Nits Árpád

Jobb helyeken a polgárokat a rendőr jelenlététől határtalan nyugalom, a politikus figyelmeztetésétől pedig őszinte aggodalom árasztja el. Ezzel szemben Rejtő Jenő mérsékelten fejre állított és szélsőségesen humoros világában menten kitör a pánik, amint a rendőr azt mondja, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát. Vajon a zseniális író mit hozott volna ki abból a jelenségből, hogy amint az itteni hatóságok vészharangokat kongatnak, a polgárok azonnal más okot keresnek az izgalomra?
Jellemző példa az újabb Har–Kov-hisztéria. Az a belügyminiszter kezdte el, aki 1996-ban, a baloldal választási veresége után a magyar veszélyről úgy nyilatkozott, hogy – amint akkoriban nevezte – a téma reális, de nem aktuális, ezért kár volt arra alapozni Iliescu elnökválasztási kampányát. Tehát már öt évvel ezelőtt jelezték, hogy a „téma” újbóli előráncigálása csak időpont kérdése. Most, hogy jön a tél, sűrűsödnek a gondok és a szakszervezeti tüntetések, hát elővették a cinkezett kártyalapot. Észjárásuk szerint ez az az időpont, amikor nem lehet ráfázni. A nép vagy pánikba esik, és akkor a hamiskártyásokat egy ideig nem zaklatja prózai megélhetési panaszaival, vagy nem, de akkor sem szakad rájuk az ég. Legfennebb vállat vonnak: „Na, és?” (Honnan is származik az idézet?) Előrehozott választásról szó sem lehet, mert nincs ellenzék.
Pánik csakugyan nem tört ki, sőt éppen ezekben a napokban zavarták el a mikrofontól az egyik szakszervezeti tüntetés részvevői Bukarestben azt a személyt, akinek alapmestersége az etnikai uszítás. Ha az emberek kíváncsiságát felkeltette volna az időközben titkosszolgálati jelentéssel megerősített belügyminiszteri „megfigyelés”, kihasználták volna a legjobb alkalmat.
Az erdélyi magyarság soraiban sem észlelhető pánik, pedig az RMDSZ is sietett leszögezni, hogy az „előzmények nélküli” lárma rendkívül veszélyes. Először is: nem egészen világos, mit kell azon érteni, hogy előzmények nélküli. Már hogy ne lennének előzményei a Har–Kov jellegű lármának?! Az egyik legelső előzménye az volt, hogy 1990 januárjában Iliescu kijelentette: a magyarok között szeparatisták vannak. Aztán márciusban újraalakult, illetve előbújt a föld alól a titkosrendőrség. És sorolhatnánk az alig elmúlt század végének történéseit, amikor az éppen szorult helyzetben lévő román politikai kaszt hadrendbe állította a „témát”. No de szintén az előzmények közé tartozik az is, hogy az RMDSZ operatív vezetői minden alkalommal visszafogottan, mérsékelten, reálpolitikusi címre pályázva reagáltak az etnikai uszításra. Mit mondjon erre a magyar veszéllyel bliccelő hamisjátékos? Ha rajta is kapják, a partner olyan tapintatos, hogy a seriff semmit sem tud meg az eurojátékszabály-sértésről.
Talán szabatosabb lenne úgy jellemezni a mostani felhajtást, hogy példátlan. Esetleg páratlan. Vagy a korábbiakhoz mérten túlhajtott. Ami tökéletesen érthető, hiszen a jelenlegi politikai hatalomnak szüksége van a nagyobb hangzavarra, mert nem elég, hogy közeleg a tél, tüntetnek a szakszervezetek, a NATO- és az EU-mesével már aligha hozható lázba a kisember, a vízummentességgel még annyira sem, hiszen maholnap villamosra sem futja, amivel a „világutazó” eljuthatna a vasútállomásig – egyszóval nem elég az elmélyülő nyomor, mindennek tetejében a román nemzeti Szociáldemokrata Pártnak egyetlen hűséges szövetségese van: a magyar nemzetiségi párt. Hát hogyan lehet elfogadtatni a közvéleménnyel azt, hogy az RMDSZ nélkül bezárhatna a román parlament? Természetesen úgy, ha a népnek megmutatják, hogy az RMDSZ-t és főleg az általa képviselt réteget nem kényeztetik el. Ellenkezőleg: egy kicsit még bántalmazzák is. Persze óvatosan, nehogy a következő választási kampányon túl gyógyuló sérüléseket okozzanak, mert az egyetlen szövetségest nem szabad kilátástalan helyzetbe hozni. A maga során a szövetséges is csak úgy tiltakozik, hogy annak ne legyen messzemenő következménye, nehogy belekerüljön valami a legközelebbi országjelentésbe.
