Nits Árpád

Kár lenne, ha a túlpörgetett világterrorpolitikai események miatt feledésbe merülne Orbán Viktor egyes magyarországi politikusokhoz intézett felkérése, hogy ne járjanak Bukarestbe panaszkodni. A legrátermettebb szónokok sem szokták naponta ennyire fején találni a szöget, érdemes hát mélyrehatóbban foglalkozni ezzel a jelenséggel.
Tényleg: mi képezi a bukaresti panaszfal vonzerejét? Milyen anyagi vagy erkölcsi haszna származik a Magyar Szocialista Pártnak abból, hogy miniszterelnök-jelöltje tősgyökeres kolozsvár-napocás román nyelven behízelegte magát a hatalomba beláthatatlan időkre visszatelepedett román szocialisták lelkivilágába? Ha ki sem mondják hangosan, Adrian Năstase és társasága fülig érő mosolyából úgyis sejtettük volna, hogy a román–magyar szocialista találkozón a Fidesz-kormányzatot szapulták, a jelenlegi „áldatlan” magyarországi helyzetre panaszkodtak és megígérték, hogy ha ők is újra visszatérnek a kormányrúdhoz, a magyar–román viszony kerékvágását a szocialista internacionálé keretében közösen (együtt-împreună) mélyítik egyirányú kátyúvá, a korábbi közös műalkotás, az alapszerződés szellemében.
A román tárgyalópartner természetesen a világ minden szavazatát az MSZP-nek kívánná, csakhogy ez az ellenszolgáltatás roppant áttételesen működik. A magyar választók közül aránylag kevesekben erősödik a szocialisták bölcsességébe vetett hit attól a tudattól, hogy legkedveltebb pártjuk újra belopta magát a román testvérpárt szívébe. Kún Béla óta ez olyan gyakran megtörtént, hogy már nem is számít kiemelkedő fegyverténynek. Az pedig egyenesen valószínűtlen, hogy ilyen húzással újabb szavazókat toboroz az MSZP. Azok az anyaországiak, akik az erdélyi magyaroktól egyetlen fillért is sajnálnak, már rég a baloldal táborában vannak.
A Szabad Demokraták Szövetsége is beletercel időnként ebbe a kórusba. Van egy ideológusa (ördög és pokol: ez is kolozsvári származású!), aki azzal a sirámmal borult a bukaresti siralomfal tövéhez, hogy ha sajtószabadságot akar látni, Romániába siet. Egy másiknak az a zseniális ötlete támadt, hogy a státusigazolvány helyett biztosítani kell az erdélyi magyarok hozzáférhetőségét a magyarországi kereskedelmi tévék műsorához. Hadd butuljanak, és főleg veszítsenek nemzeti azonosságtudatukból! A román hatalom – a mindenkori, nem csak a jelenlegi – az ilyen igyekezet láttán is fohászkodni kezd: bárcsak sikerülne a magyarországi balliberós hatalom restaurációja. Nehezen számszerűsíthető, hogy a román nemzetvallási misék hány magyarországi szavazópolgár eszére és szívére hatnak, annyi azonban holtbiztosan kiszámítható, hogy annak a pártnak, amely vissza akar jutni a hatalomba, semmi sem drága. Ha bárhol, bárki előtt ócsárolni lehet a politikai ellenfelet, az alkalmat meg fogja ragadni. Ha néhány száz szavazó bedől annak a mesének, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal jobb, ha helyzetünket úgymond nem bolygatják, ha érdekünkben egyáltalán nem vagy csak nagyon „tapintatosan”, szüntelenül a másik fél érzékenységére figyelve állnak ki, akkor a bukaresti siralomfal felkeresésének útiköltségei megtérülnek.
