Nits Árpád

Szalonképtelen hírek röppennek föl időnként egyes választottjaink bugyiügyeiről, aztán a nagyobb disznóságok újra leárnyékolják a hétköznapi szenzációkat, és megfeledkezünk a sikamlós eseményekről. Pedig azok is mélyenszántó politikai jelentéshordozók lehetnek.
Nem lenne érdektelen firtatni, hogy egyes legkedveltebb napilapok miért alkalmaznak pozitív diszkriminációt a nyalánkságok tálalásában. Nemrégiben, a múlt század végén történt meg ugye, hogy az Adevărul és a Népszabadság szinte párhuzamosan fújta fel az RMDSZ egyik elnökének állítólagos szexügyét, amelyről hamarosan kiderült, hogy vidéki tudósítók erotikus lázálmában sem történt meg az, amit leírtak, ezzel szemben a másik elnök hónapokig tartó házasságon kívüli kapcsolatáról, amely Bukarest politikai életével (globálizációsan: high love) foglalkozó lakosságának fele előtt nyílt titok volt, a nyájas olvasót csak akkor értesítették, amikor a következmények felvállalása nem tűrt annyi halasztást, mint a magyar magánegyetem akkreditálása. Érdekes következtetésekre lehetne jutni annak elemzésében, hogy egyeseket vajon miért kímélnek, ketteseket pedig éppen ellenkezőleg. De ez alkalommal vizsgáljuk meg más oldalról a jelenséget.
Amikor demokratikusan, illetve jól-rosszul megszerkesztett szabályok szerint megválasztjuk vezetőinket, akik érdekvédelmi szervezetünk élén, a helyhatóságokban, a román parlamentben, Magyarországon és szerte a világban képviselnek bennünket, lényegében válogatott keretet állítunk össze. Szinte ugyanaz történik, mint valamely sportág nemzeti válogatottjának kijelölésekor: a legtehetségesebbek, legrátermettebbek, legkitartóbbak, legcéltudatosabbak közül megalakul a legjobbak csapata. A játékosok és a kíséretükben lévő szakszemélyzet számára szigorú életrendet szab meg a követelmény, hogy minden fizikai és szellemi képességüket a lehető legmagasabb helyezés érdekében vessék latba. Ezért az edzőtáborban, majd a mindent eldöntő mérkőzések előtt, alatt és után nincs italozás, dohányzás, éjszakázás, szipózás stb. Nőzés és fiúzás pláne. Az utóbbi örömöket az elnézőbb edzők esetleg családi környezetben engedélyezik, amely nem okoz különösebb izgalmat és energiaveszteséget. Akinek ez az életmód nem tetszik, az hamarosan kipenderül, még akkor is, ha csak társalkodói (kommunikációs) tanácsadóként vesz részt a válogatott keretben, hogy rossz példájával ne rontsa a csapatmorált.
Joggal várhatnánk el, hogy képviselői válogatott keretünk is éjt nappallá téve foglalkozzon az RMDSZ kongresszusi határozatainak valóra váltásával, és kizárólagosan csak ezzel törődjön, semmi etyepetyével. Vagyis arra összpontosítsa minden energiáját, amire megválasztottuk. Ezzel szemben mit tapasztalunk? A lelkemék kiteszik magukat a parlamenti szolgálatos sofőrök pletykaéhségének, amikor virágkosárral furikáztatják a felújított gépkocsiparkot, és minden maradék energiájukat arra fordítják, hogy miniparlamentjükben szavazásra bocsássák, majd elvessék a megmérettetést, a belső választást, amelyre majdnem tíz éve készülnek az edzőtáborban. Állítólag.
Ugyancsak az alaptevékenységen kívüli gondolatok foroghattak azok fejében, akik a kongresszusi határozatokban szereplő Bolyai-egyetem helyett megelégedtek a multikulturális hibridpótlékkal, amelynek „hivatalos” nevét a két költő emléke iránti tiszteletből többé nem kellene emlegetnünk.
Képzeljük el, mi lenne, ha egy nemzeti válogatott valamely döntő mérkőzés előtt szavazásra bocsátja és eldönti, hogy nem áll ki a pályára, vagy kiegyezik egy kompromisszumos vereségben?
A sportban azért nem következik be ilyen ostoba helyzet, mert az élsportolók a közhiedelem ellenére intelligensek, tudják, hogy addig maradhatnak az élvonalban, amíg az elvárt szinten képesek teljesíteni. És még tudnak valamit: a szívós munkával kiküzdött hírnév és az anyagi biztonság fedezékében majd alaposan kitombolhatják magukat, de ha „mandátumuk” idején elpuskázzák a lehetőségeket, se pénz, se posztó.
