Nits Árpád

Vitafórum a kolozsvári színjátszásról
Legyen vagy ne legyen színház? – ez itt, Kolozsváron, a kérdés. Megválaszolására december elején közösségi vitafórumot szerveztek, amelyre egyaránt meghívtak körön belüli és kívüli színházi szakembereket, valamint a legérdekeltebbeket, vagyis átlagnézőket. A körön belüliek vagy kimentették magukat, vagy válaszra sem méltatták a kezdeményezőket, így egyetlen felszólalás kivételével egyszólamúra sikeredett a vita.
A vendéglátó intézmény, az unitárius püspökség részéről Sólyomi Zsolt lelkész tartott rövid áhítatot, annak hangvételével is jelezve a vitában részt vevőknek, hogy a helyszín, az imaterem nem alkalmas a mai kolozsvári színpadon elhangzó trágárságok idézésére. Ezután Sebesi Karen Attila mondott bevezetőt, hangsúlyozva, hogy ezt a fórumot talán jóval hamarabb meg kellett volna rendezni, mert a színházból könnyű kiűzni a közönséget, de nehéz újra megnyerni. Ezután Szőcs István író, színikritikus beszélt a színház, a színész, a színpadi kellékek – pl. megvilágítás –, a műfaji változatosság stb. szerepéről. Szerencsére a vitafórum egész anyagát hangszalagra rögzítették, így a széles körű tájékozottságra valló, tudományos értékkel bíró, szabadon előterjesztett esszé egyszer talán megjelenhet egy színháztörténeti kötetben.
Kötő József, akit színháztörténészi minőségében hívtak meg, és Kántor Lajos egyéb elfoglaltságukra hivatkozva nem jelentek meg, véleményüket sem vetették papírra, így a további két vitaindító elmaradt. Fodor Sándornak a színház megújítását, a közönség akarata ellenére végzett kísérletek felfüggesztését sürgető hozzászólása írott formában jutott el a fórumra.
Egy közvélemény-kutatás eredményeinek ismertetése után – amelyből kitűnik, hogy a népszínművek, kabarék műsorra tűzését is szükségesnek tartja a megkérdezettek 93 százaléka – megkezdődtek a felszólalások. Szabó Károly a tíz évvel ezelőtti kolozsvári magyar színjátszás sikeres előadásaira emlékezett. Papp Sándor Zsigmond, az EMKE valamelyik díjával frissen kitüntetett újságíró egyoldalúnak tartotta a beállítást, hogy azért maradnának el a nézők, mert nem értik a bemutatott darabokat. Szerinte a televízió is ludas lehet – mondta, majd kifejtette, hogy ő 1990 óta, amióta színházba jár, jónak tartja a Tompa Gábor által igazgatott teátrumot. Vekov Károly azokra az időkre emlékeztetett, amikor buszokkal a környező falvakból is bejártak az emberek a színházba, és képviselői minőségében választóinak szándékát tolmácsolta, hogy ezen kulturális-művészeti intézmény újra teljesítse közösségépítő-megtartó szerepét. Csetri Elek történész ezzel teljes egyetértésben arra figyelmeztetett, hogy 200 évvel ezelőtt az erdélyi diéta az anyanyelv ápolásáért döntött a színház létrehozásáról. A mostani kísérletezgetéssel a kolozsvári magyar színjátszás sírját megásták, de még nem temették el, még meg lehetne menteni.
Mivel a vita megkezdésekor megállapodtak, hogy ellentmondás esetén az érintett személy egy perc keretében válaszolhat, Papp Sándor Zsigmond kifejtette, hogy az ő fülét bántja a szolgálat szó.
Lőrincz László iskolaigazgató következett, aki elmondta, hogy régebben az iskolának 30 színházbérletese volt, míg mostanában csak arra kérik a diákokat, menjenek el nézőknek. Szabó Anna arról beszélt, hogy a közönség ízlésének megerőszakolása folyik a színházban, és feltette a kérdést: ha a színészekkel egy évre kötnek szerződést, az igazgatót ki ítéli életfogytiglanra? Horváth Arany szerint az, aki lenézi Mari nénit, aki nem akarja népét szolgálni, az előtt nyitva a schengeni határ.
Újra Papp egypercese következett, aki feltette a kérdést: Mi a nép, amit szolgálni kell, mi az, hogy magyar? Majd kijelentette, hogy ezután sem hajlandó szolgálni.
