Nits Árpád

Bölcsebb maradtál volna, ha befogod a pofádat – mondaná a világközvélemény a Benes-dekrétumok körüli fejlemények láttán. De nem mondja, pontosabban nem így mondja, mert bizonyos politikusok illemtana még nem vált közkinccsé. A közvéleménynek, ugye, eszébe sem jutott azt mondani Orbán Viktor nyilatkozatára, hogy otromba, mint tette azt Kovács László MSZP-elnök. És a közvélemény jól tette, hogy nem otrombázott, mert lám, most a föld alá kellene süllyednie szégyenében. Vagy ha elsajátítaná egyes politikusok gátlástalanságát, tovább kellene fejlesztenie okosnak vélt meglátását valahogy úgy, hogy az egész világ otromba, mert nem söpri a szőnyeg alá a nemzetiszocialista elvekre épülő kollektív büntetés törvényeit. Sőt utólag el kellene ismernie, hogy ha a válasz otromba, akkor az Európai Parlament képviselőjének kérdésfelvetése is az volt.
Pedig milyen csodás lenne, ha az egész világ legalább a politikai szakszótár gorombaságában hasonulna a Kovács–Kuncze–Torgyán-arcvonalhoz – ábrándoznak egyesek, mire a világközvélemény azzal folytathatná vulgarizálódását, hogy éhes disznó makkal álmodik, de ehhez sincs bőr a képén. Ezért csak visszafogottan, szalonképesen megállapítja, hogy lám, ha a csehek és a szlovákok jól nevelten, illemtudóan elmennek a visegrádiak találkozójára, a világ nem kapja fel a fejét, hogy mi van már megint a Benes-dekrétumokkal. Ahogy politikailag mondják: nem kerülnek rendkívüli napirendre. Ettől a probléma nem oldódott volna meg, de akiknek az uniós csatlakozás előtt megoldást kell rá találniuk, haladékot nyertek volna. Így azonban önként léptek kutyaszorítóba.
(Zárójelben: a lengyelek sem jártak el túl megfontoltan, amikor ők is visszaadták a vonatjegyet. Sőt még inkább felkeltették a világ gyanakvását azzal, hogy a legkívülállóbbak, a legbenestelenebbek vajon miért maradtak távol egy művelődési jellegű összejöveteltől, amelyen kettesben is lett volna miről beszélgetni. És tényleg: eszünkbe juthat, hogy a múlt század második rablóbékekötései során, amikor Lengyelországot száz kilométernyire nyugatabbra tolták, hogy a Szovjetunió nagyobb európai életteret kapjon, mindenféle Benes-dekrétum nélkül milliónyi németet tessékeltek ki a hirtelen lengyelországivá változtatott szülőföldjéről.)
A legnagyobb zsivajt kétségtelenül a magyarországi ellenzéki pártok okozták a Benes-dekrétumok körül. A világ attól döbbenhetett meg igazán, hogy milyen súlyos lehet az a probléma, amelyben a magukat magyarnak nevező pártok két idegen kormánynak adnak igazat saját országuk kormányával szemben. Az érdeklődőbbek ezért elvárták, hogy kedvenc újságjaik, rádióik, televízióik elmélyülten foglalkozzanak a Benes-dekrétumokkal. És napok, hetek óta a vízcsapból is Benes folyik. Úgyhogy most már mindegy, mi volt a kérdés és hogyan hangzott a válasz, mellékessé vált az is, hogy a magyar miniszterelnöknek illett-e válaszolni vagy jobban tette volna, ha az Európai Parlament képviselőjét rendreutasítja, hogy ne tegyen fel otromba kérdéseket. Most már az a lényeges probléma, hogy kik fújták fel ennyire a Benes-dekrétumokat, kik okoztak ezzel felbecsülhetetlen károkat a cseh és a szlovák politikusoknak. Elsősorban saját maguk, de ezt négyszemközt a tükörrel, némi önbecsülésvesztéssel elintézhetik. Viszont ahogy az MSZP és az SZDSZ, újabban pedig Torgyán maradék pártja rontotta a cseh és a szlovák jogharmonizálók helyzetét, az nehezen megbocsátható.
