Nits Árpád

Győzelemittas propagandaharsonázás és sajtókoncert követte Bukarestben a magyar kisebbségi kedvezménytörvény velencei szakvéleményezését. Mi, akik több hírforrásból tájékozódunk, és tudtuk, hogy kivételesen másoknak van oka diadalmámorra, értetlenül szemléltük volna a fejleményeket, ha nem ismernénk azt a régi viccet, miszerint ha Napóleon rendelkezett volna egy Scânteia című vagy ugyanolyan emlőkön nevelkedett legkedveltebb ikertestvérlappal, a világ ma sem tudna waterlooi vereségéről.
De a valósággal homlokegyenest ellentétes értelmezésnek az elkendőzésen túl más célja is lehetett. Ha mindkét fél diadalmaskodik, akkor az igazság valahol középen leledzik – gondolhatja a világ. A módszert már 1990 márciusának véres eseményei után kipróbálták: addig harsogták a románok, hogy a megtámadott marosvásárhelyi magyarok a tulajdonképpeni agresszorok, amíg megszületett egy olyan parlamenti jelentés, amely szerint mindkét fél egyformán viseli a felelősséget. Ez volt az első jelentősebb reálpolitikusi „vívmány”. Azóta ismétlődik refrénszerűen a felszólítás, hogy mi, magyarok is számoljunk le szélsőségeseinkkel.
A román politikai propagandagépezet különös reagálása megmagyarázható. Román érdekeket szolgál. Hogy milyen eszközökkel, az más kérdés. Megdöbbenést csak az válthatott ki, amikor hasonló húrokat pendített meg magyar (vagy magyarnak nevezett) és az egyenlő távolságtartás, tárgyilagosság meg mindenféle divatos liberális sajtóelv hazug máza használatára kitanított reálpolitikai kommentátor. Méghozzá nem akármikor, hanem október 23-án, Magyarország nemzeti ünnepén, és nem akárhol, hanem egy erdélyi városi napilapban. Vagyis éppen akasztásra szánt emberek házában szónokolt az illető a kötél fölöttébb hasznos voltáról – ki tudja, hányadszor. A cikkben a beteges Fidesz-ellenesség ezúttal olyan nyilvánvaló magyarellenességbe csapott át, hogy Németh Zsolt külügyi államtitkárnak is foglalkoznia kellett a jelenséggel a Háttér című rádióműsor vezetőjének kérdésére válaszolva.
Sajnos több más – ha nem is ennyire kirívó – példa szemlélteti, hogy térségünkben feltalálták a kettős propagandaleplet. Erdélyi magyaroknak – magyarul! – sugárzó rádióból is hallottunk ezekben a napokban olyan hírműsort, amelyben a velencei szakbizottsági jelentéssel kapcsolatban kizárólag a kommunista Agerpres jogutódjaitól kapott tájékoztatásból részesültünk.
Vajon előfordulhatott volna, hogy a waterlooi ütközet után nemcsak a francia, hanem az angol sajtó is a napóleoni politika újabb fényes sikeréről áradozik?
Azóta bekövetkezett a nagy fordulat: a román miniszterelnök javasolta, hogy nekünk, romániai magyaroknak ne bocsássanak ki külön igazolványt, hanem legyen nemzetközi érvényű az RMDSZ-tagságot bizonyító könyvecske. Ezzel a státustörvény egyik legfőbb ellensége hozzájárulását adta különleges magyarországi jogállásunk alkalmazásához, tehát közvetve elismerte, hogy a velencei szakvéleményezésben szó sincs az európai normák megszegéséről. Összeomlott hát az eddigi vegyes kórus. Vajon mi következik ezután? Mert valaminek jönnie kell. A mindenkori ravasz, a nemzetiségi kérdés „végleges” megoldásától energiát a legszegényesebb időkben sem sajnáló román politika nem véletlenül találta ki az RMDSZ-igazolványok használhatóságának tézisét.
