Nits Árpád

Mellbevágott egy amerikai magyar polgárnak a Kossuth Rádióban elhangzott véleménye a zámolyi romákról. Szerinte közönséges hazaárulók, és ha gyalázkodásuknak ő csak a felét követné el választott hazájával szemben, meggyűlne a baja a bíróságokkal.
Nem a kijelentés igazságtartalma hozott izgalomba, hanem a lehetséges párhuzam. Mi lenne, ha az erdélyi magyarok egy csoportja felütné sátrát a strasbourgi főtéren, és addig siránkozna sanyarú helyzetünkről, amíg a hatóságok tüntetően osztogatni kezdenének francia nemzetiséggel járó állampolgárságot? (Ion Iliescu szerint Franciaországban nincsenek különféle nemzetiségek, tehát a szenegáli francia épp olyan francia, mint a francia francia.) Közben annyit rontanánk az ország megítélésén (ezen?), amennyit az eddigi kormányok baklövéseinek összege sem volt képes (ha ez egyáltalán lehetséges).
Mit szólna ehhez az amerikai magyar polgár? Ha bennünket is hazaárulóknak tartana, könnyen megsértődhetnénk, mondván, hogy azért nem lehet éppen mindent egy kalap alá venni. Először is mit jelent az, hogy választott haza? Mi ezt a fogalmat a gyakorlatban nem ismerjük. Másodszor pedig mi Strasbourgban nem olyasmiket követelnénk, amikkel sohasem rendelkeztünk, ellenkezőleg, kizárólag olyan dolgokat szeretnénk visszanyerni, amik néhány emberöltőnyi távlatban jogos tulajdonunkban voltak, és amiktől némelykor közönséges lopással, rablással, máskor alkotmányos és jogi csűrcsavarral megfosztottak. Ilyenek közösségi, többek között egyházi javaink a hozzájuk tartozó önálló intézményekkel, továbbá településeink, amelyeken szempillantás alatt kényszertelepítéssel átrendezték – és tovább „rendezik” – a történelmileg kialakult népességi arányokat stb., stb.
Hosszasan sorolhatnánk érveinket annak bizonyítására, hogy a mi helyzetünk összehasonlíthatatlan a zámolyi romákéval, de lelkünk mélyén éreznénk, hogy a megválasztott eszköz szempontjából nem lehet különbséget tenni. Ha a zámolyi romák akciója gyalázkodásnak tekinthető hazájukkal szemben, akkor a mi esetleges strasbourgi sátorozásunkat is ugyanúgy kellene megítélni. Sőt tiltakoznunk kellene, ha a mi tettünket más szemszögből bírálnák el. Elég gyakran aláznak meg a kettős mérce alkalmazásával ahhoz, hogy megvessük Jupitert, akinek állítólag mindent szabad, ellentétben az ökörrel.
Végül is mit tegyen velünk az amerikai magyar polgár? Hősöknek kijáró tisztelettel magasztaljon, avagy hazájukra tüzelő orvlövészekként ítéljen el bennünket?
Felemás helyzetünket érzékelteti, hogy ilyen tudathasadásos szituációkba kerülhetünk.
Természetesen csak elméletileg. Ugyanis mi hiába dugnánk össze a fejünket konspirálás céljából, elakadnánk az első lépésnél: nem volna sátorravalónk. Több havi átlagos fizetésünkből és nyugdíjunkból az adók és illetékek befizetése után megtakarítható összeggel esetleg az első határig jutnánk el. Franciaországi vízumra sem telne, hát még az időnkénti hazaruccanásra, hogy felvegyük a munkanélküli-segélyt. Akinek pénze volna egy strasbourgi sátortáborozásra, illetve nyugati utazásait valahol elszámolják, az nem foglalkozik ilyesmivel. Vagy menő vállalkozó, vagy reálpolitikus lett, vagy mindkettő, és érdekei úgy kívánják, hogy inkább a mindenkori új román kormány kisebbségpolitikájában bekövetkező köpönyegforgatásokat méltányolja a nemzetközi közvélemény előtt. Mi hiába remélnénk anyagi és erkölcsi ösztönzést egy Ázsiába szakadt európai állam polgáraitól, és akciónk célja úgyszintén nem találkozna a KGB utódszervezetének terveivel.
De ha mégis, mondjuk, szárnyakat kapnánk, és átívelnénk a nehézségeken, és pőrére vetkőztetett nyomorúságunkkal Strasbourgban elérnénk valamilyen célunkat, biztosan nem akadna 40 (negyven) olyan román értelmiségi, aki Románia legkedveltebb napilapjában közölt nyílt levéllel állna ki mellettünk, és szívrepesve üdvözölné a francia hatóságokat, hogy végre ráébresztette Romániát a magyar kisebbség problémái megoldásának fontosságára. Negyven?! Négy (4) román értelmiségit sem lehetne rávenni egy ilyen levél aláírására! Nem éppen minden román értelmiségi olyan, mint dr. Funar, de az értelmes román értelmiségiek sem tekintenének rokonszenvvel egy olyan eseményre, amelyből országuknak kára származik. Pedig itt is szép számmal akadnak olyan hangadók, akik Moszkvában, Rosztovban vagy az álinternacionalizmus más egyetemi központjaiban szívtak magukba némi társadalomtudományt.
