Nits Árpád

Kevesen tudják, hogy Ceauşescu is kényesen vigyázott a választások tisztaságának nemzetközi megítélésére. Annak a képtelenségnek a bizonyítására, hogy őt és az udvartartása által kiszemelt nagynemzetgyűlési jelölteket a szavazók 99,5 százalékban támogatják, egy ideig irattárban őriztette a szavazólapokat és szavazókörzeti jegyzőkönyveket. Ha netán valamely nemzetközi szervezet utólag kíváncsiskodott demokráciájának elmélyültségéről, bármikor kész volt semleges megfigyelők előtt újraszámláltatni néhány község, város vagy akár egy egész megye népakaratának voksokban kifejezett méreteit. Biztos volt a dolgában. Pontosan tudta például azt is, hogy a székelyföldi urnákban valamivel több ellenszavazat található, mint a már homogenizáltabb tájegységeken. Nem sokkal, csak pontosan annyival, amennyiből a szocialista román nemzet számára még világosabbá válik, hogy itt-ott még vannak tennivalók a horthysta maradványok felszámolásában.
Vágyainak urnabeli pontos tükröződését aktivistái a nemzetközi és a hazai szocialista építésben felhalmozott tapasztalatok alkotó alkalmazásával valósították meg. Voltak szavazókörzetek, ahol urnazárás után fáradságos szavazólap-pecsételéssel és -cserével oldották meg a pártfeladatot. Máshol „kifinomultabb” eljárásokhoz folyamodtak. Suttogópropagandával ijesztgették a lakosságot, hogy nem jó viccelni a szavazólappal, nem ajánlatos mindenféle hülyeségeket ráfirkálni, mert fejlett módszereivel a szeku könnyedén megtalálja az elkövetőt. Így helyenként a szavazókörzet zárása után ellenszavazatot kellett becsempészni az urnába – a hitelesség kedvéért.
Egy „nagyvonalú” módszert Bukaresttől alig száz kilométerre, egykori rajoni székhelyből községi szintre lefokozott városkában alkalmaztak a látszatdemokrácia mesterei. Szavazókörzet-zárás után az urnát egyszerűen behajították a néhány lakótömböt kiszolgáló fűtőház kazánjába, az irattárba pedig elküldték azt az urnát, amelyet napokkal korábban előkészítettek 99,5 százaléknyi szavazattal. Mivel az összesítő jegyzőkönyv megírásának feladatát is jóval határidő előtt teljesítették, a szavazás fáradságos napján idejekorán tértek nyugovóra.
A sokoldalúan fejletlen szocializmus építőinek ilyen rugóra járt az eszük, és erről nem is restelltek dicsekedni némi alkohol befolyása alatt.
Az ördögnek jutnának eszébe ezek a kreténségek, ha napjainkban egy szomszédos és baráti, immár szintén újra szocialista pártvezetésű államban nem jön ki a 99,5 százalékoshoz feltűnően hasonló választási eredmény. Egy hajszálnyival sem több szavazattal, mert ha az MSZP túlnyeri magát, azzal kilöki a parlamentből a választás tulajdonképpeni nyertesét, az SZDSZ-t, amelynek kormányba való visszajuttatásáért kerek négy évig folyt a hazai, határon túli és nemzetközi liberálisnak nevezett sajtóban a Fidesz mocskolása. És hajszálnyival sem kevesebb vokssal, mert akkor a polgári jobbik oldal eléri a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többséget. Ez így volt kiszámítva, és a rossz emlékű múlt század hazai és nemzetközi szocialista hatalombitorlásában szerzett tapasztalatok felhasználásával sikerült is megvalósítani.
A legszomorúbb, hogy a patikamérlegen előtervezett választási eredmények mit sem érnének valós tömegtámogatás nélkül. Ceauşescu rendszerének totális tömegellenállás-hiányát végső soron össznépi támogatásnak foghatjuk fel, sőt, az a néhány ember, aki életét kockára téve szót emelt a szocialista diktatúra ellen, távolról sem adta ki a hatalmilag jóváhagyott 0,5 százalékos ellenszegülést. A magyarországi választásokon is lophattak-csalhattak volna napestig a szocialista aktivisták, ha nincs az a jelentős létszámú tömeg, amely elhiszi bankárok és főrészvényesek, valamint globális tőkés-érdekképviselők balról (!) jövő ígéreteit, miszerint nem lesz gázáremelés, adónövelés, tandíj-visszaállítás, nyugdíjcsökkentés és mindenféle Bokros-nyalánkság.

Ha újraszámlálás, szavazásismétlés vagy időközi választás nem állítja félre a haladás útjából a szocliberókat, akkor kereken négy évig folytatódik a válaszkeresés a kínzó kérdésre, hogy vajon mi hiányzott Magyarországon a sikeres polgári kormány újraválasztásához.
A nemzetkatasztrófa elhárításának egyik tényezője kétségkívül a történelmi egyházak hathatós besegítése lett volna, amelyről kiderült, hogy csak az MSZP hazudozásában létezett. Bár törvény nem tiltja a lelkészek politizálását, a magyarországi egyházfők óvakodtak annak kerek perec kimondásától, hogy aki az országnak jót akar, szavazzon a Fidesz–MDF választási pártszövetségre. Olyan elvont utalásokra szorítkoztak, hogy azokra kell szavazni, akikben a hívek kezességet látnak az ország, a nemzet napfényes jövőjének biztosítására. Ha pedig egyes hívek biztonságos jövőképébe az elviselhető gázáremelés és a lágy kábítószerek ígérete is belefért, akkor az egyházak felhívását úgy értelmezhették, hogy mindenki szavazzon az MSZP-re vagy az SZDSZ-re.