Figyeljünk csak: menten újrarendeződtek az arcvonalak. A bukaresti parlamenti ellenzék, amely eddig egy emberként állt a kormánypárt mögé, felcsattant, hogy miért akarják felduzzasztani az RMDSZ-t. Az RMDSZ vezetői természetesen a kormánypárt még elkötelezettebb hívei lettek, hiszen ezzel a sakkhúzással lehetőség nyílhat a reál(pontosabban kudarc)politizálás nyomán lemorzsolódott tagság visszanyerésére. Az RMDSZ belső ellenzéke nemtetszésének adott hangot, mert nem minden magyar nemzetiségű román állampolgár tagja az RMDSZ-nek. Sőt. És a magyar kormányköröknek sem tetszik a rosszemlékű pártos elkötelezettséget, kényszerű felsorakozást szorgalmazó ötlet. Hát még ha tudnák, hogyan néz ki egy RMDSZ-igazolvány! Fénykép nélküli, adatai nem egyeznek az útlevélével vagy a román személyi igazolványéval, tetszés szerinti mennyiségben sokszorosítható stb. Az újabb igazolványtípusokban jelentős teret szenteltek a belső választásokon való részvétel bejegyzésének és az ezekhez fűzhető megjegyzéseknek. Hevesebb vérmérsékletű tagok erre az oldalra a belső választásokat leszavazó képviselő-testületi gyűlés után nem éppen illedelmes megjegyzéseket írhattak, úgyhogy a tagsági igazolvány már ezért sem használható státusigazolványnak.
Az újrarendezett táborok jelenleg így festenek: egyik oldalon a kormánypárt és az RMDSZ-vezetőség, vagyis a reálpolitikai mérsékeltek, a másikon a román Nemzeti Liberális Párt, a Nagy-Románia Párt, élén a törvényszéken várt elnökével, más radikálisok, mint pl. az RMDSZ-vezetőség belső politikai ellenfelei, továbbá a magyar kormánypolitikusok, valamint azok az erdélyi magyarok, akik a státusigazolványért sem lépnének vissza egy öncélúvá vált pártba. A két táborban más-más indíttatásból, de ugyanazt vallják: „érdekes”, illetve „csapnivaló” a Năstase ötlete (már ha az övé, s nem pont a tulipános kertben csírázott ki).
Kíváncsian várjuk a végkifejletet: sikerül-e az újabb diverzió? Vajon megint eljutnak annak bizonygatásához, hogy mindkét oldalon vannak megveszekedett szélsőségesek, akik hallani sem akarnak az „építő” kompromisszumokról?

Tiszteletet és hitelt érdemlő, vitathatatlan meglátásaikról közismert politikusok is akadnak abban a táborban, amely elítéli az afganisztáni katonai intervenciót, a terroristavezér és társai elleni hajtóvadászatot. Sőt kijelentik, hogy az ártatlanság vélelme azt a mostanában sokat emlegetett egyént is megilleti, aki a szabad sajtó nyújtotta lehetőséget kiaknázva a nagyvilág nyilvánossága előtt hősökként ünnepelte az amerikai rombolás és tömegmészárlás kivitelezőit, és megígérte, hogy amíg egy szál amerikai polgár él és mozog a földön, a szent háború könyörtelenül lecsap rá.
Engedtessék meg, hogy végleges bírósági döntés előtt is kételkedjünk abban, hogy egy ilyen személy ártatlansága vetekedik a ma született bárányéval. (Akinek egyébként számtalan korábbi „akcióját” adott politikai okokból ejtették, elnézték, sőt néha még el is ismerték, de ebben semmi bűnük sincs azoknak, akik különféle terrorcselekményeiben polgári áldozatokká váltak.) Fajfenntartási ösztönünk súgja, hogy nem minden esetben kellene igazodni az igazságszolgáltatás közismerten lassú malmainak technológiájához. A történelemből rengeteg példát sorolhatnánk ennek bizonyítására. Hogy csak egy frissebb esetet említsünk: a Caritas bűnszövetkezet felelősségre vonására is sokkal egyszerűbb elvet kellett volna alkalmazni. Valahogy így hangzana: aki a tömegek kifosztásának mechanizmusát elindította és aki a kolozsvári városházán az ilyesminek kibontakozási lehetőséget nyújtott, az bármi lehet, csak ártatlan nem. Ehelyett Stoicát felmentik, bűntársát pedig ki sem hallgatják. Ha az ártatlanság általános vélelmére és ilyen igazságszolgáltatásra bízták volna a háborús bűnösöket, Hitler nem menekül öngyilkosságba, ellenkezőleg, felcsap politikai tévésó-sztárnak, mint jó néhány régi-új -escu.