Jancsó Miklós a világ színháztörténetéből hozott fel példákat a színház és a közönség kapcsolatának nélkülözhetetlenségére, Pillich László pedig az értelmiségi elitizmus veszélyeire hívta fel a figyelmet, különösképpen jelenlegi szórványosodásunk, asszimilációnk körülményei között. Molnos Lajos úgy közelítette meg a kérdést, hogy a Kolozsvári Magyar Színház magán avagy állami intézmény-e, és ha nem magánvállalat, akkor helyes-e, ha az igazgató saját magának mint főrendezőnek jóváhagyja az elképzeléseit. N. Vajas Ilona a közösségszolgálat Papp Sándor Zsigmond általi megtagadása és a friss EMKE-díj közötti ellentmondást tette szóvá. Simon Gábor, a „társbérlő” intézmény, az opera igazgatójaként adott ízelítőt az épületen belüli hangulatból, az ocsmány címkézésekből, amelyekkel Tompa illeti kollégáit, majd feltette a kérdést: vajon nem valami különleges missziót teljesít a színház igazgatója a destruktív magatartással? Furdek Tamás nem azt a kérdést tartja fontosnak, hogy modern vagy hagyományos, hanem azt, hogy jó avagy rossz színjátszás folyik-e Kolozsváron. Szerinte aki megbukik a Csongor és Tündével, csakis rossz színjátszást művelhet. Szőcs Judit pedagógusszövetségi elnök szerint a színház a közönségé, az igazgató nem minősítheti a közönséget, és szeretné, ha mielőbb újra jó szívvel tanácsolhatná a színházba járást a tanulóknak. Veres Erzsébet adófizetői minőségében kérte számon, hogy a színház miért nem dolgozik, miért nem mutat be több és főleg a közönség által igényelt darabot. Vadas László szerint nincs színikritika, még nem olvasott negatív, elutasító kritikát valamely előadásról. Papp László viszont arra mutatott rá, hogy Tompa sajtója szerint létjogosultsága van a Tompa-féle színháznak. Kozma Dezső azt fájlalta, hogy kultúránk miként szakadhat el ennyire népünktől, hol marad a hivatástudat...
A vitafórumra Csomafáy Ferenc és Szőcs István állásfoglalás-tervezetet készített elő. Elfogadása előtt hozzászólói javaslatra belefoglalták, hogy a vitafórum követeli Tompa Gábor színházigazgató lemondatását. Ennek kezdeményezését a művelődési minisztériumnál Vekov képviselő vállalta. A vitafórum végén bizottság alakult a Magyar Színház Baráti Társaságának létrehozására és hivatalos bejegyzésére.

Zajlik a politikai-ideológiai vita a tömbházlakók körében azzal kapcsolatban, hogy jogszerű-e az egyéni hőerőművek beszerelése, az autonóm kályhacsövek homlokzati kivezetése, a távfűtésről lekapcsolt lakrészeken áthaladó fűtőcsövek hőenergiájának ellenszolgáltatás nélküli fogyasztása stb., stb.
És ez még mind semmi.
Nemsokára megjelennek olyan vállalkozások, amelyek autonóm szennyvízkezelési rendszert kínálnak a tömbösített lakóknak. Gazdaságossági számításuk kb. úgy fog kinézni, mint a törpehőközpontokat forgalmazó vállalkozóké: a beszerzési és beszerelési költségek mintegy tíz év alatt megtérülnek a közszolgáltató önálló ügyvitelű vállalatok díjszabásainak megtakarításából.
A folyékony háztartási hulladék ügyintézésére többféle technológiai megoldást kínálnak majd. Az egyiknek a mintapéldánya Kolozsváron a Mátyás-szobor előtt már megtekinthető, valami ismeretlen nevű polgármester telepítette oda, ökobudinak nevezte el, és nyilván nem a megkönnyebbülés volt az elsődleges célja vele. Ezenkívül lesznek egyszerű szippantós rendszerek is. A helyi tartályokban felgyülemlő folyékony hulladékot időnként – főként az éj leple alatt – különleges haszonjárművekkel szállítják el. Utána nemcsak a háztömböt, hanem az utcát is ki kell szellőztetni. Egy másik elgondolás szintén hagyományos módszert, vagyis csatornázást alkalmaz. Aki az alternatív csatornázási hálózathoz óhajt csatlakozni, nemcsak a háztömböt fúratja-töreti összevissza, hanem az egész környéket.
