Nits Árpád

– Elnézést, uram, de nem tudom elfojtani kíváncsiságomat. Ön hosszú ideje mereven nézi a közlekedési jelzőlámpát. Árulja el, miért.
– Készségesen. Azt figyelem, hogy milyen sorrendben követik egymást a színek.
– Újfent elnézését kell kérnem, de annak a valószínűsége, hogy a zöld után sárga, majd piros következzék, 100 százalék. Úgyszintén halálbiztos, hogy a piros után sárga, azután...
– Tudom, uram, és kikérem magamnak ezt a kioktató hangnemet. Mindenféle valószínűség-számítástól eltekintek és lesem azt a pillanatot, amikor zöld után ismét zöld lesz a lámpa.
– De ez képtelenség. A lámpa úgy van beállítva...
– Ezzel is tisztában vagyok. De hátha egyszer megváltozik a beállítás.
– Magától? Úgy gondolja, hogy elromlik a kapcsoló?
– Hogy elromlik vagy a villanyszerelő átállítja, az nekem teljesen mindegy. Én a változás pillanatát akarom tetten érni.
– Értem. De nem gondolja, hogy ebben a megfigyelésben annyira egyedül van, hogy csak önmagával oszthatja meg felfedezését?
– Téved. Sokan figyeljük a jelzőlámpákat. Egyre kevesebben, de még mindig nagyon sokan. Az emberek meghallgatják a híreket a rádióban, ugyanazt kitartóan megnézik a tévében és elolvassák az újságban.
– Már elnézést, de a szemafor nem éppen olyan látványos, mint a közélet.
– Nem? Hát figyeljen. Az RMDSZ megegyezett az SZDP-vel, hogy az egyetemeken létrehoznak magyar karokat – ez ugye zöld. Mondhatnám üdezöld. Aztán a rektorok nyilatkoznak, hogy hiábavaló az erőlködés, az egyetemi autonómia felülbírálhatja a kormány döntését. Ez kétségkívül sárga. Aztán a belügyminiszter nyilatkozik, hogy a rektoroknak igazuk van. Ez tiszta vörös. Hát nem pontosan olyan a politika, mint a stoplámpa?
– Nem egészen. A társadalmi és ezen belül a politikai élet sokkal bonyolultabb annál, hogy a szemaforral modellezhessük. Megtörténhet, hogy a sárga helyett újra a zöld lámpa villan fel a politikában, vagyis az egyetem vezetősége a magyar karok létrehozása mellett dönt. Sőt a piros helyett is zöldre ugrik, mert tegyük fel, hogy a belügyminiszter aznap jobb lábbal kel fel...
– Jobbal? A baloldali kormányban?!
– Na, ha már szóba hozta: mit tapasztal, amikor a piros lámpát tekinti kiindulópontnak?
– A piros jelképezheti azt, hogy az RMDSZ segítségével világgá kürtölik, hogy Romániában a nemzetiségi kérdést helyesen, végérvényesen, megnyugtatóan, a szomszédok számára követendő példát állítva megoldották, tehát kár és vétek a kisebbségek közérzetéről érdeklődni. Népiesen: tilos monitorizálgatni. Erre idehaza következik a szorítás lazítása, ami abban nyilvánulhat meg, hogy a belügyminiszter egy napig nem nyilatkozik oktatási kérdésekről. Ez a stoplámpa sárga színének felel meg, vagyis figyelem, várakozási álláspontra kell helyezkedni. Aztán jön a zöld, ami jelenthet olyasmit, hogy a kormány elrendeli kisebbségi rendőrök alkalmazását olyan településeken, ahol a lakosság legalább 20 százaléka kisebbségi.
– Na látja! Figyeljük ilyen sorrendben a politikai jelzőlámpát, és mindjárt derűsebb a folyamat.
– Igen, de megint következik a sárga szín: elindul a tiltakozás, hogy a román közrendbe és -nyugalomba ne avatkozzanak bele magyar rendőrök. És mit hozhat a piros? Szigorítják a közlekedési szabályokat azért, hogy magyar sofőrökre akkor is ráfoghassák, hogy piroson haladtak át, ha a stoplámpa nem volt bekapcsolva.