De volna egy másik párhuzam is, amely meggondolkoztathatná a terroristákhoz elnézőbben viszonyuló politikusokat. Rohamléptekkel közeledünk ahhoz a korszakhoz, amelyben az állatok személyiségjogait majdnem annyira tiszteletben kell tartani, mint az emberét. Nemsokára eurokonform törvénybe iktatják az állati ártatlanság vélelmét, tehát egy kutyára (vagy annak gazdijára) nem lesz szabad ujjal mutogatni, amíg illetékes bíróság két tanúvallomás és genetikai bizonyítékok alapján, Strasbourgban is helybenhagyott végleges ítéletben nem rögzíti a harapás tényét. Ám mi történjék egy veszett kutya esetében? Míg minden igazságszolgáltatási lépcsőfokot bejárna az ügy, már az lenne a hír, hogy megveszett postások harapdálják a környék kutyáit.
Ilyenkor másodlagos kérdés, hogy mitől veszett meg a kutya. Talán attól, hogy idegesítően nyivákoló macskát kvártélyoztak be melléje. Szegény. Gyötrelmeit látva együtt éreznénk vele. De az ember a veszettség felbukkanásának pillanatában nem tépelődhet globális összefüggéseken, a macska-problémát a pillanatnyi helyzettől függetlenül és máskor rendezi, előbb – és legsürgősebben – a közveszélyes ebet kell kilőni.
Az újabb lépfenés hátborzongatások azt sugallják, hogy a veszélyhez képest még túl lassú a katonai intervenció. Ha idejében, azaz 1914-ben Szarajevóban nem kezdték el, ebben az évszázadban legalább meg kellene gyorsítani a terrorizmus felszámolását.

Nagyot és merészet gondolt a romák egyik vezére, és kidolgozta tízparancsolatukat. Az illetőről érdemes tudni, hogy amíg a cigányok hivatalból kinevezett parlamenti képviselője volt, főleg a magyar kisebbség jogainak megkérdőjelezésében remekelt, ezzel kiváltotta a szocialista kormánypárt olyan mértékű elismerését, hogy befogadta jelöltjei közé, és most még leglegitimebb módon képviselősködik. Persze pártpolitikai befogadásában másféle elgondolás is szerepet játszott. A vezér neve láttán sok roma pecsételő kezét vonzhatta a szocialista névsor. Ebből az a tanulság, hogy más kisebbségi képviselő is követheti ezt a karrierívet, ha kétségbe vonja a magyar kisebbség jogait, és neve szavazókat vonzhat menő párt javára. Magyar politikus is lehet az illető, miért ne...
A tízparancsolat tekintetében is követhető a fejlett tapasztalat. Nincs információnk arról, hogy a kisebb létszámú nemzeti kisebbségek összeállítanak-e legújabbtestamentumi dokumentumtervezetet. A horvátok között például nem akadt, aki óva intette volna nemzetiségtársait a kettős állampolgárság bűnös felvételének fölöttébb hátrányos következményeitől. A szlovákok sem kezdtek hamut szórni a fejükre a szlovák igazolvány ötlete miatt. Úgy látszik, a nagyobb kisebbségek tájbasimulékonyabbak. Vajon minél nagyobb egy kisebbség, annál gyávább, és annál inkább nincs hazája?
A szocdem romavezért több támadás érte más, politikailag kevésbé befutott etnikumtársa részéről. Szemére vetették például, hogy miért teszi kötelezővé a cigányok tisztálkodását, vagy miért tiltja őket a lopástól, hiszen nem minden roma koszos vagy tolvaj. A parancsolatszerkesztő úgy védekezett, hogy ő nem csak a cigányokra gondolt, javaslatait a románok is megszívlelhetik. Kijelentése nem éppen hízelgő a többségi lakosság számára. A mi tízparancsolatunk tervezetét éppen ezért úgy próbáltuk összeállítani, hogy ha netán hatósugár-növelésre kényszerülünk, ne sértsünk vele többségi érzékenységet. A többségi érzékenység szüntelenül homlokterünkben való tartását nem is foglaltuk a tízparancsolat-tervezetbe, hiszen a tizenegy év reálpolitizálása belénk verte, és különben is, ha mentegetőzésünkben azt mondanánk, hogy azt a románokra is értjük, ellentmondásba keveredünk. A többségnek sincs mimózalelkű többsége.
