Nits Árpád

A Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt, alatt és után újra sikerpropagandától visszhangzott a romániai magyar tömeges tájékoztatás ama bizonyos (ártámogatott) része. És nem is alaptalanul. Mint a rosszmájú román sajtó kidomborította, az RMDSZ ellenzékben egy hónap alatt többet valósított meg, mint a kormányban négy év alatt.
De éppen ez az, amitől egyik szemünk sírna, a másik pedig zokogna. Mostani sikereinek túlbeszélésével ugyanis az RMDSZ vezetői azt bizonygatják, hogy nekünk a bal jobb, mint a jobb. Vagyis Iliescu és Nastase társaságával könnyebb szót érteni, mint a korábbi, jobbosabbnak tekintett kormányszövetség pártjaival. A sikerpropaganda tehát ezúttal azt sulykolná köztudatunkba, hogy baloldalon a helyünk, attól lesz jó dolgunk, ha vezéreink azok körül forognak szatellitként, akik a román–magyar alapszerződést az MSZP–SZDSZ-kormánnyal oly nagy egyetértésben látták el kézjegyükkel, akaratunk ellenére.
Szerencsére nincs okunk a megszokottnál mélyebb elkeseredésre, mert a valóság egészen más. A szociálisnak nevezett demokraták egyszerűen ravaszabbak; ennyi a különbség az előző és a mostani kormányzat kisebbségpolitikája között, egyébként mindkét garnitúra egyformán semmibe veszi az RMDSZ vezetőit. A négyévi kényszerpihenő idején Iliescuék kifundálták, hogy a legnépszerűtlenebb törvényeket a mandátum kezdetén kell megszavaztatni, hogy a következő választásokig legyen idő mindent „helyrehozni”. Próbáljuk meg letakarni az RMDSZ-t – mondjuk, éppen műholdfogyatkozás van –, és nézzük meg, mi történne. Ugyanaz. Vagyis az SZDRP ugyanazokat a törvényeket hajtaná át a parlamenten, amelyeket belépőjegyekre akar átváltani jobb (nyugatibb, vagyis pénzesebb) társaságokba. Csak néhány képviselő duzzogna épp úgy, mint most, akinek a demokratikus látszat kedvéért elfelejtenek szólni, hogy már nem kell a hidakat robbantgatni, mert úgyis ők győztek.
*
Külön morfondírozás tárgyát képezhetné ezeknek a nagy rössel elfogadott, állítólag számunkra rendkívül előnyös törvényeknek a hatásfoka. Kolozsváron máris bejelentették, hogy ebben a föderatív, autonóm, önkénykormányzati városban nem lesz érvényes a húszszázalékos nyelvhasználati előírás, mire egyik szakértő szenátorunk azt mondta, hogy ha a polgármester nem akarja alkalmazni, akkor nem marad más hátra, mint a polgárok feljelentése. Akitől nem fogadnak el magyarul megírt kérvényt, panaszával forduljon a bírósághoz, mert akadályozták jogainak gyakorlásában.
Épp csak azt nem mondta, hogy tud egy jó ügyvédet.
Nem ez az egyetlen törvény, amely ügyvéd nélkül nem működik. Az újabb ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt is úgy fogalmazták meg, hogy minél nagyobb gépkocsisor és jogásztömeg okozzon forgalmi dugókat a törvényszékek környékén. Kolozsváron legalábbis maholnap rollerrel sem lehet áthaladni a Honvéd utca elején, még akkor sem, ha időnként látványos lebukások csökkentik átmenetileg az igazságszolgáltatók létszámát.
Mivel ez a probléma régóta foglalkoztat, alkalomadtán társaságban próbálok a jelenségre magyarázatot találni. A minap a találgatásokkal odáig jutottam, hogy a parlamentben talán túl sok az olyan jogász, aki kollégái – és miért ne, saját – munkalehetőségeire gondolva facsarja meg úgy a törvényeket, hogy azok ne működjenek maguktól. Senki se kaphassa vissza például elrekvirált lakásának ellenértékét egy kérvény benyújtása árán, hanem perelje az államot, alkalmaztasson műszaki rajzolót, aki felméri azt a típuslakást, amelyről a tervrajz egyébként megtalálható a városrendészetnél, veszítse el a pert első fokon, fellebbezzen újabb ügyvédi honorárium lepengetése árán, veszítse el másodszor is a pert, csak Strassburgban nyerhesse meg, ha kitart a pénztárcája, és még nem kapott idegösszeomlást.
