Nits Árpád

Valamilyen közhivatalban akadt dolga Bukarestben egy kolozsvári polgárnak, és a hazai lakótelepi viszonyok ismeretében elment a kedve az élettől, amikor megtudta, hogy egy háztömb földszintjén, szüntelenül átépülő üzlethelyiségek között létesített irodában kell keresgélnie a kerületi illetékest.
Céljához közeledve, háromszínű fénysugár rázta fel reménytelenségéből: a betonrengeteg egyik pontján piros-sárga-kék lobogót lengetett a szibériai szellő nyári változata. Hát persze! – kiáltott fel magában a romániai törvényeket ismerő kolozsvári polgár –, középületek homlokzatán állandó jelleggel lobognia kell az állami felségjelnek. Milyen okos dolog! – lelkendezett, és hirtelen éppen olyan szeretettel tekintett a trikolórra, mint 1989 decemberének végén, amikor azt hittük, hogy, pedig dehogy…
Majd éppen olyan hirtelen mély szánalmat érzett az idegen polgárok iránt, akik Kolozsváron próbálnak megkeresni egy középületet. Az illetők minden villanypóznától megkérdezhetnék: tessék mondani, milyen középületnek tetszik lenni? És mivel az oszlopokon párosával lógnak a lobogók, a hivatalkutatók feltételezhetnék, hogy az állami felségjel ikerközépületet jelöl.
A legnagyobb dilemmát a magyar főkonzulátussal szomszédos épületeken lengő zászlók okozhatják. Vajon mit jelölnek? Adó- vagy sóhivatalokat? Netán pártszékházakat? A vizsgálódás semmilyen logikus magyarázattal, vagyis a törvényben jelzett okkal sem szolgálna, így hát olyan bizarr gondolatok kergetőzhetnének az idegenek fejében, hogy kölcsönösségi alapon a fellobogózott épületek egyikében szeretné megnyitni a városvezetőség a román főkonzulátust.
A sok lobogó más bonyodalmakkal is jár. Ekkora mennyiséget képtelenség tisztán tartani, így az állami felségjelek állapota helyenként kimeríti a nemzetgyalázás vétkét. Ha ilyesmit a románság ellenségei követnének el körmönfont módon, érthető volna, de az egyik élnemzetvédő, a nagy-romániás polgármester részéről megbocsáthatatlan bűn lenne – persze normális körülmények között. De ha már annyi mindent elnéznek neki, a trikolórt is büntetlenül teheti banálissá.
Érdekesen nyilatkozott nemrégiben a kolozsvári zászlóbozóterdőről egy német turista. A város gondozottsága, tisztasága egyébként tetszett neki – kivéve a főtéri gödröket, mivel nem kapott magyarázatot arra, hogy néhány terméskőért miért kell felásni a városközpontot. Amikor azonban a zászlókra esett a pillantása, franciaországi kisvárosban érezte magát. Ott is ilyen a szokás.
Mert ott is erős a bizonyítási kényszer.

Bizonyos beállítottságú civil szerveződéseknek fel kellene végre figyelniük egy súlyos emberjogi problémára: a gyermekimádók kiszolgáltatottságára. A kis- és nagykereskedelmi tévéadók hírműsorában szinte naponta állítják pellengérre a pedofil hajlamúak kisebbségéhez tartozó személyeket pusztán azért, mert szexuális érdeklődésük eltér a többségétől. És ez még semmi. Miután a riporterek hihetetlenül körmönfont keresztkérdésekkel kínvallatják a szerelmi életük legszebb pillanataiban tetten ért szerencsétleneket (például: miért tették?), következik a hírszerkesztő fenyegetése: egy ilyen bűn(?)cselekményért háromtól tizenöt évet kaphat.
Képzeljük el, mi minden történhet 3–15 év alatt. A szabadságvesztés-végrehajtási intézetekben a lakók jönnek-mennek, és egyszer csak jöhet egy új szobatárs, aki egy szintén eltérő vonzalmú, de immár nemzetközileg elfogadtatott kisebbséghez tartozik. És akkor azt, aki egy hamvas kisfiúra vágyik, megerőszakolja egy hajlott korú kéjenc…
Tehát valamit tenni kellene. Mivel már van történelmi és jogi precedens, hasonlóképpen kellene elkezdeni a pedofil kisebbség elfogadtatását, a többségi türelmetlenség leküzdését: előbb azt kellene tudományosan, liberálisan, szociálisan megmagyarázni, hogy a gyermekek iránti szexuális vonzalom nem bűn és nem betegség, hanem leküzdhetetlen hajlam.
Hogy veleszületett vagy szerzett – azt ne bolygassuk. Kiderülhet, hogy bizonyos ráhatásoknak szerepük lehet, és akkor azok a begyepesedett konzervatívok szót emelhetnek a pedofilek házassága ellen. Mi több, az ellen is, hogy nagykorú férfi és kiskorú fiú közös háztartásába gyermeket fogadhasson örökbe és nevelhessen. A gyermek, ugye, kíváncsi, és meglesheti, mit művelnek nevelőszülei a paplan leple alatt – szokták mondani azok, akik képtelenek megérteni a más hajlamúak fennkölt érzésvilágát.
Idővel és kitartással pedofiles tüntetéseket, körmeneteket, fesztiválokat is lehetne szervezni. A napjainkban borostásan, ibolyalikőrtől (egészségügyi szesztől) tántorogva láttatott gyermekimádókkal felemelő lenne újra találkozni, amint szerelmi vágytól lobogva, átszellemült vagy kifestett arccal sétálnának karon ülő imádottjaikkal.
Persze mindez nem volna elég. Legyünk felkészülve arra, hogy a tömeg tájékozatlan, és nem hinné el első látásra, hogy mindez a lehető legtermészetesebb. Ezért felvilágosító előadásokra lenne szükség, egyelőre nem világ- és országszerte, hanem elszigetelten. Például a Margit-szigeten. Ez sem lesz könnyű, mert mint a történelemből tudjuk, egyes maradi szülők és polgármesterek nem szívesen engedik a gyermekeket élményszerző társaságokba.
Szerencsére olyan politikai pártok is akadnak, amelyek ilyenkor a bizonyos beállítottságú civil szerveződések segítségére sietnek. Az alig múlt században is megtörtént, hogy a kérges szívű hatóságokkal ellentétben egyes politikusok liberálisan bizonygatták, hogy a kábítószertől nem szabad eltiltani a fiatalokat. Hát még a pedofilektől? Tőlük legalább szeretetet kap a gyermek, nem csak tömény politikát.

