként büszkén cserepedik fel (sic!) a szónoki dobogóra, az erkölcsileg szinte teljesen közömbös.

Kónya-Hamar Sándor parlamenti küldöttség tagjaként május végén Kínában járt. A 20. századból magunkkal hurcolt előítéleteket gyökeresen megcáfoló élményeiről részletesen beszámolni készül. Íme egy mozzanat, előzetesnek.
Pekingben, Sanghajban, Hongkongban is előfordult, hogy névjegykártyájának átnyújtásakor a román küldöttséget fogadó hivatalos személynek felcsillant a szeme:
– Ön magyar?
– Igen. Miből gondolja?
– A Sándorból. Petőfi is Sándor.
És elmondták, hogy tizenhárom évvel ezelőtt, június 4-én, a pekingi Tien An-men téren Petőfi Szabadság, szerelem című versét szavalva, abból elszántságot merítve várták a halált a fiatalok. Kónya pedig elmondta, hogy június 4. a magyar történelemnek is szomorú évfordulója, és a véletlenek egybecsengését példázza az is, hogy Trianon ugyancsak t-vel kezdődik.
Óriási dolog – mondta később a Nagy-Románia Párt küldöttségi tagja, Mitzura Arghezi –, hogy egy költőt hazájától ilyen messzire is ismernek.

Gyanús, hogy a statisztika szerint gyarapodik a hazai össztermék, holott a kormányzó szocialisták és a kormányt támogató szintén szocialista szimpatizánsok híresztelése ellenére gyors ütemben folytatódik a gazdasági leépülés. A korábbi aranykor felhalmozási termékei, a mamutvállalatok egy része még óriási ráfizetéssel üzemel, mert nem merik szélnek ereszteni a maradék munkásosztályt, vagyis a szavazóbázist, másik része a kapitalizmust építő szocialisták felhalmozási alapját képezi. A széthordott gyárakból komoly összegeket ócskavasalnak be a nyugati piacgazdaságoktól. A hazai termelés csökkenésének további jeleit a belső piacgazdaságban tapasztalhatjuk: a gyökérzöldségtől az utolsó dzsipig minden made in nyugat vagy távol-kelet. Ma már a határon túli (azaz bukaresti) magyarok szemére sem vethetik azt, hogy román kenyeret esznek.
A statisztikai számadatok mégsem színtiszta hazugságok. Bizonyos ágazatok tényleg fejlődnek. De ezek jó része társadalmilag haszontalan. A zavarosban felpörögtetett parazita iparágak nélkül nagyon könnyen elképzelhető lenne az élet.
Ilyen ágazat például az építőiparnak az a része, amely a földszinti lakások üzlethelyiségekké alakításával foglalkozik. Üzletekben régen sem volt hiány, csak a raktárak és a polcok voltak üresek. A 12 évnyi fényesnél fényévesebb éven túl vagyunk, elértük azt, hogy a polcok minden üzletben roskadoznak az árutól, mert fizetésképtelen kereslettel nem érdemes sorba állni, a felülről felkapaszkodott réteg igényeit tehát tumultus nélkül kielégíthetné az egykori üzlethálózat.
Egy másik parazita ágazat felfutását különösképpen Kolozsváron lehet megfigyelni. A polgármesteri Zászlógyártó Kft. egész termelése áfával együtt szerepel a hazai össztermékben, úgy, ahogy a svéd GDP-ben is benne van a Volvo gyár termelése. De micsoda különbség...