Tehát a mi tervezetünk így nézne ki:
1. Ne táplálj merész vágyakat, avagy ne akarj túl nagy kabátot. (Például ne álmodozz az önálló Bolyai-egyetem visszaállításáról, inkább hidd el, hogy vezetőid a javadat akarták, amikor bekapatták veled a Petőfi–Schiller nevezetű legyet. A többségiek számára példa lehet az elsőkörös NATO-csatlakozás, a vízummentesség, az életszínvonal-emelkedés stb.)
2. Ne ragaszkodj kongresszusi határozatok teljesítéséhez. (Pl. a belső választások megszervezéséhez. A többségiek padlásán is sok megvalósulatlan kongresszusi határozat halmozódott fel választási ígéretek formájában.)
3. Kudarc esetén is válaszd újra vezetőidet. (E parancsolat szervezési keretei adottak. A vezetőket úgysem te választod, hanem a választottjaid közül kiszemelt, kiemelt, kinevezett, rövid tűzpróbaidő után hivatásosnak bejegyzett politikusok. A szavazói megbízásától el nem téríthető néhány kivétel a szabályt erősíti. Ami a többségieket illeti, őket sem kell nagyon biztatni levitézlett politikusok újraválasztására.)
4. Ne paráználkodj. (Vezető politikusokra nem érvényes. Az ellenzéki beállítottságúak akár zárdába vonulhatnak, a legkedveltebb napilapok amúgy is időnként tele lesznek elképzelt nemi dolgaikkal, a nagymenők viszont büntetlenül tombolhatnak. Ebben a tekintetben a többségiek és kisebbségiek között nemes vetélkedés folyik.)
5. Ne próbálj elmenekülni. (Mert úgy sincs rá pénzed. Láthatod-hallhatod, hogy egy afgán átlagpolgárnak 1800 dollárjába kerül, amíg eljut a román határig. Az megfelel 18 havi román átlagbérnek vagy 36 havi átlagnyugdíjnak. Ennyibe kerülhet az út Afganisztánig is. És közben miből élnél meg? Úgy látszik, Afganisztán mégsem olyan szegény ország. Vagy Románia nem olyan gazdag – ebben teljes a véleményazonosság a többségiekkel.)
6. Ne kívánd más vagyonát. (Ha egy zsebtolvajhoz átvándorolt vékonyka pénztárcád, akkor az már az ő tulajdona. Elrabolt házadat, földedet, erdődet se követeld vissza erélyesen, hanem csak kompromisszumkészségesen. Az eredmény kézzel nem fogható. Azok a többségiek is így járnak, akik türelmesen bíznak a méltányos törvényhozásban.)
7. Tarts rendszeres időközönként kvórumot. (Például SZKT keretében. De csak addig, amíg megszavazzák az isteneknek tetsző határozatokat, azután sürgősen ki lehet osztani a napidíjakat, és irány a vasútállomás vagy az országút. A többségiek mostanában főleg a parasztpártiak összejövetelein kvórumoznak.)
8. Ha politikai érveid elfogytak, bízd ügyedet valamilyen etikai bizottságra. (Az eljárás sokkal egyszerűbb, mint például a zilahi református kollégium helyzetének megnyugtató rendezése. A többségiek esetében: a jelenlegi ellenzék nem egyéb, mint egy állandó etikai bizottság.)
9. Ha még szorultabb helyzetbe kerülsz, fordulj a román igazságszolgáltatáshoz. (Példaértékű a székelyudvarhelyi reformosok elleni magyar feljelentés, miszerint magyar egyesületüket román minisztériumi delegátus nélkül jegyeztették be a törvényszéken. Pártnevek, szimbólumok stb. elsajátítása miatt román politikusok is gyakran fordulnak román bíróságokhoz, de ez kissé másként hangzik.)