Na, és mi lenne a javaslatom? – hangzott a kérdés, amire olyasmit találtam mondani, amitől a társaság több tagja fuldokolni kezdett a röhögéstől, és lehordtak nosztalgiázónak. Pedig mi van abban, hogy a munkásosztálynak és a parasztságnak is helyet kellene biztosítani a parlamentben? Talán nem fogna jól némi józan paraszti és melós észjárás? Egyáltalán: mitől balosabb egy ilyen gondolat annál a propagandánál, amely szerint az egykori pártállami nómenklatúrából és újkori szakszervezeti vezetőkből összeverődött társaság mellett a helyünk?
Mellesleg nagyon könnyen el tudok képzelni jobboldali beállítottságú munkást vagy falusi gazdát – de mutasson valaki egy baloldali pártaktivistát, akiből jó munkás vagy paraszt lehetne!

Kényes dilemma elé állították Andrei Margát. Miután szervezeti alapszabályzatok felborításával megválasztották a parasztpárt elnökének, és ezzel, valamint baloldali nézeteivel előidézte több területi szervezet kilépését, most kiderült, hogy választania kell. Vagy rektor marad, vagy elnök. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem szenátusának tagjai ugyanis nem törődnének bele, ha rektorukat minduntalan Bukarestbe szólítaná a pártelnöki kötelesség.
Áthidaló javaslatunk: az RMDSZ ajánlja fel Andrei Margának a Petőfi–Schiller Multikulturális Tudományegyetem rektori állását. Ennek az egyetemnek a jelzője Margának kedvenc vesszőparipája, és a másik nagy előny az, hogy idejéből bőven futná a pártügyek intézésére.

Vesszőparipává avanzsált a szolgáltatási ágazat. Boldog-boldogtalan fogadkozik (főleg választási kampányokban, de nálunk mikor nincs populizmusra alkalmas időszak?), hogy a harmadik szektorral emeli ki az ország gazdaságát a szakadékból.
Hová?
Az utópisztikus jövőkép felvázolásához hívjuk segítségül a közelmúltat. A „kicsike Párizsnak” volt egy ódon utcája, amíg le nem dózerolták, amely valamikor jobb időket ért meg, és az emlékezet életben tartott egy különös mesterséget: a közterületi cipőtisztítást. Még a ‘80-as években is látni lehetett ennek a szolgáltatási alágazatnak a művelőit, amint ládikójuk mögött üldögélve várták az ügyfeleket, akik természetesen nem tolakodtak. Abban az időben egészen más igények kielégítésére hajszolta az embereket a szükség, azt fürkészték, hol van egy reményteljesebb hús-, vaj- vagy tojássor. Az állami vállalatok csatornákat, pagodákat és egy főre eső acéltermelést kínáltak a lakosságnak, a szolgáltatási szektor cipőtisztítással kényeztette volna el a nagyérdeműt – egyiknek sem volt keletje.
A cipőtisztítók unaloműzésből és a szakmai színvonaltartás céljából egymás cipőjét sikálgatták. Mi tagadás, állandóan csillogott a lábbelijük, csakhogy ennyi nem elég a vállalkozás üzemeltetéséhez. Az sem növelte a bevételt, hogy rábeszélték a közeli borbélyműhely alkalmazottait a cipőtisztításra, aminek ellentételezése egy olajtól csillogó frizura volt. (Ez lehetett a barterkereskedelem hazai kísérleti műhelye.) Egyébként a borbélyok idejéből is kitelt. Az életszínvonal már akkor zuhanórepülésbe kezdett (csak kevesen emlékeznek rá, mert a mostani szakadékból nehéz visszatekinteni), és a kuncsaftok közül egyre többen otthon csúfították magukat ollóval és zsilettel.
