Nits Árpád

Magyarország aktív választópolgárainak mintegy 51 százaléka, az, amelyik kormányváltásra szavazott, nagy örömet szerzett a román kormányzó pártnak és a vele szövetkezett RMDSZ-vezetőségnek, valamint a román ellenzéknek, továbbá a szlovák vezető politikai erőknek és ellenzéknek. Az eddigi jelek szerint a szlovákiai magyarok politikusai kimaradnak a gyászos felsorolásból. A szerbiai nacionalista, magyarellenes erők is üdvrivalgásban törnének ki, ha figyelmüket nem kötné le háborús bűnöseik öngyilkolása. A kutatgatási kör tágításával bizonyára Moszkvában is találunk MSZP-szurkolókat a régi ismerősök sorában. Távolabb szintén…
Iliescu-szerű somolygásukat citromnyalogatás közben sem tudják elrejteni azok, akik a romániai magyar sajtóban is végigszurkolták a múlt savanyú figuráinak visszatérését a magyar kormányhivatalokba. Az MSZP–SZDSZ-kormány hálájára eddigi honoráriumuk alapján bizton számíthatnak, csakhogy ezután a magyar adófizető közvetlenül állja a cechet. Mint a gázárak növekedését, a tandíjak visszaállítását, a magas adókat, amelyeket még egyetlen Bokros-szerű csomag sem csökkentett, hanem csak növelt stb.
Úgy kell neki, ha ilyen vak és süket! – mondhatnánk, csakhogy a nép sohasem hibás, mindig a vezetőit terheli a felelősség. Márpedig vezetői kis megszakításokkal fél évszázadon keresztül ugyanazok voltak, akik most learatták népnevelésük gyümölcsét. Elhitették Magyarország aktív szavazópolgárainak 51 százalékával többek között azt, hogy aki 23 millió román vendégmunkással fenyegetőzik, azt komoly kormányalkotó erőnek lehet tekinteni. Aligha akad a világon még egy ország, ahol ilyen politikusokat nem hagynak faképnél a választók.
Korábbi balsejtelmem miatti fogadkozásomat betartva lemondok hát a magyarigazolványról. Nincs szükségem olyan okmányra, amelyre MSZP–SZDSZ-hivatal tenné rá a pecsétet. Nem szeretném mások kedvét is elvenni az igazolványtól, de attól tartok, a hajszálnyi többséggel végrehajtó hatalomba jutott pártok gondoskodnak arról, hogy ne sokat érjen. Megint mostohaanyaországunk lett.
De van egy mentő ötletem. Akik újra elárvultaknak érzik magukat, kapjanak Fidesz-igazolványt, címerrel a borítóján. Ne járjon vele semmilyen anyagi kedvezmény, csak legyen valami, ami köti az embert Magyarországhoz. Egy jövőbeli vagy magasságbeli Magyarországhoz.

Érdekvédelmező szövetségünk legfelsőbb vezetősége meg sem próbálta leplezni határtalan örömét afölött, hogy Magyarországon visszatérhetnek a hatalomba a balliberósok. Mivel állítólag bennünket képvisel, bizonyára a mi életérzésünket is tükrözni akarta, próbáljunk meg hát együtt örvendezni az RMDSZ csúcsvezetőségével.
Mindjárt a legelején azonban értetlenül állunk a kijelentés előtt, hogy a szélsőség kiszorításával nagyot győzött a demokrácia. Valóban kiszorult? Az egyik szélsőségesen magyarellenes párt, a Szabad Demokraták Szövetsége újra bejutott a parlamentbe, sőt a kormányban is bársonyszékeket követel. És ezt a tényt is üdvözli Markó Béla. Nyilatkozatbeli ellentmondásra gondoltunk, de aztán kipuhatoltuk, hogy szélsőség alatt a Magyar Igazság és Élet Pártját kell érteni. Hát jó. Ebben a problémában következzen be történelmi kiegyezés. Tényleg nagy eredmény, hogy a MIÉP a második fordulóban nem játszhat mumus-szerepet. Hatásosra sikeredett alakítása. Nemcsak az MSZP és az SZDSZ írta meg neki a forgatókönyvet, hanem műkedvelő színjátszóként ő maga is kiadósan hajtotta a vizet a „Magyar Szabadszocialista Pártszövetség” malmára és rontotta a Fidesz esélyeit azzal, hogy hetek óta célozgatott megkerülhetetlenségére a kormányalakítás idején. Ha valóban a nemzet érdekeit tartotta volna szem előtt, nem tolakszik ennyire, sőt januárban kilép a választási versenyből. Kárba veszett négy és fél százaléka elegendő lett volna a nemzetárulók partvonalon kívülre küldéséhez.