Tehát marad minden a régiben, semmi sem indokolja az eddiginél nagyobb aggodalmat. Akkor lesz igazán ok a menekülésre, ha a főtitkosrendőrök finoman, tisztelettudóan, úriemberek modorában felkérnek, hogy őrizzük meg nyugalmunkat.

Kamerás arcvadász pásztázta a budapesti román nagykövetség erkélyéről azt a csoportot, amely az erdélyi magyar kisebbség sérelmei miatt tüntetett. A mozzanat megszokottá vált a román tolerancia, demokrácia és minden másféle CIA (már nemcsak a KGB-t utánozzák) utóbbi tizenegy éves történelmében. Annak idején Kolozsváron, amikor oktatási önrendelkezésért tüntettek a szülők, az iskolaudvarokon ilyen kamerások lassan, lökdösődve sétálgattak a legsűrűbb tömegben, a tárgylencsét belenyomták az emberek arcába, hogy minél nagyobb feltűnést keltsenek. Céljuk – küldetésük – nyilván a megfélemlítés volt. Vegyék észre a tüntetők, hogy tettüknek következménye lehet, valahol nyoma marad annak, hogy éltek a nemrég meghirdetett gyülekezési és szólásszabadsággal.
A tüntetők persze nem oszlottak szét. Elég volt fél évszázadig, pontosabban nyolc évtizedig a hallgatásból. Meg aztán nem lehetett kiölni az 1989 decemberében keletkezett reményt, hogy „ezeknek” az ideje lejárt.
Azóta bebizonyosodott, hogy azok bizony tartósan visszatelepedhetnek mind a négy vagy öt hatalmi ágazatba, módszereiket sem szégyellik, sőt fejlettebb eszközeikkel még kérkednek is. És ha mindez nem elég, „baráti szóval” figyelmeztetnek, hogy bizonyos arcok és vélemények megfelelő helyen várják a megfelelő időt a megtorlásra.
A világ sajnos nem veszi észre az arcvadászok ügyködését. Inkább a követségi tüntetésen magasba emelt, nem éppen helyénvaló néhány térképet szúrta ki ahelyett, hogy a mondanivaló megalapozottságával foglalkozott volna. Mintha senki sem akarna tudni azokról a sérelmekről, amelyek miatt – és az arcvadász jelenléte ellenére – erdélyiek is megjelentek a tüntetésen. Például azt is szóvá téve, hogy a néhány moldvai csángómagyart még barbárabb eszközökkel próbálják meggyőzni arról, hogy ne merészeljenek a „ördög nyelvén” beszélni.
És időközben bemutatták az országjelentéseket. Romániában szó sincs a magyar kisebbség valamilyen aprócska megoldandó problémájáról. Számunkra a nemzetiségi kérdést teljesen és végérvényesen megoldották. Nem történik semmilyen pimaszkodás az alig megalakult Sapientia-egyetemmel, az úgynevezett lakók sem követelik alapítványi irodájának elköltöztetését, teljes a csend a magyarellenes uszításról, amelynek a kolozsvári polgármesteri hivatal csak egyik előretolt bástyája. Még nagyobb a hallgatás az eltulajdonított egyházi vagy közösségi ingatlanok további bitorlásáról. Mit is mondjon egy országjelentés olyan „paradicsomi” állapotokról, amikor a nyílt vagy burkolt kisebbségellenes intézkedések elleni fellépésre alakult érdekvédelmi szervezet bármilyen párt oldalán megtalálja helyét a kormányzásban? Manapság, amikor a világon megannyi tűzfészek piroslik, Európa nem lesz bolond tárgyilagoskodni.
Ha a jelenlegi magyar kormányzatnak ilyen ellenzéke volna, a vonatkozó országjelentés egyetlen szóból állna: PAZAR! Még csak távlatilag sem vetődne fel a státustörvény „európai normákhoz való igazítása” vagy a „szomszédok konzultálásának szükségessége”, ha az MSZP és az SZDSZ nem káricsálná papagájmódra, minden lehetséges alkalmat megragadva. Egy ilyen aktív, a cél – a hatalom visszaszerzése – érdekében országos és nemzeti érdeket is sárba tipró ellenzék lehet az egyik magyarázat Orbán Viktor kérdésére, hogy vajon a Velencei Bizottságban elemzett kilenc kedvezménytörvény közül miért csak a magyar státustörvényt kíséri hangzavar. Tényleg, a Közös Piac alapító tagját, Olaszországot miért nem veszik elő azért, mert megkülönböztető elbánásban részesíti a külföldön élő olaszokat, és nem ad kettős állampolgárságot a hottentottáknak is? Világos, mert az olasz ellenzék erről a témáról nem követelt konzultálást a szomszédokkal.