Kisebb-nagyobb városok minden utcasarkán felbukkantak a magánhőerőmu- és vízóraszerelő vállalkozások. Ezek nélkül vígan megvoltak a panelházak több évtizedig, amíg a demokratikusan megválasztott központi és helyi vezetők az egekig nem emelték a futés és a víz árát. A megsarcolt kényszerfogyasztók megpróbáltak szabadulni a közköltségi terhektől, ezért tömegesen fogadták el az újszeru vállalatok szolgáltatásait. Ezek a háztáji beruházások is jelentkeznek a hazai össztermékben, mint a szerelő kft.-k bevételei. De hol a társadalmi haszon? Létrejött-e valami új használati érték? Növekedett-e a panelházlakók kényelme? A magánhőerőmuvek tulajdonosai szorongva hallgatják a híreket a szaporodó robbanásokról, és dühösen hárítják el a felettük lakó szomszédok követelését, hogy a magánkéményeket magasítsák a háztetőig. Érdekes látvány lesz. Az egyéni vízórák beszerelése is kellemetlen szövődménnyel jár. Minél több egy-egy lépcsőházban a magánvízóra, annál nyilvánvalóbb a különbség a vízmuvek számlája és a lakásokban leolvasott vízfogyasztás összege között. És mit mondanak erre a helyi és központi bölcsek, akik elnézték az eszméletlen áremeléseket? Azt tanácsolják, hogy az egyéni vízórák adatait tekintsék tájékoztató jellegunek, és a blokk vízfogyasztását osszák el méltányosan egymás között a lakók. Úgy, mintha a vízórák beszerelésére ki sem dobtak volna két-három havi minimálbért.
És a feketeleves még hátra van.
Kolozsváron már beütött az első mennykő. Egy vízóraszerelő beadta a kulcsot. Kifutói hónap végén nem járják többé a háztömböket, nem olvassák le az általuk beszerelt magánvízórákat. A lakószövetségek pedig nem fogadják el a lakók által leolvasott fogyasztást, mert ugyan ki szavatolja, hogy azok megfelelnek a valóságnak. Arra nincs sok remény, hogy a blokkbizottságok létrehoznak albizottságokat az egyéni vízórák leolvasására. A kárvallottak előtt tehát két út áll: más szerelővállalkozóval újratelepíttetik a vízórákat, ha pedig erre nincs pénzük, fizetnek, mint egyéni vízóra nélküli szomszédaik.
Ezek után mit mondhatunk? Nem olyan nagy baj, ha fejlődik a román gazdaság, de nem ártana kissé visszafogni. Nehogy a nagy igyekezetben elhagyjunk más országokat, mert kilátszik a lyukas alsógatyánk.

Azt mondta a napokban egy romániai magyar értelmiségi, pontosabban egyetemi káder vagy kádár – nem ismerem közelebbről –, hogy Szász Jenő nem ingyen űzi az eszét, fáradozását a román állam bőségesen megfizeti. Megdöbbenésem leplezésére azt firtattam, hogy melyik Szász Jenőről van szó. Arról, aki nyugati balliberális körökben hangoztatja, hogy Romániát kisebbségjogi szempontból már nem kell megfigyelés alatt tartani, mert elképesztő módon túlteljesített minden elvárást? Egy ilyen agitátor – ha véletlenül Szász Jenőnek hívják – valóban rászolgál némi román állami közpénzre, többek között a mi adónkból.
A keresztkérdésre a legőszintébb felháborodással jött a válasz: természetesen a székelyudvarhelyi polgármesterre gondol. Akkor viszont melyik az a román kormány – tettem tovább az értetlent –, amely pénzelné a legmagyarabbnak megmaradt erdélyi város első emberét? Talán létezik egy árnyékkormány? Tehát van remény a román ellenzék feléledésére? Ugyan, hagyjuk a tréfát, mert az ügy halálosan komoly – hangzott a türelmetlen replika –, a Năstase-kormány érdeke az RMDSZ szétzilálása, és ezért támogatja minden eszközzel annak belső ellenzékét.
Áhá! Ha eddig nem vettük volna észre, a kormányzó román szocialisták anyagi áldozatot sem kímélve törekednek annak az RMDSZ-vezetőségnek a kigittelésére, amely az egyetlen és legbiztosabb szövetségesük a parlamentben és másutt. Továbbá a kormányellenőrök feltűnően gyakori, rajtaütésszerű látogatása a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatalban nem zaklatás, hanem ellenkezőleg: színtiszta örömszerzés. Azok nem pénzért jönnek, amit büntetés formájában esetleg elvinnének, hanem pénzt hoznak. Júdáspénzt az RMDSZ elárulásáért.
Egyszóval Szász Jenő román kormány általi támogatása pontosan akkora kreténség, mint a 23 millió román vendégmunkás Magyarországra özönlése. Meg akarnak etetni úgy, ahogy az égbekiáltó ostobaságokat betáplálták jó néhány magyarországi szavazóba, mint valami primitív számítógépbe, amelynek nincs víruskereső programja.