Ám nemcsak magyarországi pártaktivisták, hanem erdélyinek mondott magyarok (vagy magyaroknak mondott erdélyiek) is szoktak panaszkodni a jelenlegi magyar kormányra. Ezeknek kiemelt témája szintén a státustörvény, de szívesen beleakadnak a Trianon-emlékműbe is. Megnevezésükre nem vállalkozunk, ugyanis nagy szolgálatot tennénk nekik. Elismervényt állítanánk ki arról, hogy ügyködésükkel ártanak nekünk, s ezt megbízóiknak elszámolási igazolványként mutatnák be sikerdíj vagy soron következő kitüntetés reményében. Márpedig ezeket a bedolgozókat amúgy is túlfizetik. ők, akik a magyarországi sajtószabadság hiányára panaszkodnak, a legkedveltebb, legpénzesebb – legpénzeltebb – sajtóorgánumokban közölnek, soha egyetlen sorral sem fordulnak olyan lapokhoz, amelyeket éppen a véleményszabadság betartása miatt egyre inkább kirekesztenek a pályáról a régi-új sajtómágnások.
Ha a romániai bedolgozók honoráriumát is számításba vesszük, a bukaresti siralomfalhoz való zarándoklás elég sokba kerülhet. Többe, mint amennyi magyarországi szavazatot lehet vele nyerni. És mégis bőven akad forint ilyesmire. Valami távlati célnak is kell tehát léteznie. Valami nagyon bosszanthatja a magyarországi balliberálisokat a határon túli magyarok viselkedésében, amit szeretnének közömbösíteni. Ez nem lehet egyéb, mint a szorongatott kisebbségi helyzetben kialakult erősebb nemzettudat, amelyből az anyaországi közvélemény el nem globalizált része ösztönzést merít ahhoz, hogy a nemzeti értékeket céltudatosabban képviselő pártokhoz vonzódjanak.
Így már érthető. A kiadás-bevétel összegzésekor kijön a siralomfal látogatóinak a számítása. Egyetlen dolog marad megmagyarázhatatlan. Hogyan képesek piacon maradni – sőt virulni – olyan romániai magyar sajtókiadványok, amelyekben hangot kaphat a magyar kormány gyalázása a nemzettudat erősítéséért tett intézkedései miatt? Tíz évvel ezelőtt egy jó nevű lapot olvasóközönsége bojkottal fenyegetett azért, mert az egykori bérszónokkal, Hajdú Győzővel interjúsorozatot kezdett közölni. Az MSZP és az SZDSZ erdélyi bedolgozói most sokkal nagyobb kárt okozhatnak, az újságolvasó és a rádióhallgató mégsem válaszol kellő eréllyel.
Súlyos álomkórba eshetett az erdélyi magyarság. Talán éppen a rafinált médiafertőzéstől.
*
Medgyessy Péter, az MSZP miniszterelnök-jelöltje az amerikai terrorakciót követően azzal az enyhén nemzetietlen javaslattal állt elő, hogy Magyarország semmi esetre se pályázza meg a 2012-es olimpiai játékok megrendezését, inkább támogassa ebben New Yorkot. A magyarországi kormánykörökben és a sajtóban rögtön megindult a spekuláció: a politikus vajon milyen megfontolásból állt elő az ötlettel, milyen köröknek a szószólója?

Óvatlan pillanatban arra a tévécsatornára váltottunk, amelyen a Bukarestben világhíres kültelki jövendölő, Silviu Brucan fejtette ki meglátomásait az amerikai terrorcselekményeket követő szakértő-invázió keretében, és éppen azt mondta, hogy a múlt keddi rombolással az Amerika-ellenes szervezetek anyagilag kifulladtak, tehát közelebbről nem várhatók újabb események.
Próbáljunk utánaszámolni, mibe kerülhetett a négy amerikai repülőgép elrablása, és háromnak bombaként való alkalmazása.
Négy segédpilóta betanításáért arra, hogy levegőben lévő repülőgépet a kormányrúd elmozdításával nekivezessen egy gigantikus célpontnak, hittestvérek között nem kérhetnek többet 100 dollárnál (természetesen a katasztrófa előtti árfolyamon átváltva).