Érdekes lenne megfigyelni, mi történne, ha MSZP- és SZDSZ-tüntetők arcába céloznának bizonyítékgyártó kamerákkal. Vajon mekkora lenne a világ felháborodása? Sajnos ennek a kísérletnek az eredményhirdetése elmarad. Az arcvadászó kamerákat bal kézben tartják. Az örökösök.

Miközben lankadatlanul folytatódik a hisztérikus acsarkodás a magyar kisebbségi kedvezménytörvény ellen, szerény román javaslat hangzott el a magyarországi románok ügyében: gondoskodjanak arról, hogy nemzetiségi önkormányzatuk élére románok kerüljenek.
Ez lenne a világ egyik legtermészetesebb elvárása. Hát tényleg: mit keresnének a magyarországi román kisebbségi önkormányzatban bunyevácok vagy mások, például – horror dictu – magyarok?
Ám a státustörvény gondolatának felbukkanása óta elhangzott sületlenségek ezt a problémát annyira elbonyolították, hogy tisztázására létre kellene hozni a ROMÁÉRT-et (Román Állandó Értekezletet). Ugyanis ha unalomig ismételgették, hogy de vajon ki a magyar, akkor a ki a román kérdést is alaposan meg kell rágni. A genetikai kutatgatás ki van zárva. Bár bizonyos szakemberek számára csábító lenne a lehetőség, hogy 2071 éves csontok állagának felhasználásával kimutathatnák a dák-római származást a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő területen is túl, de ha kimondták, hogy az eredetkutatás fasiszta módszer, nem lehet visszakozni. (Bár ki tudja... A mai román vezető gárdából sokan kihátráltak korábbi saját ateizmusukból, NATO-ellenességükből stb.)
Hosszas töprengés után végül eljutnának ahhoz a megfogalmazáshoz, amely átesett a velencei bizottság tűzpróbáján. Magyarországi román lenne az, aki románnak vallja magát, beszél románul, és tagja valamely román egyházi vagy polgári szervezetnek. Világos, egyszerű.
Vagy mégsem? Vajon ismétlődnie kellene a történelemnek? Ahhoz teljesen el kell tekintenünk a jelenlegi magyar kormányzattól, feltételeznünk kellene, hogy egészen más csavarra jár a hivatalban lévő miniszterelnök esze, és azt mondja: ne intézményesítsenek országában holmi etnikai detektorokat, hanem valamelyik magyarországi pártnak a tagsági könyve egyúttal legyen a magyarországi román nemzetiségi igazolvány. Melyik lehetne ez a párt? Természetesen az, amelynek állásfoglalásai bizonyos sajátos kérdésekben a legközelebb állnak a romániai politikai kasztéhoz. Melyik magyarországi párt állítja ugyanazt, hogy át kell dolgozni a státustörvényt? Hát persze! Aki SZDSZ-tagkönyvvel rendelkezik, máris jelentkezhetne a magyarországi román önkormányzat vezető tisztségeibe. Logikus, nemde? Az SZDSZ még üdvözölné is (az RMDSZ példáját követve). Viszont roppant karakteres képsort lehetne készíteni a román miniszterelnök arckifejezéséről, amikor ezt az ötletet közölnék vele. A legenyhébb megjegyzése az lenne, hogy ilyen politikai perverzió még csak egyszer született a világtörténelemben (szabadon idézve Tőkés Lászlót).
Egyszóval számos érdekes mozzanatot örökíthetnének meg a két ország kapcsolatának krónikásai, ha a román külügy nem hagyná annyiban a magyarországi román önkormányzat valóban visszás helyzetét. De annyiban fogja hagyni. A párhuzamvonás, az egyenértékűség követelése nem áll érdekében. (Illetve érdekében állna, de nem akarja észrevenni.) Elrettenti a gondolat, hogy a romániai magyaroknak is létre kellene hozni az önkormányzatot, amely – jaj! – állam az államban, sőt egyenesen autonómia. És ejteni fogja a magyarországi románok problémáját. Pontosabban: ezt a valós problémáját. A másikat, amelynek semmi köze a valósághoz, a kétszázezer asszimilált nemzettársat viszont még jó ideig emlegetni fogja. Az semmibe sem kerül. Igaz, a magyarországi románokon sem segít vele. De nem is az a cél.