Lépjünk tovább. Azt mondta a szövetségi vezetés, hogy az MSZP– SZDSZ-kormánnyal jól fog együttműködni, mert e pártok vezetőségében sok az ismerőse. Naná! Régi jó ismerőse. Például maga a pártelnök, aki összeráncolt homlokával elkísérte az RMDSZ-csúcs másik közeli ismerősét, az akkori miniszterelnököt, Horn Gyulát Temesvárra a román–magyar alapszerződés aláírása alkalmából, amikor mindketten legalább annyira megalázkodtak Iliescu előtt, mint Grósz Károly korábban Ceauşescu előtt. Most Magyarországnak megint olyan külpolitikára van kilátása, amely halomra gyűjti a babérokat. A szomszédoknak.
Aztán itt van a másik ismerős, Tabajdi Csaba, a határon túli magyarok kérdésének doktora, aki a kedvezménytörvényt a munkavállalás oldaláról azért támadta, mert a környező országokból szerinte hárommillió magyar rohamozza meg a magyarországi munkapiacot. Már nem nagyon emlékszünk erre a fejszámoló-bűvészi mutatványra, mert azóta rálicitáltak 23 milliós ostobasággal. Különben csak most látjuk: nem is voltak olyan buták a cirkuszi mutatványosok, csak tették magukat. Tudták, hogy ennél nagyobb lódításért sem neveti ki őket a magyar közvélemény ama bizonyos fele, amelynek ők kellenek. Akárcsak az RMDSZ csúcsvezetőségének. De minket ne abajgasson Tabajdi doktor úr! Ha bekövetkezik a választási katasztrófa, és őt visszahelyezik egykori hivatalába, a tartásos, gerinces Szabó Tibor helyébe, akkor üljön ott négy évig békében, ki se mozduljon inkább, minthogy minden lépésével kárt okozzon, asszisztensével, Törzsök Erikával együtt, aki az önálló Bolyai-egyetem helyreállításának szándékos akadályozásában szerzett helyrehozhatatlan érdemeket.
Vagy itt van Bokros Lajos, aki a magyarországi nyugdíjasokat megtanította gyorsfalatozásra önkiszolgáló üzletekben, hogy mire a pénztárhoz érnek, ne legyen fizetésképtelenséget okozó blokkolnivaló a kosárban. Meg az egykori belügyminiszter, Kuncze Gábor, aki a társadalmi fogyókúrához feltalálta a megélhetési bűnözés fogalmát. Ezekre az urakra mi is emlékszünk, de nem olyan előjellel, mint az RMDSZ-csúcs, mert 1994 és 1998 között elborzadva figyeltük, hova vezetik azt a Magyarországot, amelynek felemelkedésétől mi is reméltünk valamit. Ha egyebet nem, akkor azt a vigaszt, hogy legalább az anyaországban élő véreink jobban élnek és a térségnek példát mutatnak.
Hosszasan sorolhatnánk ama bizonyos ismerősöket, hiszen egy hagyományos tömegpárt elképzelhetetlen népes aktivistaosztagok nélkül, de a lényeg: madarat tolláról, embert ismerőseiről – ha már Markó Béla nem mondta ki azt, hogy ezek voltaképpen a barátai.
Mindenesetre, ha az RMDSZ-csúcs az erdélyi magyarság véleményének megfelelően óhajtott állást foglalni a magyarországi választások első fordulója után kialakult helyzettel kapcsolatban, akkor pontosan eltalálta szarva közt a tőgyét. De biztosak lehetünk abban, hogy nem a mi életérzésünknek akart hangot adni, hanem a sajátjának. Leplezetlen öröme érthető: a szabadszocialisták visszatértével úgy bebetonozhatja hatalmát a következő négy vagy nyolc évben, hogy a mostaninál is nagyobb mértékben függetlenítheti magát az erdélyi magyarságtól. Ha ez még egyáltalán lehetséges.