Ezzel szemben a politikus hajlamosabb a beképzelésre, azt hiszi, örökös válogatott maradhat akkor is, ha sportszerűtlen életet él. Sajnos bizonyos személyek esetében ez nem tévhit, hanem választások idején igazolt munkahipotézis. A feje tetejére állítják világunkat, mi mégis vakon engedelmeskedve újraválasztjuk őket.
Akkor pedig megérdemeljük sorsunkat, és csak várjuk szívrepesve a további elhalasztott mérkőzéseket és kiegyezett vereségeket.

Megtartotta évi közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsvárott. Megnyitó beszédében Benkő Samu elnök üdvözölte a vendégeket, Alföldi László főkonzult, Cseh Áron konzult, Monok Istvánt, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatóját, majd jelezte, hogy a 2000. évi tevékenység elemzése és az idei tervek megbeszélése mellett foglalkozni kell a jövő évi tisztújítás előkészítésével is. Sípos Gábor főtitkár a közgyűlésen csak kiegészítette a beszámolót, amelyet a részvevők a meghívóval együtt korábban megkaptak. A gazdasági jelentésből többek között megtudhattuk, hogy tudományos kiadványoktól magyarázat nélkül tagadtak meg támogatást, és ezt annál inkább nehezményezik, mert közben vidéki pletykalapokra súlyos összegeket fordítanak.
Korábban a választmány tervezetet fogadott el egy társadalomtudományi kutatóintézet szervezéséről és működéséről. Ezzel kapcsolatban Vallasek István indítványt nyújtott be, hogy az EME gondoskodjon más tudományágak művelőiről is, mert számos kutató állás nélkül maradt. Sípos Gábor főtitkár szerint az indítvány nyitott kapun kopogtat, hiszen az EME nem óhajtja leszűkíteni mozgásterét, de bizonyos tudományágakhoz képtelen fedezni az anyagi hátteret. Végletes példának a részecskegyorsítót hozta fel.
A vita során Feszt György az orvostudományi szakosztály tavalyi tevékenységével egészítette ki a beszámolót. Gaal György többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy nem működik a romániai magyar kiadványok könyvtári begyűjtése. Wanek Ferenc a jövő évi tisztújítást akkor tartaná hatékonynak, ha az EME vezetését fiatal vagy fiatalos, képzett, főállású szakemberekre bíznák, egyetemi tanárokéhoz hasonló fizetésért. Egyed Ákos többek között a millenniumi rendezvények sikeréről beszélt.Vincze Mária arról a jelenségről számolt be, hogy amint megindult a magyar nyelvű közgazdászképzés, félszáz egyetemi hallgató iratkozott be a társadalomtudományi szakosztályba, de hamarosan alábbhagyott a lelkesedés. Uray Zoltán a matematikai és természettudományi szakosztály kiemelkedő sikerének tartja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia munkatársaival közösen megkötötték az első nemzetközi kutatási szerződést. Kötő József, az EMKE elnöke a Kisebbségkutató Intézet kolozsvári megalakulásában rejlő lehetőségekre irányította a figyelmet. Ki kell járni, hogy az EME – a kis transzszilván akadémia – részesüljön az intézet költségvetéséből, és az így nyert összegeket az erdélyi magyar tudományos élet fejlesztésére fordíthassa. Kerekes Jenő a fiatalítást tartotta fontosnak a közelgő tisztújítás kapcsán, utolsó felszólalóként pedig Vallasek István megmagyarázta, hogy mit is értett indítványában a intézménybővítésen. Nyilván nem részecskegyorsítóra vágyik, hanem internetes hozzáférés biztosítására, ahol fiatal kutatók az EME égisze alatt megpályázhatnak hazai és külföldi munkalehetőségeket. Ugyanakkor javasolta, hogy az EME kötetben foglalja össze az erdélyi magyar tudományos életnek az utóbbi évtizedben elért megvalósításait.
A vitazáró összegzés keretében Tonk Sándor alelnök hangsúlyozta, hogy az alakuló magyar magánegyetem elképzelhetetlen az erőteljes tudományos kutatási háttér nélkül.