Képzeljük el, mi lenne, ha egy ilyen sóher ágazatot (kivétel talán csak az idegenforgalom) elkezdenek fejlesztgetni. Mivel a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a minibérből tengődők, akik a fizetésképtelen kereslet tömegalapját képezik, nem sietnének az utcára cipőt tisztíttatni vagy divatos Basescu-frizurát rendelni, az ágazat nem tudna kitörni bűvös köréből. A felduzzasztott borbélyhálózat dolgozói mind gyakrabban vennék igénybe a cipőtisztítói szolgálatot, hogy nekik is legyen kiket megfésülni. A kínálatválaszték növeléséért a körbe be lehetne vonni – mondjuk – egy fényképészt, akinek megtisztítják a cipőjét és megfésülik a haját, ellenszolgáltatásként pedig fénykép készül arról, hogy a borbélyok cipőjét cipőtisztítók kefélik az utcán, de erre sem adnának világbanki hitelt.
Még szörnyűbb, hogy az alkalmi közgazdászok az ipar szerkezetváltásával munkahely nélkül maradókat akarják a szolgáltatás felé irányítani, vagyis a vasgyártástól a cipőtisztításhoz terelnék át a belső munkanélküliséget.
Nyugaton szuperfejlett a szolgáltatóipar, alkalmazottai mégsem kényszerülnek körbeszolgáltatásra – jöhetne az ellenvetés. Úgy van. Csakhogy a fejlett világban előbb nőtték ki magukat az alapágazatok, és azok húzták maguk után a harmadik szektort. Az iparban és a mezőgazdaságban megvalósított profittal és bérrel éltetni lehetett a cipőtisztítást is – ez az egzotikus szakma éppen a kapitalista fellendülés idejéből maradt fenn Bukarestben.
A harmadik szektor nyugati fejlettsége azzal is magyarázható, hogy túlnőtte határait. A statisztikában szolgáltatásként szerepelnek olyan tevékenységek, amelyek kimondottan ipari vagy mezőgazdasági jellegűek. Vannak gyárak, amelyek felszereléseik karbantartására nem létesítenek saját műhelyt, hanem szakembert hívnak valamely szolgáltatóvállalattól. A farmok pedig nem gyűjtik a bajukat saját géppark létrehozásával, hanem az idénymunkákat bedolgozó vállalkozókkal végeztetik el. Persze ehhez a szolgáltatásfajtához is fejlett alapágazatok szükségesek, különben nincs mit kiszolgálni.
Tehát valahol egészen másutt kellene keresgélni a kiutat, amelynek megtalálására 2001-ben kevés az esély, mert kevesebb nullával bíbelődünk ugyan a dátumban, de annál többel találkozunk majd a bankjegyeken és a gazdaságpolitikában.

Kapitalista demokráciánkat építő kormányaink képességeiket maradéktalanul a meggazdagodásra, a rend- és csendőrséget pedig a köznyugalom megőrzésére mozgósították. Ezt az állítást persze némileg árnyalnunk kell, ugyanis az ország és a nép meggazdagodásáról szó sem lehet, a közrendbontóktól pedig maholnap nem marad hely tévéhíradókban. A képességmozgósítás eredménye csak abban tükröződik, hogy a domboldalak villákkal, az utak pedig dzsipekkel teltek meg. A rend- és csendőrlaktanyák sem a társadalmi szükséglet jegyében teltek meg. Székelykeresztúron például, ahol Ceauşescu idején elég volt három milicista, a kilencvenes évek derekán 45-re emelkedett a rendőrlétszám. Ettől Arad környékén nem csökkent az átvágott nyakú magyarországi és romániai taxisofőrök száma.