Persze falvédőtartozékok lennénk, ha mindezen csodálkoznánk.
És természetesen azon sem csodálkozunk, hogy ezúttal is Tőkés László mondotta ki azt, amit az erdélyi magyarság érez. És hogy a távolabb élő Duray Miklós gondolatai is sokkal közelebb állnak a miénkhez.

Hízik a mája az átlagos MSZP-választónak: Tony Blair brit miniszterelnök meghívta Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltet, hogy látogasson Londonba rögvest a második forduló után. Mivel a politikában minden érdekekhez kapcsolódik, könnyű átlátni a szitán. Az angolok most annak drukkolnak – és annak segítik a választási kampányát! –, akiről azt remélhetik, hogy könnyebb vitapartner lesz az integrációs egyeztetések idején. Meg aztán a világ bankárjainak egyesülése is könnyebben megvalósulna, ha Magyarországon rögzülne az első választási forduló eredménye.
Bizonyára más nyugati államok politikusai is éltetnek hasonló reményeket, de azok kinyilatkozását nem kapkodják el. Őszintén csodálkozunk az angolokon. Nem volt elég, hogy ráfáztak Ceauşescu kényeztetésére? A legnyitottabbnak nevezett Románia piacáról ők aratták a legsoványabb termést, de a királyi hintót, amelybe a Kárpátok géniuszát beültették, alaposan fertőtleníteniük kellett.

Keményebb vitapartnert érdemelt volna Kovács László, az MSZP elnöke azért a mérhetetlen szennyért, amelyet az utóbbi négy évben és különösképpen karácsony óta pártja az ő vezetésével a magyarországi közéletbe ömlesztett. Nagy kár, hogy Pokorni Zoltán szokásához híven mindvégig úriemberként viselkedett a két legnagyobb párt elnökeinek vitaestjén. Kovács legalább három tiszta öngólt lőtt, de a Fidesz elnöke tette magát, hogy nem látja a háló rezdülését.
Az egyik a diákhitel jellegzetesen MSZP-s piszkálása közben született. Jó, de..., igen, ám..., hasznos, csakhogy... Szóval a diákhitel is jó dolog, de az MSZP ezt is másként csinálná. Többek között csökkentené a hitel kamatját. Pokorni megkérdezte, tudja-e, mekkora a diákhitel kamatja? Nem – hangzott a válasz, valami savanyú szagú szellemességgel megtoldva. Mire a Fidesz elnöke magyarázni kezdte, hogy a diákhitel kamatja azért pontosan annyi, amennyit megszabtak, hogy ez a hitelrendszer önállóan is működőképes maradjon. És nem kérdezte meg, hogyan akarja Kovács László csökkenteni azt, amiről nem tudja, hogy mennyi. Erre is mondhatott volna egy viccet a hajóskapitányról, aki arról faggatja a gépmestert, hogy mennyi az annyi.
Lehet, hogy Pokorni arra gondolt, hogy így is verőfénybe került az MSZP ígérgetéseinek alaptalansága. Minden kellemetlenséget – adót, áfát, kamatot, munkaidőt stb. – csökkentene, és minden kellemes dolgot – fizetést, szabad szombatot, tizenharmadik nyugdíjat stb. – növelne. A határ a csillagos ég, illetve a bányabéka alja.
A másik öngól a Népszabadság újabb találmányának, a tűzijátékpénzek állítólagos elsinkófálásának perszagú oknyomozásával kapcsolatban gurult a hálóba, amikor Kovács László – aduja keménységének tudatában – eleresztette magát, és jellegzetes tudálékosságával megjegyezte, hogy miként erről az újságírókkal elbeszélgetett... A közönség értelmesebbik felének ösztönszerű felnevetésétől az MSZP elnöke észbe kapott, és félszemmel a diákok reagálására figyelve olyan megszeppenve ecsetelte a jól begyakorolt, szenzációsnak remélt bejelentését, mintha odacsinált volna. Egy minden áron győzni akaró vitapartner mit tett volna Pokorni helyében? Nyilván megkérdezi: ilyen jól működő munkaviszony létezik az MSZP és a Népszabadság között? Ha még inkább kellemetlenkedni akart volna, megkéri elnöktársát, mondja már el, mi a különbség a kádári MSZMP és a kovácsi MSZP sajtópolitikája között. Vajon hasonlóképpen kapják az útmutatásokat a bértollnokok, mint egykoron a Duna-parti Fehér Házból? (Ennek a fejlett tapasztalatnak az ismertetése bennünket azért is érdekelne, mert napjainkban az RMDSZ Szövetségi Elnöki Hivatalában is el-elbeszélgetnek az újságírókkal, mi több, minősítések is elhangzanak. Aki nem az útmutatások szellemében írogat, az tehetségtelen frusztrált, jobb esetben az egykori kommunista sajtó kiszolgálója. És ilyen értékítéleteket az egykori kommunista sajtó pátyolgatott hangadói, mesterségükre nézve örökös kultúraparatcsikok harsonáznak. Vajon milyen jogon?)