Nem fog menni. Nekünk könnyebb átlátni a szitán. Mi nem éltünk gulyáskommunizmusban, ezért nem hisszük el a rémhíreket, ahogy sajnos elhitték egyes magyarországi véreink a baloldali pártaktivisták szakmai ártalomtól ördögivé torzult vigyorgásával feltálalt ijesztgetéseit (1. ábra: Kovács László, 2. ábra: Lendvai Ildikó stb.). Rajtunk nem fog a suttogó propaganda – mondhatnánk, ha nem volna ellentétes tapasztalatunk is. Nem olyan sok, de akad.
Emlékezzünk például azokra a hősi időkre, amikor még azt hittük, hogy társadalmi összforradalom történt Romániában. Jöttek, ugye, a nyugati kamionok a segélyekkel, és nemsokára elindultak a suttogók rémhírei is, miszerint a magyar kamionok tele vannak fegyverekkel, a székelyek már hadgyakorlatoznak, vér fog folyni stb. A régi rendszer apparátusa ilyen szalmaszálakba kapaszkodott – mint később kiderült, nem is eredménytelenül. A szekuskórusba különös felhang keveredett. RMDSZ-körökben egyesek arról hírharangoztak, hogy a Kolozsvár melletti Gyalu község határában felborult egy magyarországi kamion, és a mezőt teleszórta géppisztollyal meg lőszerrel. Rettenetes, hogyan járatják le a románok magyarokkal együtt-împreună kivívott forradalmának nemes eszméit – mondták az egyesek, majd hozzáfűzték, hogy ebben Tőkés László és Szőcs Géza keze is benne van.
Az a rettenetes, hogy ezek az egyesek 12 évet számonkérés nélkül eltölthettek az RMDSZ-ben, sőt tisztségeket is betölthettek. Senki sem faggatta őket, hogy hol vannak azok a fegyverszállítmányok, amelyek álhírét csak azért kapták fel, hogy megkezdjék a politikai vetélytársak félreállítását. Mint mostani kilátástalan szervezettségi állapotunk bizonyítja, nem is eredménytelenül.
A suttogópropagandisták ellen nehéz harcolni. Kérdőre vonás esetén rángatnák a vállukat, hogy ők is csak hallottak valamit valakitől, az is hallotta másvalakitől stb. Választáskor lehetne megszabadulni azoktól, akik ellenőrizetlen és főleg ostoba rémhírek terjesztésével mételyezik a közvéleményt, de nekünk nem adatik meg a lehetőség, hogy közvetlenül válasszuk meg képviselőinket. A Szövetségi Képviselők Tanácsának legutóbbi ülésén sem a belső választások mielőbbi megszervezéséről tanácskoztak, hanem arról ideologizáltak, hogy az erdélyi magyarokat pártsemlegességre ítélte a sors. Vagyis miután állítólagos legitim vezetőink másfél éve a román baloldalt, Ceauşescu egykori aktivistáit támogatják politizálásukkal és elsők között gratuláltak az MSZP–SZDSZ kódnevű ikerklónnak, szálljunk csak magunkba, és ismerjük be, hogy sorsunkkal szembeszegülve szurkoltunk a polgári Magyarországnak...
Nem így látjuk. Mint ahogy nem vesszük be a Szász Jenő elleni diverziót sem.
Úgyhogy ha nem változik valami, számunkra nem marad más hátra, mint mellőzzük az olyan választási listákat, amelyeken az MSZP és az SZDSZ módszereivel azonosuló vaklármázók szerepelnek. Sajnálni fogjuk a listák becsületes jelöltjeit, de rajtuk is múlik, ha korpa közé keverednek.

Minden előzetes értesítés nélkül betessékeltek az antianyag világába, amelyben az atommag töltése negatív és az elektroné pozitív, a mágneses déli pólus úgy viselkedik, mintha északi lenne és helyet követel magának a NATO-ban, a kék újra vörösbe váltott stb., egyszóval minden a feje tetején áll, mint Marx piszkozataiban a hegeli filozófia.