A négy betanított pilótasegédet és kiszolgáló személyzetét persze arra is fel kellett készíteni, hogy a munkabért a túlvilágon folyósítják, a kiképzésnek ez a része azonban nem a közelmúltban történt meg, nem a mostani terrorakció megrendelői nyúltak érte a zsebükbe. A fanatizmust bizonyos vallások évezredek óta tömik a hívek agyába. Az öngyilkosságot vállaló megszállottak eltökéltségét ugyanakkor a megszállók is számottevően fokozták, akik évszázadok óta partizánakciókra kényszerítenek egyes népeket és nemzeti kisebbségeket. Ez is költséges mulatság, hiszen a megszállás valódi háborúval jár, amihez dollár, dollár és dollár kell, de ez a kiadás sem a terrorakció megszervezőinek költségvetését terhelte. Bizonyos kiadások tehát megoszlanak, ezért óvatosan bánjunk a számokkal.
De azért szűkmarkúak se legyünk. Tegyük fel, hogy az akció biztonságáért több öngyilkos pilótát készítettek fel, mégpedig nem kollektív meditációval, hanem egyénenkénti konzultációval. Így sem áldozhattak erre a dologra többet 1000 dollárnál.
A Világkereskedelmi Központ iker-felhőkarcolóihoz bombaként közeledő repülőkről megtelefonálták, hogy a merénylők kiskésekkel voltak felfegyverkezve. Repülőnként lehettek ötön, az annyi mint húsz terrorista, mindegyiknél lehetett két-két penge (több nem, mert az már feltűnt volna a beszállásnál). Damaszkuszi acélból készült negyven gyilok belekerülhet, mondjuk, 1000 dollárba.
Mennyit költhettek repülőjegyekre? Mivel ritkán adódik alkalmunk tengeren túli terepkiszállásra, a hazai viszonyokhoz igazodva próbáljuk felbecsülni az amerikai belföldi repülőjáratok árfekvését. Itt, ha valaki Bukarestbe akar repülni, lepengeti havi átlagos bérét. Akkor hát számítsunk egy Boston–New York repülőútra 3000 dollárt. Tizenkétszer 3000 az annyi mint 36 000.
Eddig tehát a kiadások 38 000 dollárra rúgnak.
Tegyük fel, hogy ugyanennyit adtak a feltételezett amerikai bűntársaknak is. Többet nem, hiszen méltánytalan lenne túlfizetni azokat, akik nem viszik a bőrüket a vásárba. Másrészt azoknak is valami leszámolnivalójuk lehet az Államokkal, amiért örömmel vesznek részt bármely borstörésben, különben semmi pénzért sem vállalnák a cinkosságot hazájuk ellenségeivel. A legutóbbi, világszerte propagált kivégzés is azt bizonyítja, hogy az USÁ-nak sem kell szomszédba mennie államellenes terroristákért. Csak fel kellett őket kutatni, ezúttal a repülőtéri személyzetek kebelében. Beszervezésükre kémeket, ügynököket alkalmaztak, azoknak becsületes fizetést, napidíjat folyósítottak, elszámolták szállodaszámláikat stb. Ez a tevékenység talán a legköltségesebb, de folyamatos, amióta „civilizált” világban élünk, úgyhogy az ilyen természetű kiadásoknak csak kis része tükröződik a mostani terrorakcióban. Ugyanígy többfelé oszlik el annak a szervező-összehangoló tevékenységnek a költsége, amelyet most, New York és Washington USA-repülőgépekkel való bombázása után sokan szájtátva csodálnak. Szintén bőkezűen számítsuk ezekre a tételekre az eddig összesített költségek kétszeresét. És írjuk hozzá az áfát, a dátumot, a borravalót. Az egész akkor sem kerülhetett többe 200.000 dollárnál.
Ezen végösszeget vitathatjuk napestig, fel- és lekerekíthetjük, teljességgel kétségbe vonhatjuk, de a lényeg: az Amerika-ellenes szervezetek pénzügyi egyensúlyát csak abban az esetben rendítené meg egy-egy terrorakció, bármilyen összetett legyen az, ha a költségeket senkivel sem oszthatnák meg.