Aztán jött a bombaöngól. Azt mondta Kovács, hogy akkor lesz jó világ Magyarországon, amikor a nép jobban fog élni, mint 1989 előtt. Itt lett volna az alkalom emlékeztetni arra, hogy a sörös-trabantos gulyáskommunizmust nyugati adósságból finanszírozták. Továbbá figyelmeztetni kellett volna az MSZP elnökét arra, hogy a Kádár idején jobb volt választási szlogen a mostohatestvérpárté. Nem illik olyan idegen tollakkal ékeskedni, amelyek jogos viselőjét nem tartják szalonképes partnernek.
Pokorni azonban most is úriembernek bizonyult.
És vitapartnere hogyan viszonozta? A Fidesz elnökének beismerésére, miszerint nem tudja, mit válaszolhatna az MSZP elnökének éppen elhangzott kötekedéseire, mert gondolata elkalandozott, Kovács László azonnal lecsapott: nem csoda, hisz már elmúlt negyed tizenegy (romániai idő szerint negyed tizenkettő). Vagyis ilyenkor a gyerekek lefeküdtek már, csak a hétpróbás, egykor a Fehér Házban éjt nappallá tevő MSZMP-aktivisták bírják szusszal.
Így hát kétkedve fogadtuk a Duna Tévé stúdiójába meghívott politológusok eredményhirdetését a döntetlenről.

Szakminisztériumi alkalmazottként, tehát bennfentesként Murvai László hatalmas adatbankot hozott össze, amelyből ízelítőt ad a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága kiadásában megjelent könyvében. A számok hermeneutikája – A romániai magyar oktatás tíz éve – 1990–2000 című kötet fejezetei a bevezető elemzések után a beiskolázási évek adataira épülnek, így tanúi lehetünk bizonyos tendenciáknak. Mindjárt az elején felidéződik a diktatúra kézjegye: 1989-ben a 7 százaléknyi (?) magyar lakosság magyarul tanuló gyermekei a diákösszlétszámnak már csak 4,3 százalékát tették ki. Egy-két ötéves terv talán elegendő lett volna a „munka nyelvének” általánosításához, ám az 1990–1991-es tanévben hirtelen 4,9 százalékra ugrott a magyarul tanulók részaránya. Kitört a szabadság, ugye, eltűnt a főhomogenizáló, tehát azt várnánk, hogy legalább 7 százalékig folyamatosan visszagyarapodik a romániai magyar oktatás. Ehelyett 1994-ig csökönyösen megmarad a 4,9 százalékos részarány, sőt ezután újra csökkenő tendenciába kezd.
A szerző nem részletezi az okokat, csak a tényekkel szembesít. Gondolkozzunk el fölöttük.
A román neonacionalizmus erőszakosságán és rafináltságán, az RMDSZ iskolapolitikájának sikertelenségén megannyiszor elmerengtünk. Azon is keseregtünk eleget, hogy mekkora szerepet játszott a szülők megrettenése a piacgazdasági mélyrepülés, az érvényesülési lehetőségek beszűkülése láttán. Legalább az utódoknak legyen könnyebb – mondták, és ezekben a „szabad” években valósult meg az, amit a nemzetállami diktátor legmerészebb álmában sem remélt: közeli magyar iskolából távolabbi, esetenként más falubeli román iskolába írattak át tanulókat olyan szülők, akik néhány évvel korábban a hatalmi terrorgépezet fenyegetésével dacolva követeltek magyar iskolát.
Most inkább örvendezzünk.
