Nits Árpád

Eseménydús volt az elmúlt hétvége Kolozsváron. Németh Zsolt külügyi államtitkár Bukarest és Sepsiszentgyörgy után Erdély egykori fővárosát is megtisztelte jelenlétével. Többek között találkozott a magyar tannyelvű magánegyetem létrejöttén munkálkodó Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagjaival, és Szabó Tiborral, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökével együtt pénteken részt vett a kuratórium soros ülésén, amelyen megbeszélték a marosvásárhelyi műszaki felsőoktatás akkreditálási előkészületeit és a doktorandusi ösztöndíjak elosztását. Németh Zsolt arra buzdította a kuratóriumot, hogy mielőbb fejezzenek be minden szükséges előkészületet, és az erdélyi magyar tudományegyetem szakjain ősszel kezdjék meg az oktatást. Az egyetem ügyét az Erdélyi Református Egyházkerület püspökségén tett látogatáson is megvitatták, és a püspökség kifejezte szándékát, hogy anyagilag is hozzájárul annak támogatásához.
A külügyi államtitkár az RMDSZ Ügyvezető Elnökségével a magyar–román viszony alakulásáról tartott megbeszélést.
A hét végén Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora meghívására magyarországi egyetemi rektorok is Kolozsvárra látogattak. Csütörtökön a vendégek felkeresték a Sapientia Alapítványt, ahol este hatkor szokatlanul rövid sajtótájékoztatóra került sor. A vendégek búcsúzkodása közben, az előszobában kértük meg Tóth József egyetemi tanárt, a Pécsi Tudományegyetem rektorát, hogy az akkreditálási gátfutásban nyújtható segítségről fejtse ki véleményét. Röviden elmondtuk aggályunkat, hogy az eddigi jelekből ítélve csak akkor engedélyezik a magyar magánegyetemet, ha rákényszeríthetik a multikulturális jelleget. Mi lenne, ha az erdélyi magyar magánegyetem diákjainak tanulmányi eredményéről magyarországi oktatási intézmény állítana ki diplomát? (Rögtön hozzátettük: egy ilyen diploma csak honosítás után válhatna érvényessé, azelőtt nem is adnák a végzős kezébe, nehogy eszébe jusson a magyarországi letelepedés.)
A pécsi egyetem rektora a „külső” akkreditálást járhatatlan útnak tartja. Szerinte alkalmazkodni kell az európai akkreditálási rendszerhez, el kell érni, hogy az erdélyi magyar magánegyetemnek Romániában rendezett státusa legyen. Ezért a magyarországi felsőoktatási intézmények az elismertetési folyamat felgyorsításához igyekeznek segítséget nyújtani, mégpedig a jó kapcsolatok ápolásával, mint amilyen ez az alkalom is. A maguk során a magyarországi rektorok meghívják a bukaresti akkreditáló bizottság elnökét Budapestre, ahol a magyarországi akkreditáló bizottság tagjaival együtt folytatnak majd megbeszélést.
Minden történelmi és jelenkori keserű tapasztalat ellenére reméljük, hogy az európai út ebben a kérdésben célhoz vezet. Csak ne legyen túl hosszú a terelőút, mert akkor nem lesz kinek egyetemet akkreditálni, és a bukaresti akkreditáló főnök budapesti látogatásának eredménye arra korlátozódna, hogy a Mátyás-pincében elköltött vacsora emléke tovább javította a hagyományosan egyre jobb magyar–román kapcsolatokat...

Torgyán József bukásának sokan örvendeznek, és persze mindenki pártállásának megfelelő oldalról rugdossa a porba sújtott oroszlánt. Szemére vetik a jobboldali demagógiát, a menyének kinézett zsíros állást a Malévnél, a kebelbarátok maga köré gyűjtését és szájuk betömését minisztériumi pozíciókkal, alapítványi pénztárakkal, a magyar mezőgazdaság állítólagos lezüllesztését stb. stb., és végül, de nem utolsósorban, a várkastélyépítést.
Az igazsághoz és a leltárhoz tartozik, hogy számtalan alkalommal – például a hátrányos alapszerződések parlamenti vitájakor – síkra szállt a határon túli magyarság érdekeiért, számtalan kellemetlen pillanatot szerezve a proletár és a burzsoá nemzetköziség híveinek. Most azért is fut fülig sokaknak a szája, mert abban reménykednek, hátha teljesen leszoríthatják a pályáról, és akkor a parlamentben sem kell majd elviselni a jelenlétét.