Ez az a ritka kivétel, amikor nem az iskola dönti el a jellem alakulását. Hanem az emberanyag.

Rajtakaptak egy kukázót, hogy a szemétből nem kenyérhéjat, papírhulladékot vagy használt ruhát, hanem ötezer dollárt termelt ki. Mit tehetett volna a szerencsés szerencsétlen, ha aznap ilyen különös volt a felhozatal? Örömében vásárolt egy lovat meg egy hazai gyártmányú népautót. Ám nemsokára megjelentek a hatóságok, és nyakatekert jogi csűrcsavarral elkobozták frissen szerzett vagyontárgyait, maradék pénzecskéjét, sőt még bűnvádi eljárást is a nyakába varrtak, mert úgymond eltulajdonította az őt meg nem illető pénzösszeget.
Állítólag a skandináv államokban nincs talált tárgyak hivatala, mert az utcán felejtett bőrönd, köztéri padon hagyott esernyő, pénztárca stb., stb. hetekig érintetlenül várja gazdáját. Csakhogy ez a szokás erkölcsi, nem pedig jogi normán alapszik, amitől mi olyan messzi vagyunk, mint a költségvetés a kereskedelmi többlettől.
Ha viszont nálunk tényleg van egy ilyen erkölcsi háttér nélküli jogszabály, miszerint nem szabad felvenni a földről az eldobott, elhullatott, elvesztett, elkallódott stb. pénzt vagy értéktárgyat, jó volna megszabni az alsó küszöbértéket. A történtek után világos, hogy a szemétben talált ötezer dollárt azonnal be kell szolgáltatni az államkasszába, mert kell dzsipekre. De vajon az adóhivatal lépcsőházában lelt ötezer lejest is azonnal prezentálni kell a kapusfülkénél? És a házvezetőnővel a szemétbe küldött, még ki sem fordított szmokingot le kell adni a képviselőházi ruhatárnál? Nehogy az ilyen irányú állampolgári túlbuzgóságot a hivatal függelemsértésként érzékelje, és emiatt verje el a port a kukázón...
Különben az is érdekes, hogy attól a bankártól, aki nem a szemétből, hanem a kisbetétesek zsebéből turkált össze ötezer dolláros tételeket, s azokból versenylovakat vásárolt, villát építtetett, biedermeier bútort rendelt (mert úgy hallotta, hogy ez a sikk), majd csődöt mondott – szóval az ilyen nagystílű kukázótól a hatóságok nem kobozzák el az őt meg nem illető vagyontárgyakat.
De az eset más kérdést is felvet. Vajon hogyan szereztek tudomást a hatóságok a dolláros kukázó szerencséjéről? Azt mondják, hogy a szomszédok jelentették fel, látva hirtelen gyarapodását. Kedves emberek lehetnek. Bizonyára ők kevesebb szerencsével kukáznak, és azért. Vagy valamilyen érdek sugallta tettüket. Esetleg olyan, amely magyarázatot szolgáltat arra a másik kérdésre, hogy vajon hogyan kerülhet ötezer dollár a szemétbe.
Van erre egy régi történet.
Még az átkosban egy építészmérnök az épülő háztömb tetején végzett terepszemléjekor észrevette, amint alant valaki sunyin körülnéz, egy karton cigarettát csúsztat a sétány díszcserjéjébe, majd továbbáll. A mérnök belépett az anyagszállító felvonóba, alászállt, a bokorból kiemelte a kartont – amiről kiderült, hogy tartalma Kent, a kor keményvalutája –, és visszament magaslesére. Kisvártatva megjelent egy milicista, olyan szektorista-féle, közömbös arccal járkált fel s alá egy ideig, még fütyörészett is, hogy zavarát leplezze, majd benyúlt a sövénybe, pontosan oda, ahol az előbb a Kent-csomag rejtőzködött. Semmi! Meghökkent. Könyökig hatolt az örökzöldbe, de akkor is semmi! Hirtelen fenyegető testtartásba egyenesedett, erőltetett menetléptekkel a főutcára sietett, ahonnan a környék egyik ismert zugárusát rángatta magával a cselekmény színhelyére. A szóváltás nem hallatszott az épülő háztömb tetejéig, de a taglejtésekből a mérnök számára világossá vált, hogy kíváncsiskodásának tárgya valójában helyhatósági kereskedelmi adó.
Felfokozott étvágyú államkasszánk most bizonyára azt is elkobozná, az építészmérnököt meg még a törvényszéken is meghurcolná, hogy miért merészelt értéktárgyat találni közterületen, és főleg miért nem hagyta a „helyén”, hogy a „jogos” tulajdonos bármikor megtalálja.