Akárki akármit mondjon, üzleti érzékkel megáldott nép a szerb. Milosevicset már másodszor adták el jó pénzért. Előbb tisztaszoba-fogságra ítélték, és nyújtották a markukat, aztán kiadták Hágának az újabb segély reményében.
Bezzeg 1989-ben a romániai forradalom emanációi nem gondoltak arra, hogy Ceauşescut el is lehetne adni. Gondolkozás nélkül lepuffantották. Ők „dolgoztak, és nem gondolkoztak”. Vagy „nem adták el az országot”, amelynek szerves részét képezte az egykori diktátor is.
Bár meglehet, hogy kezdetben Iliescuék is kidolgoztak valamilyen merkantilista elképzelést Ceauşescu értékesítéséről. Nincs kizárva, hogy ezért találták ki a román forradalom több mint 65 ezer áldozatát. Aztán valamiért meggondolhatták magukat. Közbejött a baleset a nyugati sajtótudósítók lezuhant repülőjével, akik ellentmondásos dokumentumokat vittek volna magukkal. A hírek később amúgy is kiszivárogtak a géppuska-szimulátorokról és egyéb álforradalmi jelenségekről, úgyhogy nehezen lehetett volna minden gazemberséget az előző vezető garnitúra nyakába varrni.
Később is lett volna alkalom román diktátor-kiárusításra, de ezt Constantinescu bliccelte el. Csak „felvilágosult” önkényúr volt készleten, és a marosvásárhelyi meg a bukaresti bányászjárások korántsem jártak annyi áldozattal, mint a jugoszláviai vérengzés, de a háborús bűnökért a felelősséget patikamérlegen is ki lehet mérni.
Talán attól tartottak, hogy Hága nem foglalkozott volna az ezredvég romániai eseményeivel, mondván, hogy nem is volt háború, a hadsereget nem vetették be határon kívüli atrocitásokra stb. De ha így vesszük, Milosevics sem lépte túl felségterülete határát, ő sem szigorúan értelmezett háborús bűnös, hanem csak polgárháborús bűnös. És mégis fizetnek érte.
Mivel országunknak is oly nagy szüksége van nyugati segélyre (még nem épült elég luxusvilla és dzsip-garázs), nem ártana megpróbálni, hogy diplomáciai háborús bűnökért vajon nem lehetne-e kicsikarni némi dollárt?! A magyar státustörvény ellen kavart műbotránnyal ilyen szempontból is kísérletezni lehetne. Nemcsak államelnök, miniszterelnök, külügyminiszter, kormánypárti politikusi gárda, hanem ellenzéki pártvezérek is luxushűvösre vonulnának, de politikusból maradna elég tartalék. Abból sohasem fogynánk ki.
Igazságtalanságot követnénk el, ha csak a romániai vezérfigurák hasznosításában megmutatkozott lazaságokkal példálóznánk. Egy szomszédos és baráti országban is elszalasztották az alkalmat, amikor az 1956-os forradalmat követő politikai gyilkosságok felelőseit nem szolgáltatták ki Hágának. A főbűnös akkor már a végét járta, de hivatalsegédei jó egészségnek örvendtek, sőt hivatali immunrendszerük megerősödött... Meg aztán ott van a keletnémet, a csehszlovák, a lengyel, a bolgár példa. ők sem kaptak egy fityinget sem diktátoraikért.
A tévedés veszélye nélkül állíthatjuk tehát, hogy a szerbek a térség legszemfülesebb diktátorkereskedői. No, most már kezdenek felzárkózni a horvátok is. Bár fennáll annak a veszélye, hogy hoppon maradnak. Bepakolják háborús bűnöseiket, de a kasszánál azt a választ kapják: egyszer volt Budán kutyavásár.