Az általános pólusváltás jeleit naponta tapasztalhatjuk:
Szélsőjobboldalinak címkézett holland pártvezér a nyílt utcán baloldali golyóktól terül el. Az volt a bűne, hogy szerette volna, ha országa a holland munkavállalók, vagyis azok élettere marad, akik az egykori baloldali elméletek szerint csak láncaikat tehetik pénzzé. Ám a mostani szélsőbaloldalon tömörülő nagytőkések érdeke azt kívánja, hogy mennél több idegen éhenkórász rohamozza a munkaerőpiacot.
Szélsőjobboldali szervezetek tagjai tüntetnek a nemzetközi nagytőke térhódítása ellen, baloldali kormányok bankárok és tőzsdespekulánsok testőrzésére kirendelt rendőrei pedig szétverik a pofájukat.
A világ különböző városligeteiben segédmunkások és munkanélküliek áhítattal csüggnek baloldali szónokok ajkán, akik átmeneti korszakok maguk keltette mocsaras zavarosában dúsgazdagra szedték meg magukat. És a csórók elhiszik, hogy a bankárok direkt azért vannak, hogy az ő javukat szolgálják.
Jobboldali politikusok kiállnak a szerény anyagi lehetőséggel rendelkező, de dolgozni és vállalkozni akaró gazdászcsaládok mellett, a baloldaliak ezzel szemben alig várják a hatalom megkaparintását, hogy a termőfölddel az egykori kolhozaktivisták vagyonát gyarapítsák. Többek között. Mert jutna más jogi személyeknek is. Persze nem ingyen.
És ha már itt tartunk: két egymást követő magyar kormány korrupciós ügyeit összevetve, a rekordteljesítmény kétségkívül a szegfűszíntiszta Tocsik-ügy. És még hol vannak azok a sötétkék ügyletek, amelyek feltárását a jobboldali kormány valamilyen okból nem fejezte be? Vajon mekkora összeg ütötte például azok markát, akik levezényelték a magyar cementipar elkótyavetyélését, majd leépítését, utat nyitva az idegen cementnek a hazai piachoz? Régen ez is másként volt. A nagy panamákat, államkasszafúrásokat jobboldaliak hajtották végre a baloldaliak visszafojtott vagy hangosabb tiltakozásától kísérve.
Magyarország puccsszerű választással leváltott jobboldali kormánya okos stratégiát dolgozott ki a munkanélküliség csökkentésére, ezt a liberális baloldal ellenzékként minden eszközzel gáncsolta, majd pedig hatalomra jövet azonnal hozzákezdett leépítéséhez. Ez valamikor éppen fordítva történt: az iparmágnások szolgálatába szegődött jobboldali politikusok voltak azok, akik minden törvényes és törvénytelen eszközzel duzzasztották a tartalékmunkások osztagát, mert a munkaerő ára is a kereslet–kínálat függvénye. Ennek a társadalmi méretű manipulációnak a hatását valamikor a szakszervezetek a baloldali politikusokkal összefogva próbálták mérsékelni.
Apropó, szakszervezetek. Vajon az antivilágban ők töltik be a neutron szerepét? Aktív politizálásuk láttán inkább azt mondhatnánk, hogy előjelük hol plusz, hol mínusz. Az újabban létesült szakszervezetek tagságuk oldalán állnak – mást nem tehetnek. A régebbiek attól függően kapnak pozitív vagy negatív töltést, hogy vezetőiket felveszi-e a parlamenti jelöltlistára a baloldal vagy valamilyen más módon kitünteti-e figyelmével. Például budai házikóval. Ha igen, akkor ezek a szakszervezetek pontosan úgy viselkednek, mint a lenini áttételi hajtószíjak: tagságukat bármiről meggyőzik, ami a baloldal érdeke, például arról, hogy mennyire rossz a minimálbér kétszeres növelése, majd elhajtják szavazni. És a tagság „öntudatosan” megy is.
Az antivilág jeleit még hosszasan sorolhatnánk, és csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy minden rosszban van valami még rosszabb. De legalább hozzászokunk a pólusváltásokhoz, és majd nem fog meglepni, amikor egy zsidó telepes úgy teremt magának életteret, hogy felrobbantja magát egy palesztin mulatóban.