Torgyán egyik legnagyobb bűnét egyes politikusok és a hozzájuk közel álló közvélemény-formálók szintén nem sietnek a fejéhez vágni. Azt, hogy pártjában kialakította az alkotmányos monarchiát, amelynek keretében a legnagyobb feszültséggel szembeni legértelmesebb ellenállás sem csökkentheti a hatalmi áramerősséget, mert a vezető érintése halálos.
A kisgazdapárt szervezeti szabályzatában – amit mellesleg tényleg alkotmánynak neveznek – úgy megoldották az elnök elmozdíthatatlanságát, hogy leváltását gyakorlatilag csak ő maga kezdeményezheti. Ha pedig előadódik az elméletileg is szinte lehetetlen helyzet, hogy alulról jövő kezdeményezésből össze kell hívni a tisztújító gyűlést, működésbe lép a biztonsági szerkezet: a mandátummal rendelkezők kétharmada valamilyen módon közvetlenül érdekelt a trónhoz ragaszkodó elnök újraválasztásában.
Ezzel kiiktatták a demokratikus játékszabályok egyik nagy előnyét, a társadalmi vezetők cserélhetőségét kudarchalmozás vagy fizikai és erkölcsi kopás esetén. Ha ez a kisgazdapártnak jó, lelke rajta, de az baj, hogy a szabadalmat mások is előszeretettel alkalmazzák. Nekünk, sajnos, nem kell messzire menni példáért. Bár az RMDSZ-nek nincs alkotmányként becézett elnökkonzerváló szabályzata, a mechanizmust jól bejáratták a legutóbbi elnökváltás óta. Kialakították az alkalmazotti, állami hivatalnoki, alapítványkuratóriumi klientúrát, amely bolond lenne, ha személyi változást akarna, hiszen azzal saját egzisztenciáját veszélyeztetné. Most a szekértábor körbekerítésének legfrissebb mozzanatát figyelhetjük meg, amikor a helyi rádióadók vezető pozícióit kaparintják meg az érdekeltek feleségei vagy sógorai számára. Hogy mikre ki nem terjed a jobb ügyekre is fordítható figyelem! Ha valami csoda be nem következik, a romániai magyarság érdekvédelme a következő évtizedekre véglegesen megoldódik, mint a kisebbségi kérdés Romániában. Modellértékűen.
A belső ellenzék sorsát lám nem csak torgyáni alkotmánnyal lehet megpecsételni. Az alapelv átvétele elég ahhoz, hogy aki szemet merészel vetni az elnöki székre, azt alkotmányos kirúgás nélkül is kigitteljék. A legutóbbi kísérlet ugye azzal végződött, hogy az ellenlábas elnökjelöltet a szavazógépezet megyei alapszervezeti vezető tisztségéből is kitúrta. De a puszta véleménykülönbség is elegendő a bűnhődésre. Erre beszédes példa a Királyhágómelléki Református Egyházkerület zilahi esete. Amióta vette magának a bátorságot, és kijelentette, hogy a szövetségi elnök egyik hűséges fegyverhordozója szerinte nem alkalmas érdekvédő és közképviselő szenátornak, ki nem esik a pártsajtó figyelmének homlokteréből. Ha ennyit foglalkoztak volna a Bolyai Egyetem helyreállításával…
De térjünk vissza Torgyán bűnlajstromához, amelyből a kárörvendezők egyebet is szívesen kifelejtenek. Azt, hogy a kisgazda elnök általános felelősségre vonást ígért, és ezzel vagy késlekedik, vagy örökre adós marad. Amikor a Szabadnépszava és az egypártrendszer egykori kialakításában történelmi szerepet játszó egyéb nagy múltú újságok addig marták a kormánykoalíció legsebezhetőbb személyiségét, hogy annak keményen vissza kellett vágnia, úgy nézett ki, hogy a balliberálisok törököt fogtak vele. A parlament bal oldala felé mutatva, Torgyán szállodákat, gyárakat, óriásbirtokokat emlegetett, amelyekkel inkább el kellene számolni, mint egy családi házzal.