A Székelyföldre mozgósított rendőrök és csendőrök állománya akkor is gyarapodott, amikor minden jel arra vallott, hogy az ország más vidékein sokkal robbanékonyabb helyzetet alakított ki valamelyik balkezével a kormányzat. Ne menjünk messzire a történelemben, itt van például a legutóbbi kormány, amelynek irányítása alatt RMDSZ-miniszterek asszisztálásával kapott még több rendfenntartót a maroknyi székely, pedig a világot újra megbotránkoztató bányászribillió jóval távolabb pattant ki.
Most úgy látszik, hogy a szocialista demokrata kormányzat hűséges marad a romániai történelmi és történelmietlen pártok hagyományához. Ioan Rus belügyminiszter hivatalba lépése utáni második szavával bejelentette, hogy a Székelyföld csendőrökkel és rendőrökkel való elárasztása tovább folytatódik, és ezért az ottani lakosok ne aggódjanak, ellenkezőleg, örvendezzenek, hogy nagyobb biztonságban élhetnek.
Ne firtassuk, hogy mennyire áll jól egy belügyminiszternek a cinizmus. Inkább azon érdemes elgondolkozni, hogy vajon kivel akar kitolni, amikor a rendfenntartó közegeket nem irányítja a valóban forró térségekbe. Például a kőolajszármazékokat szállító távvezetékek nyomvonalára, ahol éppen ezekben a napokban derült ki, hogy az őrszemélyzet is fúrja a csöveket. Sőt szakvélemények szerint a községi rendőrőrsökben sem lehet teljesen megbízni, ha az orruk előtt sorakoznak a falusi portákon a lopott üzemanyagot tartalmazó hordók.
Egy-két határátkelőnél sem ártana rendőrt állítani a rendőr háta mögé. Például Borsnál. Nemcsak azért, ami Kozma Imrével, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjével történt. Nagyvárad és a határ között rendszeresen fordulnak elő különös esetek, amelyek nagyon rossz benyomást keltenek külföldi megfigyelőkben. A nyugati sajtó gyakran közöl morbid riportokat kifosztott idegenekről, akik élménybeszámolóikban feltételezik az útonállók és a rendőrök közötti cinkosságot. Ha összetévesztik a rendőröknek öltözött szélhámosokat a gonosztevőknek álcázott rendfenntartókkal, azt az illetékeseknek kellene tisztázniuk, mégpedig mielőbb, ha igazán szeretnénk azt a szüntelenül lobogtatott vízummentességet.
A mostani „határincidens” kapcsán egy belevaló belügyminiszter első dolga egyébként az lenne, hogy a nagyváradi rendőrségi illetékest átképzési tanfolyamra küldené, amiért nagy nyilvánosság előtt azt mondta, hogy Kozma Imre táskáját akkor lopták el, amikor éppen „hetet-havat összehordott a nagyváradi püspökkel”. Egy rendőri illetékes így nem beszélhet. Gondolhat amire akar, arra is, amire nevelték a családban, az iskolában, a társadalomban, de nem minősítheti hangosan egy püspök és vendége párbeszédét. Semmi köze hozzá, hogy miről beszélgettek. Még akkor sem, ha lehallgatta.
Szóval volna éppen elég valós gondja egy belügyminiszternek, mielőtt az ország legbékésebb – mondhatnánk úgy is: legjámborabb – lakosai nyakára telepítene újabb különítményeseket. És ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a belügyminisztert Kolozsvárról vitték fel a Victoria-palotába! És ha még azt is hozzáadjuk, hogy öt évvel ezelőtt egy polgármester politikai vetélytársa volt, és ezért behatóan érdeklődött bizonyos törvénytelenségek hátteréről! Sok mindent tudhat arról, hol kellene mielőbb rendet teremteni.