Az Európai Unió támogatásával a Pro Democratia Egyesület csíkszeredai klubja dokumentumfilmet készít a 80-as évek életben maradt politikai foglyainak visszaemlékezéseiből – erről tartott tájékoztatót Borbély Ernő a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány székházában. A programfelelős elmondta, hogy a diktatúra bukása előtti áldozatokról általában hallgat a krónika. Az 40-es, 50-es évek politikai börtöneiről, kényszermunkatáborairól tévéfilmsorozatok készültek, a 80-as évek áldozatairól nem. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy az utóbbi események nyomozótisztjei – értsd szekusai –, ügyészei, bírái, kínvallatásban és büntetésszigorításban szakosodott foglárjai nem mind vonultak nyugállományba, sőt a demokratikus jogállamban még magasabb beosztásba kerültek.
A rendezvényen részt vevő Doina Cornea hozzátette: mások sem nagyon érdekeltek a közelebbi eseményekre való emlékezésben. Sokan restellik, hogy pozícióféltésből, gyávaságból, kishitűségből nem csatlakoztak az ellenállókhoz, így azokat a politikai rendőrség könnyűszerrel elszigetelte. Ezért nem lehetett hatékony a szembeszegülés, pedig Romániában úgyszólván folyamatos volt a kommunizmus elleni küzdelem. Cornea asszony ezért is tartja jelentősnek a kezdeményezést, mert hiányzó láncszemet pótol a kor történelméből.
Iulius Filip, akinek a kálváriája 1981-ben kezdődött el egy Adrian Păunescunak küldött vers miatt, ízelítőt adott abból, hogy milyenek lesznek a dokumentumfilm visszaemlékezései. Hátborzongató emlékeket elevenített fel kínzóiról, akiket felbőszített hajthatatlanságával, és emiatt a nagyenyedi börtön elkülönített zárkájában kezdte letölteni nyolc évi büntetését.
Érdekes adalékkal szolgált Egyed Péter, aki a 80-as években a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében dolgozott, ahova sokan bebotlottak – írók is meg mások is. Nevek említése nélkül elmondta, hogy egyesek az akkor már letartóztatott Borbély Ernőről a legvadabb híreket terjesztették, még azt is tudni vélték, hogy rabtársainak árulója. ő, aki Borbélynak évfolyamtársa volt, tudta, hogy mindez légből kapott rágalom, de mások elhihették a koholmányokat, amelyek az átfogó szekusdiverzió részei voltak.
A dokumentumfilmet román, magyar és angol szinkronban készítik el, hazai és külföldi tévéstúdióknak ingyen kínálják fel.

Úgy tűnik, Borbély László (képünkön)kapta a pártfeladatot, hogy a státustörvényt védelmezze a román médiában. A választás nem rossz. Borbély nem vállalt főszerepet a kettős vagy külhoni állampolgárság elleni szavalókórusban, a határon kívüli magyaroknak nyújtandó kedvezmények kérdéskörében nem járatta le magát az erdélyi magyarság előtt. Másrészt a legellenségesebb vitaközegben is képes megőrizni nyugalmát, jól felépített érvrendszeréből a legvadabb szóhadarás, gesztikulálás, fenyegetőzés sem mozdítja ki. A gyengébb idegzetűek eltakarták a szemüket, amikor az Antena 1 arénájában a vérszomjasságáról hírhedt hózentrógeres ceremóniamester rászabadított két hiénát, de hamarosan a kocka fordultának lehettünk tanúi. Ilyen higgadtan, derűsen talán csak Borbély László tudta feltenni a kérdést: mi a rossz abban, ha Romániában két és fél millió magyar lesz? A fényűzést köztudomásúan kedvelő, ezért népszerűségét minden eszközzel gyarapító külügyminiszternek is úgy magyarázza tévévitákon a státustörvényt, hogy az nem hivatkozhat tolmácshibára.
Hadd dicsérjük meg Marius Tuca „moderátort” is. Tréfán kívül, azon a vitán kivételesen mellénk állt. Igaz, csak egyetlen kérdésben, és abban sem önzetlenül. A nagy-romániás vitapartner azt találta mondani, hogy a magyar állam erkölcstelenséget művel, amikor a magyar nemzetiségű román állampolgárokat anyagilag segíti, holott azok gazdasági helyzete jobb, mint román sorstársaiké. Tuca a tőle megszokott türelmetlenséggel kérte számon az állítás számszerűsíthető bizonyítékát, és méltatlankodása csak fokozódott, amikor azt hallotta, hogy a különös vélemény alapját a Hargita és Kovászna megyei települések gondozottabb külseje szolgáltatja. A műsorvezető ebben az ügyben nem is hagyta szóhoz jutni Borbélyt, igyekezett elhallgattatni NRP-s vendégét, mielőtt a néző eljutna a következtetésig, hogy a szorgalom és az anyagi jólét jelei nem mindig esnek egybe.