Átmeneti piacgazdaságunk természetszerűen termeli ki hamarosan a konkurens vízszolgáltatókat is, akik árajánlataikkal elkápráztatják az érdeklődőket. Bármilyen hihetetlen, de azt fogják állítani, hogy az egyenként hozzájuk átpártoló blokklakók az új berendezés költségeit röpke tíz esztendő alatt visszanyerik abból, hogy nem fizetnek vízdíjat a lakótársulásoknak, pardon: tulajdonosi társulásoknak. A monoton betonnegyedekben hosszú ideig oázisokként hatnak az alternatív vízszolgáltató vállalatok fúrótornyai, amelyekkel helyi források, föld alatti csermelyek után kutatnak.
A következőkben villanyszerelők alakítják hadszíntérré a lépcsőházakat. Az önrendelkezést a villamosítás terén is biztosító vállalkozók szintén többféle megoldást kínálnak. Aki nem akar újonnan kiépülő távvezetékeikre csatlakozni, annak a lakásába beszerelnek dízelmotoros áramfejlesztőt. A zaj nem probléma, hiszen a hőközpontszerelők, a vízcsőbeépítők, a csatornázók, a kábeltelepítők légkalapácsainak állandósuló üzemelése mellett a helyi villanygenerátor légyzümmögésnek tűnik.
De a legforradalmibb autonomizálást kétségkívül a magán-lépcsőházépítő kft.-k megjelenése hozza el. A lakásbejárati függetlenséget biztosító építmények költségei szintén tíz év alatt térülnek meg – szintén a vállalkozók állítása szerint – abból, hogy tulajdonosaik nem járulnak hozzá a közös lépcsőház takarításához és kétévenkénti kifestéséhez.
*
Ekkor a joghézagból fakadó őrületre talán a parlamentben is felfigyel valaki, és törvénnyel akadályozza meg az amúgy is silány, de a lakásalap jelentős részét kitevő háztömbök szétverését. Éppen eleget ártottak a szilárdsági szerkezeteknek a földszintekre barkácsolt üzlethelyiségekkel – szintén a törvényhozók aluszékonysága miatt.
Persze a háztömbök ellátmányi és fizikai szétszedésének egyszerű megtiltása önmagában nem vezetne eredményre. A kiskapukat úgyis megtalálnák azok, akiknek van kidobni való pénzük (akik a lakótársulások pénztárát megkerülve a haszonvadász vállalkozók kastélyába és dzsipjébe akarnak bepótolni). A káros konkurencia megjelenésének okát kellene felszámolni, a monopolhelyzetbe hozott központi és helyhatósági közszolgáltatók kapzsiságának kellene gátat vetni. Mesés igazgatói és igazgatótanácsi fizetésekkel terhelik szolgáltatásaik önköltségét, így érik el azt, hogy a rég megtérült berendezésekkel, olcsón – hazai munkásbérekkel – kitermelt alapanyaggal, keleti – pontosabban romániai – fizetésből vagy nyugdíjból tengődő lakók számára nyugati árszinten biztosítanak szolgáltatásokat. Erről kellene leszoktatni bizonyos parazita réteget valamilyen jogi módon.
Igaz, ez csak akkor lenne erkölcsös, ha a parlamenti tagok sem nyugati kollégáikhoz mérnék létszükségleteiket.

KRITERION-NAPOK színhelye volt a múlt hét végén a Bánffy-palota. A kiadó idei születésnapjának programján Egyed Tibor grafikus tárlata, továbbá könyvbemutatók szerepeltek. Pénteken a Historia manet című kötet kapcsán Csetri Elek, Magyari András és Vekov Károly történészek méltatták Demény Lajos munkásságát, majd H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója a Téka és Kriterion Közelképek sorozatot ismertette, és bemutatta az erdélyi magyar személyiségek hangját őrző első CD-ket.
Este a Transsylvania Barokk Együttes (Nagy István, Majó Zoltán, Ciprian Câmpean, Erich Türk) korabeli hangszerekkel a helyszínhez és az együttes nevéhez méltó zeneszámokat adott elő.
Előadásában Vekov Károly megjegyezte, hogy közelmúltunk történelmében volt időszak, amikor egy ilyen összejövetelen nem minden érdeklődő talált volna akár állóhelyet, míg most üresen maradt néhány szék a palota tágas kiállítótermében. Ezzel szemben szombaton sikerült telt házat vonzani. Ekkor mutatták be a Csimbumm és hangmanók című meséskönyvet, és a szerző, László Bakk Anikó irányításával, az Amaryllis-fiatalok közreműködésével a meghívott gyermekekkel közösen előadták a kötet zenés meséit. Reménykedjünk, hogy nemsokára felnövekedik a közösségkedvelőbb nemzedék.