Míg jobb körökben úgy vélik, hogy a 20. századot elvesztettük, de a jelenlegi évezredet megnyerhetjük, addig nálunk éppen fordítva van. A mi reálnak becézett politikusaink úgy „gondolják”, hogy az évszázad folyamán előfordult itt-ott némi hiányosság, de a helyzetünk nem olyan vészes, ha nem vesztünk el mindahányan. Micsoda boldogság! Ennyi elegendő egy újévi nemzetiségvezéri üzenetféle vezérmotívumához. Az utolsó évtized pedig állítólag éppenséggel nyereséges – hallhatták vagy olvashatták meghökkenve azok, akik még kíváncsiak az RMDSZ-hatalomhoz közel álló újságok, rádiók, tévék, vasalók híreire. (Aki nem érti, hogy kerül ide a vasaló, az túl fiatal, vagy elfelejtette az előző korszak egyik referenciaviccét. Móricka gyűrött egyenruháját kifogásolta a tanító elvtársnő, mire a gyerek így szabadkozott: „Tetszik tudni, édesanyám bekapcsolta a rádiót, de abban Ceauşescu elvtárs beszélt. Erre bekapcsolta a tévét, de abban is… Ezek után nem merte bekapcsolni a vasalót.”)
Egyesek számára tényleg nem telt haszontalanul az idő. Azok a körülményekhez igazodó döntések szilárd építőköveknek bizonyultak villácskák, nyaralók falában, vagy jól fogtak egy-egy pótkerék beszerzéséhez, amely adott szinten többe kerül, mint egy szériadzsip garázzsal együtt. Vannak, akik képzeletbeli vagyonnyilatkozataikban más természetű örömszerzésekről is beszámolhatnak, de azok sem segítették az erdélyi magyarság gazdasági, társadalmi, nemzeti érvényesülését vagy legalább keservesen megőrzött pozícióinak védelmét.
A magunk mögött hagyott évszázad legutolsó reálpolitikai sikere az volt, hogy néhány kivétellel újra azok kaptak parlamenti mandátumot, akiknek vezetésével évente átlag 5500 magyarul tanuló diák, vagyis 220 iskolai osztály eltűnt. Ugyancsak reálpolitikusaink sikerlistájára írható, hogy a reményteljes kormányzási időszakot a halva nemzett sziámi ikerpár (Petőfi–Schiller) utókezelésére fordították, vagy olyan odaadóan (az Adevarul szerint elegánsan) mentegették a székelyudvarhelyi gyarmatosító apácákat, hogy az Együtt–Împreuna című lapocskának az irigységtől egy időre elakadt a szava. (Nem történt helyrehozhatatlan hangszalag-károsodás, ezt a műremeket most a szocialista demokraták kormánya holtbiztosan feléleszti hamvaiból, úgyhogy lesz még egy határon túli újságunk. Úgy értve, hogy a jóérzés határain túli… Vagy értse mindenki úgy, ahogy akarja.)
A reálpolitikai sikerek halmozása a beszámolókban számunkra azt is jelenti, hogy a most elkezdett évezredet, évszázadot vagy akár csak évtizedet nem fogjuk megnyerni. Mert aki a semmit megbecsüli, az nem is érdemel annál többet.
Előreláthatólag nem is várhatunk a semminél többet. A szocialista demokrata kormány még jóformán kenyérbe sem esett, és már megkezdődött a feketeleves felszolgálása szocreálpolitikusaink számára, akik szokásukhoz híven – és valamilyen késztetésből – készséggel szürcsölik azt. Adrian Nastase azt mondta, nem vagyunk humorunknál, ha tőlük akarunk egyetemet, amikor a „mi” kormányzásunk idején tapodtat sem haladtunk ebben az ügyben. Másnap mégis aláírták az igaviselési szerződést. Állítólag azért, nehogy még rosszabb legyen. Vajon az arénába vetett áldozatnak kevésbé kellemetlen a vergődés, ha csak edzett harci kutyákat, és nem faragatlan sakálokat eresztenek a torkára?
Az elnökválasztási döntőre kitalált kisebbik rossz, amint az várható volt, tovább kísért. Maholnap arra ébredünk, hogy parlamenti frakciónk többsége megszavaz egy olyan szocialista demokrata törvényt, amely a testnevelés alól felmentett tanulók számára is kötelezővé teszi a román nyelvű tornaórát a magyar tannyelvű iskolákban, mert úgymond egy nagy-romániás oktatási törvény még ennél is előnytelenebb lehet.