10. Szervezz és lovagolj meg diverziókat minden adandó alkalommal, amikor politikai vetélytársadat kigittelheted. (Ezen a téren még sok a tanulnivaló. A Reform Tömörülést úgymond leleplező ügynökség ügyködése kismiska a Nagy-Románia Párt dosszié-háborújához képest.)

Ha Ceauşescu valóban előrelátó lett volna, az 1989-es román forradalom eseményei egészen másként alakulnak. Például így: Iliescut megelőzve már Teheránból dísztáviratban üdvözli a temesváriakat, és bejelenti a többpártrendszer bevezetését. Hazajövet a Palota (a későbbi Forradalom) téren népgyűlésen panaszolja el, hogy ő már régóta ellenzéke saját magának, de szerényen háttérbe szorította magát. Őszinteségi rohamában azokra próbálja kenni eszmei kudarcait, akik bemocskolták a szocializmus nemes eszméit, ezt a tézisét azonban nemsokára elfeledi (vagy elfeledtetik vele), és kidolgozza a sokoldalúan fejlett kapitalizmus romániai építésének programját, kivéve a szocialista mezőgazdaság szövetkezetlenítését.
A megszeppenés időszakából kilábalva, előhívja a föld alá vagy falusi rokonokhoz menekült államvédelmi titkosrendőrséget, hogy megszervezze az 1990 januári és februári bukaresti ellentüntetéseket, bányászutazásokat, a marosvásárhelyi pogromot, majd a fővárosi Egyetem téri mozgalom kordában tartását, felhígítását, lejáratását és végül felszámolását. A többi megy, mint a tervszerű rendszerváltás. A karácsonykor még közutálattól övezett hatalom májusi újraválasztásán csodálkozzon a világ, ha akar.
Korábbi tapasztalataiból tanulva kiadja az értékes közgazdasági útmutatást: ha a népnek nem jó az, hogy mindenkinek van munkahelye és keleti mércével mérve elfogadható fizetése, de konganak az üzletek, hát ezután legyenek üresek a zsebek. A minimálbéresek és a munkanélküliek többé nem ostromolják az élelmiszerpiacot, így egyből megteremtődik az árubőség.
A második és harmadik parlamenti és elnökválasztás szintén a távlati terveknek megfelelően zajlik le. A második alkalmával még hatalmon kell maradni, hogy megvalósuljon az új társadalomépítés legfontosabb tézise: apáink kifosztóinak fiai legyenek unokáink munkáltatói. A privatizáció tehát hasonlóképpen zajlik le, mint a reáltörténelemben, kivételt képeznek azonban a Ceauşescu-folyószámlák (amelyekből valamikor terrorakciókat is finanszíroztak!). Ezek nem válhatnak kastélyépítő és dzsipvásárló régi-újgazdagok közprédájává. Megvan, ugye, a jogos tulajdonos és kiterjedt családja. A harmadik választás meglepetést hoz ugyan, de ez csak látszat. A tervszerű, szocialista kapitalizmusban minden az előirányzatoknak megfelelően történik. 1996-ban hatalomra kerülnek az ellenzéki pártok, de nem azért ám, hogy végre elinduljanak az 1989 decemberében remélt folyamatok. Azokhoz anyagi és emberi fedezet kellene. Anyagi nincs. Felélte a piacgazdaság útjára lépett második Ceauşescu-korszak. Támogatás, Marshall- vagy Clinton-segély jöhetne, de valamiért elmarad. (Vajon miért? A négy év leteltével az akkori washingtoni román nagykövet egyből külügyminiszterré válik. Olyan jól dolgozott az előző kormányzatnak állomáshelyén? Hm.) Az emberi fedezet sem sokat ígér. Akik felülkerekedtek, valamikor a Ceauşescu-pártbeli politikusok kollégái voltak ifjúsági, diák- vagy más szatellit-szervezetekben. ők is részesedni akarnak az egész nép vagyonából, legalább a maradékából. Ha kevésből sokat akarnak markolni, akkor meredeken mélyül tovább a válság, és a következő választáskor az úgymond váratlan eseményektől elkábult nép csak úgy szavazhat, ahogy a reáltörténelemben is bekövetkezett. Ki volt ez számítva!