De ezzel a tézissel, hogy a romániai magyarok jobban élnek, mint szegény román sorstársaik, még holtbiztosan találkozni fogunk. Ugyanis a Nagy-Románia Pártban magától nem zörög a haraszt: a kemény vitára felkészített küldöttnek bizonyára beprogramozták ezt a diverziós léggömböt, amely ez alkalommal Tuca nemzeti önérzetességén kipukkadt, de a többségi nemzet hergelésére máskor alkalmazható. A módszer nem új keletű. Amikor az élelmiszerüzletek előtt a hosszú sorok kígyóztak, az elődpárt ügynökei azt sulykolták az agyakba, hogy azért nincs elég ennivaló, mert a magyarok eleszik előlük. A diktatúrában az ilyen tömeguszítás ellen semmit sem lehetett tenni. De most legalább ezen a téren változott a helyzet. Úgy, ahogy Borbély László a külhoni románoknak nyújtott kedvezményekből alaposan felkészülve hárítja a státustörvény elleni támadásokat, a fene nagy jómódunk híresztelése ellen is tenni lehet valamit.
A nevetséges, de bizonyos mélyrétegekben hatásos állítást megfogalmazó párt főtitkára, aki egyben Kolozsvár polgármestere, most helyi népszámlálásra készül. Sugalmazni kellene, hogy a kérdőívek öleljék fel az anyagiakra vonatkozó adatokat is. Vagy ha a népszámlálás dugába dől, mérjék fel egyszerűbb eszközökkel a különböző nemzetiségűek anyagi helyzetét. Például készítsenek kimutatást arról, hogy az utóbbi évtizedben hány román nemzetiségű román állampolgár épített kacsalábon forgó villát Kolozsváron, a szomszédos Bükkben vagy a Hideg- és Meleg-Szamos völgyeiben. A más nemzetiségűek részarányára nem is kellene rovatot nyitni, mert a tizedesvessző utáni két nullával kezdődő szám a statisztikában nem oszt és nem szoroz. Az ellentétes póluson is felmérést kellene végezni arról, hogy milyen nemzetiségű polgárok érték el nagyobb számban a legmélyebb nyomor szintjét. A koldusok és az ablakmosó suhancok között nem érdemes kutatgatni. Ott maffiatörvények uralkodnak: aki nem a „munka” nyelvén „dolgozik”, azt a kapualjban posztoló „káderes” menten kiszűri. Kivételnek tűnik a kolozsvári Szent Mihály-templom bejáratánál standoló kéregető, de figyeljünk csak! Így esdekel: adjanak nekem is… A tükörfordításból kitűnik, hogy az illető csak annyira készült magyar nyelvből, amennyi elegendő a magyar templom előtti kedvezményes jogálláshoz.
Viszont van egy hely – legalábbis Kolozsváron –, ahol a szegénység nemzetiségi megoszlása pontosan kimutatható. Sétáljunk végig szombat délelőtt a szamosfalvi vasúti felüljárótól balra eső utcákon, és figyeljünk a molyette pulóvereket, megráncosodott cipőket, kopott evőeszközöket stb. kínáló emberek beszélgetéseire. Főleg egymással társalognak, mert a vevő egyre ritkább. Ha Funar itt tartana népszámlálást, kiderülne, hogy Kolozsvár ószerező lakossága 90 százalékban magyar. Még… Mert nemsokára teljesen eltűnik az ószer. A sok nyomorúságos kacatot nem érdemes kicipelni, az értékesebb dolgok pedig már rég elfogytak. Az utóbbi hónapokban az árusok serege is jócskán megcsappant. A fizető szakaszon a „márkás” farmereket és más „divatárut” forgalmazó vállalkozók kedvükre terpeszkedhetnek.
Déltájban, amikor a fáradtságtól és éhségtől szédelgő emberek reményt vesztve megindulnak hazafelé, és a kérlelhetetlen piactörvények szerint értéktelennek bizonyult terhükkel átbaktatnak a vágányokon, az érkező vagy induló vonatok terepismerő mozdonyvezetői végigszirénázzák az állomás és a szamosfalvi felüljáró közötti vonalszakaszt.
Csodával határos, hogy szombatonként nem történik tömeges tragédia. De nem ez az egyetlen csodálni való jelenség ebben az országban.