Ez az elszámoltatás egy sztárügyvédnek testhezálló feladat lenne. Tudhatná, hol keresse a bizonyítékokat a világ legocsmányabb rablásainak leleplezéséhez, amelyhez a társadalom kisemmizett többsége lelkesen tapsolna. Az egykori szocialista rendszervezérek fél évszázadon keresztül elvonták a nemzeti jövedelem 25–30 százalékát a termelőktől azon a címen, hogy kell a felhalmozási alapba, többek között a szállodák, gyárak, nagyszofhozok építéséhez. Amikor rendszerük magába roskadt, az évek során felhalmozott vagyont valahogy szét kellett osztani. Nem egyformán, mert nem mindenki képes vagyonkezelésre, de annyi bizonyos, hogy a részesedéshez nem volt erkölcsi alapja annak, aki korábban a magántulajdon ellen prédikált. Sajnos az erkölcsi norma nem válik magától jogi szabállyá, de egy belevaló ügyvéd hatékonyan segíthetne az ebül szerzett jószágok eredetének tisztázásában. Az ügyészségi beadványok előkészítése helyett azonban Torgyán tovább járta a világot. Nem biztos, hogy haszontalanul, és arra sem lehet mérget venni, hogy utazásainak költségeit nem fedezik az államközi szerződésekből származó bevételek. Ezt így tartják legádázabb ellenségei, tehát nem kell készpénznek venni. De sokkal nagyobb hasznot hajtott volna országának, ha a megtollasodott pufajkások bűnügyeire veti rá magát.
Ezzel sokkal értékesebb tapasztalatokat, éppenséggel nemzetközi jogi precedenseket szolgáltatott volna a szomszédoknak, többek között nekünk is. Persze korántsem bizonyos, hogy független igazságszolgáltatási hatóságaink lelkesen felkarolták volna azokat. De legalább lenne mire hivatkozni.

Különös viták előzték meg a magyarországi népszámlálást. Előbb egyéni, majd amikor a személyazonosságra vonatkozó rovat fehéren hagyása mellett döntöttek, kollektív félelmek bukkantak felszínre a felekezeti hovatartozás bevallásával kapcsolatban.
Valóban súlyos teher a történelmi sérelem. Képtelenség elfelejteni, hogy lezárult évszázadunk közepe táján egy házmesteri lakólista megpecsételhette családok sorsát. És ki lehet biztos abban, hogy soha többé nem térnek vissza azok az idők?
Az viszont furcsa, hogy a történelmi emlékezet mennyire szelektív. A múlt évszázad második felében – tehát napjainkhoz közelebb – újabb típusú feketelisták jöttek divatba. Akire a szomszédja valamiért irigykedett, az kuláklistára került, és választhatott: vagy elsőnek iratkozik a kolhozba, magával rántva az egész falut, vagy előveszi a Scânteiát, illetve a Szabadnépszabadságot, hogy belecsomagolja az átnevelési gulágprogram megkezdéséhez szükséges kétnapi tízórait. Az ‘50-es évek fekete autós vagy gyalogos elhurcolásai szintén listák alapján történtek, és mégis: ma senki sem ássa el rózsalugasos kertje végében 2001-es évjáratú dzsipjét, nem rejti műtölgyek mögé villácskáját. Sőt hivalkodik vagyontárgyaival, ahogy csak belevaló újgazdaghoz illik. Pedig arra sincs biztosíték, hogy a kuláklistás idők nem térhetnek vissza. Szociáldemokrata vagy liberális báránybőrbe bújt szocialista ordasok lesik a visszarendezés kedvező pillanatát. Iliescu például foksányi jelenése idején azt hitte, hogy aranyálma máris valósággá vált, és beintette a jogos földtulajdonukat még vissza sem nyert kisbirtokosok kolhozosítását. Ezek után megtollasodott párthívei berezelhetnének, hogy következik a „kisajátítók kisajátítása”, és igyekeznének megszabadulni így vagy úgy szerzett vagyonuktól. De nem kell attól tartani, hogy a búzabáró Trita Fanita elsőnek szolgáltatja be gabonatárolóit, egyrészt mert azok beleilleszkednek az újfajta szocializmus tőkés-földesúri világképébe, másrészt mert a holló is holló.
Tehát valahol itt a magyarázata annak, hogy senki sem horkant fel, amikor a népszámlálás kapcsán életminőségi adatok is szóba kerültek. A dzsip és a villa bevallása kellemes és kiszámíthatóan veszélymentes, míg bizonyos vallások vállalása nem jár haszonnal, és kockázattól sem teljesen mentes. Lám, most éppen Izraelben történtek olyan dolgok, hogy a világot az sem lepné meg, ha a Szabadság Párt kérésére Ausztria visszahívná tel-avivi nagykövetét. Ha abban a térségben a közelmúltban népszámlálást tartottak volna, egyesek most amiatt nyugtalankodhatnának, hogy Mohamed híveinek vallották magukat.