A reálpolitikusi döntések kiagyalói – és apologétái – sajnos semmit sem veszíthetnek. Ők azután is találnak csemetéiknek némi ösztöndíjat valahol nyugatabbra, miután az utolsó óvodai kiscsoportot átíratták a többségi nagycsoportba. Vagy vegyünk egy másik példát. Miután teljesen lejáratják a kettős és a külhoni állampolgárság gondolatát, és szájuk a fülükig ér a Magyarok Világszövetségének kigittelési kísérletei nyomán (vajon kitől tanulták ezt az öntelt vigyort?), ők előveszik diplomata-útleveleiket, és oda repülnek, ahol az éghajlat kellemesebb, de nem olyan meleg, amilyennek a választóik kívánják nekik. Arra az esetre is bebiztosították magukat, ha újra legördülne a vasfüggöny. Miközben bugyután vagdalkoztak az állampolgársági kettősség ellen, suttyomban megszerezték a magyar személyi igazolványt, vagy idejekorán áttelepítették egyenes ági leszármazottjaikat, akiktől a legszigorúbb konzul is elfogadja majd a meghívólevelet.
Reálpolitikusaink és bértollnokaik ügyködéseit olyan kijelentésekkel teszik még szemérmetlenebbé, hogy a politikában nincs helye az érzelmeknek, az nem is igazi politikus, aki nem sorakozik fel mögéjük, az csak az egységre tör stb., stb., stb. Egyikük sem tette fel például azt az „érzelmi” kérdést, hogy vajon hogyan alakult volna a magyar tannyelvű iskolák beiskolázási arányszáma, ha a kezdeti heves gáncsoskodás helyett évekkel ezelőtt körvonalazni engedik a különleges anyaországi jogállás feltételrendszerét, amelyben előkelő helyet foglalhat el a magyar iskolázottság. Na de ne ábrándozzunk. Ismerünk olyan politikai bedolgozót, aki mindvégig román iskolába járt, hivatásból gyűlöli az RMDSZ belső ellenzékét, valamint az MVSZ-t és azok kezdeményezéseit, de a maga számára már kijárta a magyar útlevelet. Az ilyen minek törné magát az erdélyi magyarság problémáinak elv- és jogszerű, valamint igazságos rendezéséért?
Ha egy kis eszünk lenne, polgári engedetlenségi mozgalmat indítanánk az érdemtelenül bejutott szenátorok és képviselők visszahívására, valahányszor erre okot szolgáltatnak. Velük együtt buknának fegyverhordozóik is. De sajnos listákra szavaztunk, és nem személyekre, így díszpéldányaink (politikai zsargonban: díszpintyeink) akkor is képviselni fognak, ha beleszakadunk. Pedig valamikor szó volt arról, hogy képviselőink fehérben kitölthetnék lemondási nyilatkozataikat. De hol vagyunk már attól? Hol vannak azok a régi szép… illetve nem is annyira szép, de legalább ígéretes idők, amikor megválasztottjaink a kolozsvári Szent Mihály-templomban valamire felesküdtek?
És mindennek a tetejében Magyarországon a három vörös tenor már a kertek alatt énekel – a szilveszteri kabaré telitalálata szerint. Vissza akarnak jönni a hatalomba, és ebben sokan segítik őket. Többek között azok, akik uralmuk idején kaptak kettős állampolgárságot egyénileg. Ezek a tenorok és liberális szövetségeseik a siralmas romániai választások idején gátlástalanul kimutatták foguk fehérjét, amikor Iliescuék győzelméről azonnal egyik közös „remekművük”, a szégyenletes temesvári alapszerződés jutott eszükbe.
Micsoda összefogás lesz itt a fejünk fölött, ha az anyaországban is bekövetkezik a rémálom, ha a magyar választópolgárnak is csak annyi az esze, mint délkeleti szomszédjának! De ebben a kérdésben csak a jövő év elején születik döntés. Addig reménykedve kívánhatunk boldog új évet. Hátha mégis azoknak a jóslata válik be, akik szerint a következő évezredet megnyerhetjük.