*
HONNAN ÉS HOVÁ KOLOZSVÁRI MAGYAR SZÍNHÁZ? címmel közösségi vitafórumot tartottak december 8-án. A helyi és regionális terjesztésű magyar sajtóban hetek óta zajló, de valójában hamu alatt évtizede parázsló gondokra próbáltak választ keresni a részvevők, akik a több mint háromórás vita végén szavazattal elfogadott és a megjelentek többsége által aláírt állásfoglalásban eljutottak a követelésig: az illetékesek gondoskodjanak Tompa Gábor színigazgató lemondatásáról. A vitafórumról következő lapszámunkban részletesen beszámolunk. Előzetesként csak annyit, hogy míg a fórumra meghívott „ellenpárt” hivatalosan nem képviseltette magát, a szelleme jelen volt a teremben, mi több, az igazgatóváltásra vonatkozó „radikális” követeléstől folyosói lobbizással igyekezett eltántorítani a részvevőket, úgymond, nehogy a színház is rámenjen. Honnan ismerjük azt a népi sóhajt, hogy csak rosszabb ne legyen?

Számtalan nyilatkozat elhangzott arról, hogy miért nem kellett volna Sógor Csaba szenátornak megszólalnia a december 1-jei csíkszeredai bakancscsattogtatás előtt. Azzal kezdődött, hogy sietve elhatárolódtak tőle (magyarul: magára hagyták), majd szemére vetették, hogy a fiatal kolléga elhamarkodta a dolgot, mert ha újabban román politikusok felköszöntenek bennünket március 15-én, akkor mi miért ne ünnepelnénk meg Románia Erdéllyel való egyesülését.
Vezetőink körüli szoros egységünk szüntelen szilárdítása érdekében szívesen elsajátítanánk ezt az álláspontot, és mindannyian az elhatárolódás útját választanánk, ha nem lépnének fel bizonyos gátlások. Először is zavart kelt bennünk maga az elhatárolódás fogalma. A mezei RMDSZ-tagokat éppen ezekben a napokban határolták el sürgősségi rendelettel Magyarországtól. (Megint bebizonyosodott, hogy a tanítványok mennyivel okosabbak, mint nevelőatyjuk, Ceauşescu volt. Ezeknek nincs szükségük műszaki határzárra meg az útlevelek belügyminisztériumi őrzésére. Kitalálják a 250 eurós feltételt, és így csak azok léphetik át a határt, akik a bandájukba tartoznak. Kevés kivétellel.)
Továbbá az is zavar, hogy az utóbbi tizenegy fényéves évből az idei volt a legpimaszabb kihívások időszaka nemzetiségi büszkeségünk ellen.
Kezdődött a magyarországi kedvezménytörvény román fogadtatásával (amely gyanúsan hasonlított az SZDSZ és romániai „magyar” bértollnokai akadékoskodásához). Túltett az ukránokén, a szerbekén, a horvátokén, a szlovénekén. A szlovákokén nem. Ezt egyesek mennyiségi összefüggésekkel magyarázzák. De hát ki kényszerítette Romániát és (Cseh)Szlovákiát, hogy a többi szomszédnál több magyart kebelezzen be?
Az idei kellemetlenkedések sorozata a tél közeledtét jelző villámhárítási előkészületekkel folytatódott. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének korszakába nyúlik vissza a gyakorlat, hogy beszereznek bizonyos – korlátozott – mennyiségű energiahordozót, készültségbe állítanak bizonyos – szintén korlátozott – számú hóekés traktort, majd a készlet és szükséglet közötti különbség kitöltésére bekapcsolják az interetnikai feszültségkeltő generátorokat. Ilyen volt a belügyminiszteri és a titkosrendőrségi feljelentés, amit követett a váratlan bejelentés, hogy az idén Csíkszeredában lesz a „központi” egyesülési ünnepség.
Annyiszor vetették a szemünkre, hogy miért „éppen most” akarunk valamit. Most a „mi” vezetőink is megkérdezhették volna, hogy miért éppen az idén kell Csíkszeredában masírozni. Meg lehetett volna tenni 1989 végén, amikor még mindannyian gyönyörű reményeket fűztünk a közös jövőhöz. És nyugodtan lépkedhetett volna a díszszázad a székely többségű város központjában 1990 elején is. Úgy egészen márciusig. De aztán valamit elrontottak, és néha az az érzésünk, hogy szándékosan tovább rontják az együttélési viszonyt. Közös érdekből mielőbb helyre kellene hozni. Nem azzal, hogy március 15-én odaerőszakolnak egy-egy román politikust a mikrofonhoz, vagy megíratnak a mindenkori miniszterelnökkel egy hivatalos üdvözletet. Gesztusnak szép, de attól tartunk, hogy ezért túl nagy árat fizettetnek velünk mindenkori (vagy örök?) RMDSZ-vezetőink. És semmiképpen sem elég ahhoz, hogy az integrációs felügyelők nemcsak protokolláris, udvariaskodó, hanem saját használatú feljegyzéseikben is eredményesnek ismerjék el a nemzetiségi kérdés megoldására tett román erőfeszítéseket.