Letagadhatatlanná vált, hogy bizonyos szomszédos és baráti ország egyes pártjainak alapszervezetei működnek drága hazánkban. (Ennek a jelzőnek a használatával igyekezzünk, amíg a jegybank le nem töröl három nullát a bankjegyekről. Igaz, a sok közgazdasági nulla hamarosan újra milliomosokká teszi Európa minimálbéreseit.)
Az idegen pártok hazai tagjainak több ismertetőjele van. Az egyik például az, hogy kettős állampolgárok vagy éppen diplomata-útlevéllel rendelkeznek, mégis teleaggódják a világot a határon kívüli magyarok különleges anyaországi jogállása miatt. Hogy ehhez különleges vastagságú arcbőr kell? Hát persze. Éppen ez a másik ismertetőjelük.
Az azonosítási eljárást lényegesen leegyszerűsíti bizonyos pártprogramokkal való azonosulásuk. Ha egyik magyarországi párt nem szavazta meg a státustörvényt, itteni tagjaik azonnal jelezték, hogy tudják a leckét: ők is idejében óva intettek mindenkit, jó előre megmondták és megírják most is, és ellenérveiket hangoztatni fogják akkor is, amikor egész Európa nemzeti kisebbségei valamely státustörvény kedvezményezettjei lesznek, hogy mindez nem vezet jóra, és mindenért az Orbán–Torgyán polgárkormány feleljen a fejével.
Különösképpen egyértelmű az az állásfoglalás, amely Kovács László MSZP-exdiplomata nézetét osztja maradéktalanul, miszerint a státustörvénnyel nincs baj („hisz magunk is megszavaztuk”), csak a magyar kormány – az Orbán–Torgyán polgár – lőtt el mindent, mert nem viselkedett eléggé barátságosan a román kormánnyal. Vagyis nem kért engedélyt hatásköre betöltéséhez. Érdekes. Európa normálisabb felében úgy tartják, hogy annak a kormánynak kell barátságosan viszonyulnia szomszédaihoz – pláne egy NATO-tagországhoz –, amely NATO-taggá szeretne válni. Tehát nem fordítva szokás udvarolni, mint egyes különleges hajlamú közösségekben.
Vajon a korlátlan nemzetállami fennhatóság hívei miért nem tiltakoznak az idegen országi pártok hazai alapszervezeteinek tevékenysége ellen? Már hogyne tudnának róla, ha más forrásból nem, hát a titkosszolgálati jelentésekből. Ez természetesen csak szónoki kérdés. Nem hülyék akadályozni az érdekeiknek tökéletesen megfelelő aknamunkásokat. Sőt szívük szerint sikerdíjban is részesítenék őket. Ha nem lennének amúgy is túlfizetve. A magyarországi előrehozott választási kampányban a kormányellenes propagandatevékenység fizet, mint a köles.

A Sapientia Tudományegyetem július 23-ával kezdődően megtartja első felvételi vizsgáit Csíkszeredában és Marosvásárhelyen. Tehát mégis lesz – van! – erdélyi magyar tudományegyetem, még ha hivatalos neve az akkreditációs folyamatban le is rövidült. Aki járatlan a latinban, az idegen szavak szótárából megtudhatja: egyetemünk a Bölcsesség névre hallgat – hogy ne bántson bizonyos füleket. De attól sem tekinthetünk el, hogy éppen a román–magyar viszony egyik mélypontján, a státustörvény-vita hevében kapott ideiglenes akkreditálást három újabb szak.
Enyhén szólva ellentmondásos korszakban élünk.
A legfőbb érdekelteknek, a Sapientia legelső gólyajelöltjeinek most nem ezen kell töprengeniük. Idézünk dr. Tonk Sándor rektor köszöntőjéből, amelyet a 2001. évi felvételi tájékoztatóban olvashatunk: „A most induló szakok csak a csíráját jelentik az eljövendő nagy Universitasnak. Ahhoz, hogy e csírából életerős egyetem legyen, a jól képzett tanárok mellett bizakodó, dolgozni kész diákok kellenek – és ebben kérjük az Önök, eljövendő diákok segítségét.”
A múlt heti sajtóértekezleten a rektor vázolta a következő lépéseket. A Sapientia Tudományegyetembe szerződés alapján épül majd be a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem. Kolozsváron, ahol a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében életerős magyar oktatás folyik, kiegészítő jellegű szakokat fognak létrehozni, amilyen a környezettanulmányi, a tömegtájékoztatási és a zenetudományi szak. A hagyományos egyetemi központban hihetetlenül rosszak a könyvtári viszonyok, ezért könyvtárlétesítésre fordítanak kiemelt figyelmet. A kolozsvári új egyetemi létesítményekkel kapcsolatban felmerült a Mátyás király szülőháza melletti Bocskai-ház kihasználásának lehetősége. Idővel megteremtik a feltételeket az elitképzéshez is.
Valami tehát épülni kezdett. Nem hasonlít az RMDSZ hőskori programjába iktatott Bolyai-egyetemre, és még nem lehet felbecsülni, hogy annál több avagy kevesebb lesz. A végeredmény szerencsére nem a politikusokon múlik.