Talán ezért is mondta Kovács László, hogy ha kormányra kerülnek, helyre kell hozniuk Magyarország térségbeli kapcsolatait. Vajon arra tartogatják a bocsánatkérésüket, azért nem pazarolják a római katolikus egyházra? Pedig jutna is, maradna is. Igaz, nem sok, a bocsánatkérést sem lehet túladagolni, éppen ezért jobb volna legalább a továbbiakban bölcsen hallgatni.

Álmomban RMDSZ-platformot alapítottam, és elhatároztam, hogy újabb kihívásnak teszem ki a magas vezetőséget, ha már mindenben a kihívás a divat. Tanácskozásra rendeltem hát mind a nyolc tagomat és díszvendégnek meghívtam Magyarországról azt a pártvezetőt, aki az utóbbi időben a legtöbbet tette azért, hogy ne tudjon határon túli magyarok szemébe nézni. Pártja nem szavazta meg a kedvezménytörvényt, ő maga pedig minden alkalmat megragadva, személyes varázsát latba vetve agitált ellene. A Magyarországot elárasztó román vendégmunkásokról folyó számháborúba az SZDSZ nem kapcsolódott be, azt átengedte mesterséges szövetségesének, annál inkább ráhajtott a pánikkeltésre, hogy ti. a magyar gyógyszerellátás összeomlik a határon túli szegény, beteges rokonok várható rohamától.
Külön téma a Benes-dekrétumok problémájának kezelése. Álmomban platformom magas rangú vendége volt az, aki összetrombitálta a külügyi bizottságot annak kivizsgálására, hogy Orbán Viktor honnan vette a bátorságot a kollektív büntetés jogosságának megkérdőjelezésére. Romániában ugyan nincs érvényben Benes-féle dekrétum, de alapelvének alkalmazását az erdélyi magyarság a bőrén érezte például a baragáni deportálások alkalmával. És napjainkban is érezzük a román Benesek ügyködését. Hatóságok fosztják meg például kollektíven a csángókat anyanyelvhasználatuk jogától. Úgyhogy aki azt mondja, hogy Benes szellemét nem szabad zaklatni, az az erdélyi magyarok számára is olyan, mint akasztott ember házában a kötél.
Álmomban nagyokat kuncogtam, mekkora ribillió lesz ebből a meghívásból. A romániai magyarok érdekvédelmével hivatalból foglalkozó politikusok elhatárolódnak, tiltakoznak, felemelik szavukat stb. Nem egyébért, de ami a romániai magyarnak fáj, az ellen vezetőinek is fájdalomcsillapítót kell szedniük, már csak a látszat kedvéért.
És akkor felébredtem. No, lássuk, mit ír az újság. Kolozsváron tartotta országos tanácskozását az RMDSZ Szabadelvű Köre. Jelen volt Szent-Iványi István, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, az SZDSZ ügyvivője. A rémálom a valóságban folytatódik? Mi az, hogy, sőt! Az összejövetelt megtisztelte jelenlétével Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke és ott volt Takács Csaba ügyvezető elnök. A tudósítások szerint nagyon jól érezték magukat, fájdalomcsillapító használatával nem terhelték a magyar gyógyszeralapot.

Különös mozzanata a terroristaellenes világháborúnak, hogy a hadüzenet után azonnal zárolták egyes gyanús egyének és szervezetek bankszámláját.
Tehát pontosan tudták, kik és mik azok, mégis hagyták, hogy forgassák pénzüket a maguk – és főleg a bankok hasznára. Akkor megérdemlik a sorsukat – mondanánk, de sajnos nem azok esnek a terrorizmus áldozatául, akik a tömeg-orgyilkosok pénzét kezelik. A legelvetemültebb terrorista sem annyira fanatikus, hogy ebül vagy másból megszerzett pénzecskéjét robbanások és lángok martalékává tegye. (Apropó: jelent-e meg kimutatás arról, hogy a 2001. szeptember 11-ei katasztrófában hány bankár és egyéb fejes, illetve hány liftesfiú, takarítónő, kishivatalnok és tűzoltó lelte halálát?)