– Azért egy-két esetből nem lehet általánosítani. A tizenkét év alatt biztosan előfordult, hogy a politikai jelzőlámpa zöldről zöldre váltott.
– Például Bolyai-egyetemről Petőfi–Schiller-egyetemre?
– Reménykedni azért kell. Hátha egyszer...
– Éppen ezért álltam ki az utcasarokra. A stoplámpa színeváltozásában inkább reménykedhetünk.

Balsejtelem rohant meg, amikor a barlangkürtőben rekedt búvár mentése közben valaki megpendítette a költségek mértékét. És sajnos bekövetkezett: a piacgazdasági „gondolat” hullámokat gerjesztett a közvéleményben. Még a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjához is betelefonáltak, hogy a mentési munkálatok súlyos millióiból miért nem építettek inkább menedékhelyet hajléktalanoknak.
Képzeljük el, hogyan születhetne meg egy ilyen döntés. A barlangban rekedt kutató jelzéseit érzékelik a kollégái, de azok megfontolgatják, vajon mennyibe kerül a mentés közben kimerülő lámpaelem, az elhasználódó spárga, nem is beszélve a későbbiekben szükségessé váló robbantópatronokról stb. És azt mondanák: inkább otthagyják a bajtársat, és azt a pénzt ésszerűbben költik el. Például a rádióhallgató által javasolt módon megpróbálják menteni a hajléktalanokat a megfagyástól. Tényleg, ez is élet, az is élet. Igaz, egyik kötelességteljesítés közben került vészhelyzetbe, míg a másik elitta vagy elszipózta az eszét (tisztelet a kivételnek), de ez a tény a költségek optimalizálása szempontjából mellékes tényező.
Lépjünk tovább. Sokba kerül az országúti balesetek során gépkocsiba rekedt áldozatok kimentése is, különösképpen ha be kell vetni a lángvágót. Az ilyen munkára szakképesített tűzoltók megállapíthatnák, hogy még szuszog a palimadár, de az adófizetők pénzének nemesebb helyet keresnének. Például átutalhatnák annak a politikai pártnak, amely azt állítja, hogy egyebek mellett a kábítószer-forgalmazást is a liberalizmus eszmerendszere alapján kellene megszervezni. Ha az SZDSZ ingyen osztogathatna lágynak nevezett drogokat választási bohózatainak közönsége körében, sokakat átszellemült vigyorgásra késztethetne, míg ha a mentésre pazarolnák az acetilént és az oxigént, arra a szerencsétlenre úgyis csak további szenvedés várna a műtőasztalon.
Az apróbb példákról ugorjunk egy makrogazdasági problémára. A kedvezménytörvény alkalmazására fordítandó összegeket a határon túli szorongatottságban fuldokló magyarok mentése helyett jobb volna a magyarországi tanácsadó kft.-k megsegítésére fordítani. Azok is nehéz helyzetben vannak. Szintén fuldokolnak. Pénzben. De abból a sok sem elég. Sőt a nemzet lelkiismereti egyesítésére szánt költségvetési összegeket még nemesebben lehetne felhasználni, ha a tanácsadókat azért fizetnék – legyenek azok egyszerű Tocsikok vagy szocialista miniszterelnök-jelöltek –, hogy ne adjanak tanácsokat. Akkor a tanácsadási iparűzésből legalább nem származna kár.
Még volna néhány ötletem, de félek. Amikor Horn Gyula figyelmeztette Tőkés Lászlót, hogy ne avatkozzon Magyarország belügyeibe, emlékezetünkben felidézte a Ceauşescu-korszakbeli állapotokat. Az ember sosem tudhatta, hol húzódnak a diktatúra belügyeibe való beavatkozás határai.
A státustörvénnyel kapcsolatban még nehezebb elővigyázatosnak lenni. Egy óvatlan lépés, és kész – beavatkoztunk saját külügyeinkbe.