Képzeletbeli decibelmérő készüléket állítottunk üzembe a határsávon, és azt a nem meglepő eredményt kaptuk, hogy a státustörvénnyel kapcsolatos lárma a HU-oldalon élesebb, kitartóbb és nevetségesebb. Mert míg a román oldalon a pánikhangoknak komoly oka van (a magyar kisebbség asszimilációjának nyolcvanéves tervében elért kimagasló eredmények féltése), addig Kovács László csupán azért mélyíti tovább gondterhelten homlokának redőit, mert úgymond a román felet a magyar kormány nem készítette fel a meglepetésre.
Ha valaki ezt szajkózza, megjátssza magát, hogy nem tudja, mi fán teremnek a titkosszolgálatok, amelyek napjainkban olyan szintre emelték tevékenységük minőségét, hogy nincs az az újszerű fogpiszkáló-termelési technológia, amelyet le ne koppintanának a szabadalom bejegyzését követő félórában. A más országok állampolgáraira vonatkozó törvények előkészítését még ennél is nagyobb érdeklődés övezi, úgyhogy a megszavazás előtti viszonylagos csendnek és az azt követő felüvöltésnek egészen más magyarázata lehet.
A magyarországi ellendrukkereknél a neves román publicista, Tia Serbănescu sokkal mélyebbre hatolt a valóságelemzésben, amikor feltette a nagy kérdést: vajon miért hallgatott a román diplomácia, amikor az orra előtt zajlottak a státustörvény előkészületei, miért csak elfogadása után lendült akcióba?
Na ez az!
Mert ha a törvény elfogadása előtt, alatt és után az ellenkezés azonos hangerejű lett volna, akkor a magyarországi baloldal most nem harsoghatna kígyót-békát a Fideszre, úgy meglovagolva a konjunktúrát az előrehozott választási kampányban, hogy még a Kossuth rádió bizonyos adásaiban is helyreigazítás nélkül elhangozhat akkora „hallgatói” ostobaság, hogy a román hatóságok tájékoztatásának elmulasztása miatt érthető a heves bukaresti tiltakozás. Ha pedig nem lehetne ilyen élesen bírálni a jelenlegi magyar kormányt, akkor az MSZP nem segítené olyan lelkesen az újdonsült román Szociáldemokrata Párt felvételét a nyugati kominternbe.
A dolgok összefüggnek, avagy bal kéz bal kezet mos.

Területenkívüliség miatt kezdtek nemzetközi aláírásgyűjtésbe Románia diplomatái, akiknek területenkívülien elköltött, évi jövedelmünkhöz mérhető napidíjához mi is hozzájárulunk adóinkból.
Kevesen veszik észre az akció mélységesen antiszemita jellegét. Németország és Ausztria nemrégiben fogadott el olyan törvényeket, amelyek szintén más országok állampolgáraira vonatkoznak. Az egykori munkaszolgálatosok (szintén) megkésett kárpótlását irigylik?
Mellesleg területenkívüli hatálya volt annak a szovjet törvénynek is, amelynek értelmében egyes osztályjellegűen kivételezett családok gyermekei más államok területén kibocsátott illegalista igazolvány birtokában Moszkvában folytathatták tanulmányaikat. Egyes vízügyi szakemberek roppant feledékennyé válnak idős elnök korukra, amikor azt állítják, hogy a világon sehol és soha…
Különben azoknak a törvényeknek is területenkívüli (műanyagszóval: extrateritoriális) hatályuk lenne, amelyekért olyannyira körüludvarolják az aláírásgyűjtők a nyugati diplomatákat. A vízummentességet vadidegen államok parlamentjeiben szavaznák meg román állampolgárok számára, akiket fényképes igazolvány különböztetne meg etnikailag a Pruton túli testvérektől.