Ezek szerint a bankárok azt is pontosan tudják, hogy milyen más gyanús egyének és szervezetek helyeznek náluk biztonságba jelentősebb összegeket. De nem figyelmeztetik a gyanútlan világot. Azt mondják, hogy a név és a banktitok kötelez. Amikor nem a nagyok szólnak, hogy fel kell fedni a banktitkot, akkor az szent és sérthetetlen. A Ceauşescu-folyószámlák létezése nyílt banktitok volt, mégsem adták ki a tömegkoplaltatással megspórolt dollármilliárdokat a nehéz helyzetbe került (vagy maradt) ország népének. Sőt hagyták, hogy a lehető legilletéktelenebbek a „forradalmi átmenet” leple alatt leszívják a diktátorcsalád menekülésre tartogatott vagyonát, és abból indítsák el a vadprivatizációnak becézett rablást.
Különféle gyanús alakok napjainkban is helyeznek el kétes eredetű pénzeket a titokzatoskodó bankokban, de ha azokkal nem bosszantják fel legalább az USA elnökét, minden köztük marad. A gazemberek és bankárok között. Pedig térségi feszültségcsökkentés céljából jó volna tudni, hogy például a nyugdíjalap jelentős részét kik mentik ki valamely jól kamatozó takarékpénztárba. Mert hogy kilopják, az holtbiztos. Valahol annak a pénznek meg kell lennie, amit nem osztanak ki a nyugdíjasoknak, akik egy életen keresztül fizették a társadalombiztosítást és azon felül összjövedelmük két százalékát a pótnyugdíjalapba. Azt ne mondja senki, hogy azok a pénzek elúsztak a gazdasági mélyrepülésben. Először is: nem az átlagnyugdíjasok vezették a szakadékba a gazdaságot. Másodszor: ha valóban olyan mélyen repülünk, hogy nincs pénz a nyugdíjasoktól elvont összegek visszafizetésére, akkor miből jut kacsalábú kastélyokra és ötkerék-meghajtású dzsipekre?
A mai úri rablók nem olyan gátlásosak, mint elődeik voltak. Elvtársaik voltaképpen nem is szemérmességből, hanem a diktátortól való rettegés miatt fogták vissza magukat. Annak idején fővesztéssel járt, ha valaki az „első” családot utánozta fényűzés dolgában. Rögtön lecsapott rá a szocialista méltányosság álarca mögé rejtőzött zsarnoki irigység. Most egy vidéki vízművecske igazgatója akkora fizetést utalhat ki magának, amitől az átlagkeresőket teljes anyagi romlásba dönti, mégsem történik semmi. Legfeljebb a miniszterelnök megdorgálja. De nem túl szigorúan, nehogy a sértett fél az ő házainak gyarapodását kezdje piszkálni. Tehát sokkal szabadabb a rablás, és ezért feltételezhető, hogy annyi pénznek nincs elég helye a belső piacon. Az egy főre eső villákat és luxuskocsikat nem érdemes a csillagos egekig halmozni. Meg aztán gondoskodni kell a jövőről. Egyszer megszakadhat az öncélú harácsolás, amely nem a kapitalizmus, hanem a felkapaszkodott lumpenréteg sajátja. Az igazi kapitalista többet fektet termelőeszközbe, mint hivalkodásba, ettől van fellendülés tőlünk nyugatabbra. Aki nem a gazdasági törvényszerűségek betartásával biztosítja jövőjét, az bármikor számíthat az összeomlásra. És akkor hova fusson? Nyilván a titkos bankszámlákhoz.
Hasonló rugóra jár a konjunktúrapolitikusok esze is. Jól tudják ők, hogy nem vezet jóra, ha csak maguk felé hajlik a kezük, ezért gondoskodniuk kell nyugodt öregségükről. Hogy ne jussanak olyan sorsra, mint amilyenben a jelenlegi nyugdíjasokat részesítik. A hazai befektetések, ugye, bizonytalanok. Bármelyik ígéretes intézményről bármikor kiderülhet, hogy homokra épült és azt is kilopták alóla. Hát irány a titkos folyószámlák.
Amelyekről most kiderült, hogy nem is olyan titkosak. Ha baj esetén az egykori amerikai zsoldos vagyonát azonnal azonosítani tudták, az azt jelenti, hogy a nyugdíjasokat kifosztó délkelet-európai ún. vállalkozók és a szintén úgynevezett politikusok pénzét is vissza lehetne téríteni eredeti tulajdonosaiknak.
Amíg ez nem történik meg, addig a kisemmizett rétegekre ne számítsanak az antiterrorista világháborúban. A választásokon se. Bár az még olyan messze van, hogy addig a titkos bankszámlák sok-sok nyugdíjast kivégeznek.