A történelmi egyházak most szomorúak és azzal vigasztalódnak, hogy betartották a jóérzés maguk szabta kereteit. A magyarság érdekeihez kevésbé kötődő szekták papjai ezzel szemben diadalmaskodnak. ők bezzeg nem sejtelmeskedtek, sőt a pokol kínjaival fenyegették azokat, akik a szektáknak nem tetsző polgári pártokra szavaznak. Fohászkodásaikba olyan szaporán szőtték bele kedvenc politikusaik nevét, mint 1989 előtt a görögkeleti egyház papjai a Ceauşescuét, tisztségeivel együtt. És most prófétákként ágálhatnak: hatékonyan imádkoztak. E látványos „siker” miatt nem valószínű, hogy ezekben a napokban valamely importált hitvilágkép akár egyetlen megszédítettje visszatér eredeti egyházához. Ellenkezőleg, a következő négy évben tömeges átkeresztelés várható.
A történelmi egyházak attól tartottak, hogy határozott állásfoglalásukkal elriaszthatják a baloldal templomba járó híveit, holott visszafogottságukkal éppen maguk teremtették meg a további lemorzsolódás feltételeit. A szekták politikai hátterének megerősödése, az alakuló kormány várható anyagi ellenszolgáltatása nem sok jóval kecsegtet. Hacsak nem lesz újraszámlálás, szavazásismétlés vagy időközi választás...
A választási kampány másik igazolatlan hiányzója a Magyarok Világszövetsége volt. Valami belső hang a választások előtti időszakban is azt súgta, hogy nem teljesen tiszta a nagy csend az MVSZ háza táján, nem volt egészen világos, mit akarhatott volna Patrubány Miklós elnök Medgyessy Péter jelenlétében megbeszélni Orbán Viktorral, amikor a kormány és az MVSZ viszonya nem tartozik egy ellenzéki jelöltre. A választások után azonban minden világossá vált. Az MVSZ vezetősége előre megfontolt szándékkal nem szólt bele a választási küzdelembe, hogy a megalakuló új kormánynak nyújthassa a markát: Medgyessy adja vissza azt a kormánytámogatást, amelyet Orbán megvont (ennek okait most ne firtassuk). Ez tehát a hallgatás ára. Miközben bizonyos rétegeket képviselő civil szerveződések sorra tették le nyilvános állásfoglalásukat a polgári erők mellett, az összmagyar érdekek képviseletére hivatott Világszövetség a háttérben lapított. Úgy számolt, hogy kivárja, ki lesz a győztes, és akkor ő lesz a nyertes.
Vajon tényleg nyertes lesz? Ebben az ügyben olyan beugrató tánclépések sora következik, hogy csak győzzük figyelni. Az MSZP legcsahosabb médiakutyái sohasem tüntették ki rokonszenvvel a Világszövetséget, személyiségeit lesvihákolták, minden kezdeményezésének ellendrukkerei voltak, kenyéradóik útmutatásai szerint. Miért változna meg hirtelen a baloldal MVSZ iránti érzelme? Csak azért, mert Orbánék sem rokonszenveztek az MVSZ jelenlegi vezetőségével? Az érzelmi indítékok nem elegendőek a politikai köpönyeg kifordításához. Ám az ellenség ellensége kihasználható csatlóssá válhat. Például akkor, ha az MVSZ széles sugarú körben fényesíti az MSZP arculatát. Ilyen szempontból szolgálatai többet érhetnek, mint az RMDSZ operatív vezetőségének gyors gratulációja és együttműködési készségének kinyilvánítása. A választások befejezése óta ugyanis a nyugati régiókból kiábrándult üzenetek áradnak az anyaországba, hogy ha a kádári kádereket visszasegítették a hatalomba, ne várjanak anyagi és erkölcsi támogatást. Rokoni kapcsolatok is veszélybe kerültek, miután a nyugatiak megtudták, hogy az otthon maradottak bankárokká és főrészvényesekké átképzett kommunista aktivistákra szavaztak. Ennek a hangulatnak a csillapítására jól fogna egy szerecsenmosdató, akinek bejárása van a nyugati magyarság köreibe. Ilyen ellenszolgáltatásért az MVSZ megkaphatja a szoclib kormány támogatását. Éppen úgy, ahogy a rendszerváltás előtt is a magyar adófizetők zsebéből finanszírozták a Magyarok Világszövetségét. Akkor is egy forradalmi lendületet elfojtó kormányzat, a Kádár-rendszer megítélését kellett javítani a világban.
Az MSZP és az SZDSZ nagy dérrel-dúrral igyekszik felszámolni az Országimázs Központot, helyette szolgálatba állítaná az MVSZ-t.
Ha ez bekövetkezik, az MVSZ-ben is elkezdődik a múlt.
Akár így történik, akár úgy, hogy a szocialista-liberális kormánytól sem kap támogatást, kampánybeli hallgatásával a Világszövetség saját lemorzsolódását idézte elő.
Hacsak nem lesz újraszámlálás, szavazásismétlés vagy időközi választás. Akkor minden helyrehozható és minden politikai hiba leírható.