Óriási szerencsénkre a 20. század végén, a romániai magyar oktatás újabb mélypontjának elérésekor erősödött meg Magyarországon a polgári kormány annyira, hogy testvéri kezet nyújthatott a határon kívül rekedt nemzetrészeknek. Pedig olyan ellenzékkel állt szemben, amely nem szégyellte fennhangon követelni, hogy ne legyen érdemes magyarnak lenni a Magyarországgal szomszédos államokban. Az otthon és külföldön, többek között Bukarestben kifejtett nemzetellenes aknamunka ellenére mégis lett erdélyi magyar magánegyetem, magyarságot igazoló okmány, felcsillant a remény, hogy az egyesült Európában könnyebben szót értenek nemzettársaikkal azok, akik nem adták fel magyarságukat, vagyis nem csak konyhai szinten beszélik a magyart stb., stb.
Bizonyára már gyűlnek a 21. század beiskolázási éveinek adatai, amelyek az idei előjelek szerint újabb – ezúttal megint kedvező – tendenciatörést mutatnak ki.
Megjegyzem: a könyv sajnálatos hibája, hogy a valószínűleg színes monitoron készített grafikonok fehér-feketében, pontosabban szürke-szürkében nem mutatnak, helyenként kifürkészhetetlenek. Kárpótol az, hogy a szövegben vagy a táblázatokban minden adat megtalálható.

Befejeződött a népszámlálás és elkezdődött a kétségbeesett sminkelés. A kormányhoz közel álló szociológusok borúlátóbb becslései szerint ugyanis a számlálóbiztosok mintegy 0,001 százalékkal kevesebb magyar nemzetiségű lakost írtak össze, mint tíz évvel korábban, és ha ez az eredmény napvilágot látna, felbecsülhetetlen károkat okozna az észak-atlanti és nyugat-európai államszövetségekbe törekvő országnak...
Különösképpen nagy bajban lenne a kormány, miután épp a napokban hangzott el, hogy a fejével (kormányfőjével) fizet, ha nem sikerül az őszi NATO-betagolódás. Márpedig a NATO nem kedveli az etnikai tisztogatással vádolható országokat. Nem csoda hát, ha felsőbb körökben az a hír járja, hogy a miniszterelnök személyesen vezényli a statisztikai korrekciót annak bizonyítása érdekében, hogy Romániában a nemzeti kisebbségeket semmi sem kényszeríti elvándorlásra, felszívódásra, eltűnésre.
Az összesítés első fázisában azokat a személyi adatlapokat írják át, amelyekben a számlálóbiztosoknak sikerült ceruzával kitölteni a román nemzetiségre és anyanyelvre vonatkozó rubrikákat. Radírozás után magyar nemzetiséget, illetve anyanyelvet írnak be. Hasonlóképpen járnak el a ceruzával bejegyzett vallásfelekezeti besorolással: a görögkeleti vallást valamely nyugatibb történelmi egyházzal helyettesítik.
Külön problémaként kezelik a moldvai magyarok elfogadható létszámának kimutatását. Erre a célra különleges papírfehérítőt szereztek be, hogy a „ceangau” beírást akkor is magyarra módosíthassák, ha a biztos a legkeményebb golyóstollal dolgozott. Amennyiben ez a korrekció nem elegendő, a moldvai katolikusokat kivétel nélkül magyarnak nevezik ki. Ha több lesz belőlük a valóságosnál, abból nem lehet baj. De ha kevesebb, akkor a világ felkaphatja a fejét: miért fél a húszmilliós többség a néhány ezernyi főt számláló kisebbségi csoporttól? Milyen NATO-katona lenne egy ilyen rettegő nép fiaiból?
Jól értesült források szerint úgyszintén külön problémaként kezeli a statisztikai kormányzat a kolozsvári polgármestert, aki előbb nem akarta pezsgővel ünnepelni a város magyar lakosságának növekedését az előző népszámláláshoz képest, de aztán belátta, hogy ezzel szolgálja országa érdekét. Igaz, csak azután, hogy a kormányfő megfenyegette: előveszi a Caritas-ügyben játszott szerepének tévéarchívumban őrzött bizonyítékait.
………………………
Hogyan? Hogy mindennek az ellenkezőjét tapasztaljuk? Természetesen. De állította valaki, hogy normális világban élünk? Azt még kevésbé, hogy normális emberek között.