Ceauşescu másik érdekes sakkhúzása a nemzetiségi kérdés végleges, példaértékű megoldása lett volna (l. Balkán-modell). Egyik legelső forradalmi cselekményeként a fővárosi törvényszéken bejegyezteti a Romániai Románállampolgárságú Románilletőségű Románmagyar Demokrata Szövetséget, és megengedi, hogy az a pap, aki Temesvárról az ő nyugalmát merészelte háborgatni, váljon egyik vezető személyiségévé. Persze nem sokáig. Megindul az aknamunka, amelynek eredményei között a sokoldalúan fejlett kapitalizmus fényéveinél is erősebben csillog az RRRRDSZ SZKT-jának 2001. szeptember 29-ei pártszankciója a hallgatás falának lerombolója ellen.
Ezzel Ceauşescu legdédelgetettebb vágya is valóra válna, elégtétele teljes volna, és boldogan élhetne 2018-ig, a kerek születésnapig, amelynek alkalmából a mindenkori román kormányzópárt vezetői mellett az RRRRDSZ Büntetés-végrehajtó Bizottságának tagjai kifejeznék határtalan hódolatukat.

Nagyon régóta ülünk tűkön. Ha lapzártáig történik is valami, mondjuk lerohanják Afganisztánt, és négyzetméterenként – barlangos vidékeken köbméterenként – haladva felszámolnak minden egyes terroristafészket, akkor is az az érzésünk, hogy túl sokáig töprengtek, mielőtt megindították volna Amerika új háborúját, a terror elleni hadjáratot, a határtalan igazságtételt, illetve a tartós békeharcot – ahogyan elnevezték, átnevezték, majd újrakeresztelték a visszavágást.
Ha visszafelé haladunk a történelemben, bőven adódnak olyan alkalmak, amikor jóval korábban létrejöhetett volna a terroristaellenes világszövetség (TVSZ) azok ellen, akik civil lakosságot tartanak rettegésben. Például akkor, amikor a World Trade Center ellen még csak közönséges bombamerényletet követtek el. Vagy amikor amerikai nagykövetségeket robbantgattak halomra.
A TVSZ megalakulását indokolttá tehette volna akár egyetlen utasszállító repülőgép felrobbantása, nem is beszélve egy sétahajó elleni kalózakcióról a Földközi-tengeren. De voltak más baljós alkalmak is. Például amikor a NATO a legújabb fegyverek tesztelésével Kuvait felszabadításán fáradozott, és egyes közel-délkelet-európai államok egyes parlamenti pártjai önkénteseket toboroztak a terrorizmust közismerten támogató Iraknak. Az egyik ilyen párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor most egy másik párt akkori elnökét vádolja azzal, hogy köze volt a terrorizmushoz. Megfelelő időben mind a kettővel elkezdhették volna a terrorizmus felszámolását, és akkor jelenleg sokkal előbbre tartanánk a TVSZ világháborújában. A szintén horrorfilmekbe illő bányászjárások elmaradásáért sem lett volna kár.
Tovább haladva visszafelé az éppen elmúlt században, kiragadhatjuk azt a mozzanatot is, amikor Afganisztánban amerikai szakértők segítségével kiépítették a mai legelvetemültebb terrorizmus kiképzőtáborainak hálózatát. Igaz, akkor nehezen akadt ún. kovász vagy mag, amely körül kialakulhatott volna az antiterrorista koalíció. A béketábor vezető ereje, a Szovjetunió nem bocsáthatott ki ilyen irányú felhívást, mivel szörnyen el volt foglalva a legfejlettebb társadalmi rendszernek a világ legelmaradottabb országában történő meghonosításával. Nem volt elég neki a saját nyomora... A másik nagyhatalom szintén mással volt elfoglalva. Terrorista-kiképzéssel.