Egyszer eljön annak az ideje, amikor a székelység számára nem kihívás, hanem megtiszteltetés lesz, ha hivatalos román ünnepség színhelyévé választják Csíkszeredát. El kell jönnie ennek az időnek, mert addig bizonytalan marad az európai csatlakozás. De a 2001. esztendő erre a felvonulásra nem volt alkalmas. És ha a legújabb kori román kormányok legbiztosabb szövetségese, az RMDSZ hivatalos vezetése erre nem figyelmeztette a hatóságokat, pedig ezzel egyaránt szolgált volna román és kisebbségi magyar érdeket, akkor Sógor Csaba kezdeményezését hiánypótló cselekedetnek kellene értékelni.
Még utólag sem késő. Tapasztaltabb, nagy szolgálati folytonossággal rendelkező öreg kollégái beláthatnák, hogy elhamarkodottan ítélkeztek fölötte.
Az sem mellékes szempont, hogy ha nem ismerik be tévedésüket, és folytatják a kötekedést Sógor Csabával – vagy asszisztálnak zaklatásához –, tovább csökkenhet az RMDSZ tömegbázisa.
⁂
Aztán megszólaltak a kis Pityukák meg Öcsikék is, azok, akiket az RMDSZ vezérkara állami hivatalokba emelt. Azt mondta az egyik a hivatalos rádióban, hogy az eset igazolja azt az RMDSZ-tézist, miszerint nem szabad független polgármestereket választani, mert azok hajlamosak az elhajlásra, mint Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere. És még ironizált is az állami RMDSZ-hivatalnok, hogy ő bizony eddig sem tolongott december elsejéken lobogóval a kezében, így másoknak sem kellett volna megmondani, hogy ne mozduljanak ki a lakásukból.
A párt vonala ennyire elvakíthat? Vagy ez a jól fizetett állástól van? Egyébként elképzelhetetlen, hogy ne látná valaki, milyen veszélyhelyzetet teremtett az idei csíkszeredai provokáció. Bezzeg az országos román lapok riporterei megérezték, és hatalmas várakozással csődültek a helyszínre, majd este kedvetlenül utaztak vissza Bukarestbe. A dolgok talán várakozásuknak megfelelően alakulnak, ha a város magyar lakosságát nem készítik fel a lehető legrosszabbra. Például arra, mit tegyen, ha valamilyen fondorlattal kierőszakolják az utcára. Meglehet, hogy éppen a gyászszalagok megjelenésének lehetősége miatt nem következett be a „mozgósítás”, amelyre most is adottak voltak a cél szentesítette eszközök. Nem éppen olyanok, mint a diktátori munkalátogatások idején, de egy kis létbizonytalansággal való fenyegetőzés megtehette volna hatását.
⁂
Elgondolni is szörnyű, mi történne, ha az olasz hatóságoknak eszébe jutna, hogy Dél-Tirol valamelyik városkájában ünnepeljék Nagy-Itália létrejöttének évfordulóját. Biztosan felrobbanna néhány magasfeszültségű távvezeték, mint hajdanán, amikor nem látszott más mód az önrendelkezési törekvések megvalósítására. A párhuzam nem áll, mert az erdélyi magyarság kisebbségi léte során sohasem folyamodott erőszakcselekményekhez, és ezután már nem is folyamodhat, mert az egész világ ellene fordulna a nagy terrorellenes összefogásban. De a húr túlfeszítését mégsem szabad megengedni. Az ellenállás teljes hiánya is kiégeti a biztosítékot, nem csak a túlterhelés. A méltóságukban sértett csíkszeredai székelyek is eljuthattak volna a kritikus pontig, ha nem áll melléjük egyik szenátoruk, a polgármesterük (az a pártvonaltól elhajló független!), több helybéli személyiség és végül – de nem utolsósorban – Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke. Az RMDSZ-elhatárolódás sok mindenre jó volt, csak az önérzet gyógyítására nem.