Körülbelül ugyanabban az időben tetőzött a kelet-európai országok külföldi hírszerző és diverziós szolgálatainak a tevékenysége. Érezték közelgő vesztüket. Magyaros vendéglátással kényeztették Sakál Carlost azok, akik ma az elsők között tolakodnak a TVSZ közelébe, és nem akarnak egy asztalhoz ülni olyan pártelnökkel, aki akkor nem szurkolt a kubai „szabadságnak”. A Szabad Európa Rádió stúdiójának környékén bérgyilkosok hemzsegtek, mert kiváltképp a román műsorszerkezeten szerettek volna gyökeresen változtatni azok, akik a proletár diktatúra helyett bevezették a családi parancsuralmat. Bolgár terroristák ebben az időszakban szabadalmazták a napfényes időben is használható hatlövetű esernyőt. És a példákat sorolhatnánk.
Arra is érdemes lett volna felfigyelni, hogy a szólamaikban békeszerelmes államok miért termeltek annyi fegyvert, hogy a készletből olyan országoknak is jutott, amelyek alapos gyanú szerint melegágyai a nemzetközi terrorizmusnak. Gazdasági összeomlásunk kezdetén tapasztalhattuk, hogy bicikli-, varró- és mosógépüzemnek álcázott fegyvergyárak dolgozói többek között azért is sírták vissza az előző rendszert, mert az ellátta őket iraki és líbiai megrendelésekkel.
Mellesleg ilyen irányú fegyverszállításból egyeseknek most is szépen telik dzsipekre és villákra.
Még tovább gördítve visszafelé az eseményeket: nagyon üdvös lett volna a terrorellenes világkoalíció megteremtése azon nyomban, amint az első repülőgépet eltérítették. Ez olyan mélységesen emberiségellenes cselekmény volt, hogy akinek eszébe jutott, annak az írmagját sem kellett volna futni hagyni. Gondoljunk bele: a világ éppen csak kiszabadult a háborús bizonytalanságból, örvendezett a mozgásszabadságnak – persze nem mindenütt a világútlevelesnek, hanem csak a korlátozottnak, a belterjesnek, de az is valami, hogy valaki gyerekfejjel körbekerékpározhatta a repülőteret, megsimogathatta a repülő szárnyát, és a civil gondnok csak azért esett kétségbe, mert a légcsavar odaszippanthatta volna a kíváncsiskodót. Akkor kellett volna eltüntetni a föld színéről azokat, akik miatt bevezették a megalázó repülőtéri motozást. (Annak idején nem tudhattuk, hogy milyen sokaknak örömszerzési alkalom, ha férfiak férfiakat, nők pedig nőket motoznak. Nem sejtettük, hogy annyian vannak, hogy a hidegháborút majd a melegek háborúja követi.)
Az eltérített repülők utasaival való kegyetlenkedés lassanként olyan megszokott eseménnyé vált, hogy egy idő óta vonaton sem lehetünk biztonságban. Az emberi élet békeidőbeli elértéktelenítését jelzik azok a kövek, amelyek a száguldó vonatok ablakai felé repülnek pálya menti (lövész)árkokból. A TVSZ-en kívüli, spontán ellencsapás sem marad el: a vonatból szintén sérülést okozó kemény tárgyakkal, főleg sörösüvegekkel céloznak bármire, ami él és mozog. Ezért kellett sűrű dróthálóból készült ketrec mögé bújtatni az alagutak és hidak őrzésére kirendelt katonákat. Éppen azok részéről érheti őket terrortámadás, akiket védelmeznek esetleges terrorakció ellen.
Szegény világ! Vajon mikor rontották el?
Néhány melléfogást feljegyzett a történelem. A múlt század elején például a jelenlegi Jugoszlávia területén történt egy szörnyűséges, éppen olyan elítélendő terrorista akció, amilyet a jelenlegi amerikai elnök ellen készítettek elő szeptember 11. előtt. Az akkori érintett ország nyomban hadat üzent a terrorista polgár államának, és felkérte a szomszédos államokat, hogy álljanak mellé. Vagyis hozzanak létre antiterrorista szövetséget. Ehelyett kirobbant a világháború, amelyben az Amerikai Egyesült Államok is a terrorista ország oldalára állott, majd végül úgy összeszabdalták az európai határokat a terrorizmust védelmező hatalmak javára, hogy a béke-kényszerszerződés nyílegyenesen vezetett a második világháborúhoz.
Érdekes, jó ideig akkor sem volt szabad firtatni az okokat.