Nits Árpád

Mennél többet kap az RMDSZ, annál kevesebb jut másoknak – mondotta Markó Béla nemzetiségvezér a kampányzáró gálaesten, majd hozzátette: ezt ő nem fél kimondani.
A kijelentéshez valóban halálmegvető bátorság kellett, ugyanis az RMDSZ nemcsak leendő képviselői és szenátorai, hanem elnökjelöltje számára is esdekelte a romániai magyarok szavazatait. Ilyen összefüggésben az elnöki útmutatás így értelmezhető: minél több szavazatot kap Frunda György, annál nagyobb esélyt biztosítunk Iliescu egykori (tényleg csak egykori?) szövetségesének, Corneliu Vadim Tudornak a bejutáshoz a második menetbe.
Elvártuk, hogy a kampányzárón bejelentik: vége a komédiának. Jó lett volna, ha a lerohangált több tízezer gépkocsi/kilométer elszámolása, a sok túldumált nép-gyűlés és tévébeli jelöltsó után kereken megmondják, ne pazaroljuk el szavazatainkat, úgy pecsételjünk az elnökjelöltlistára, hogy annak legyen valami értelme.
Sajnos a Duna TV is rátett egy lapáttal az RMDSZ hivatalos propagandájára. A gálaest helyszíni közvetítésével, a hosszas Frunda-mutogatásokkal tételesen és áttételesen sugallták, hogy nekünk nem lehet más elnökeszményképünk. Másnap a Napórában pedig bemutatták a „hét esélyes jelöltet”. Az ötszázalékosokat is megszólaltatták, mintha az elnöki palotának olyan alacsony bejutási küszöbe lenne, hogy a tömegsport műkedvelői sikerrel kísérletezgethetnek. Ezek szerint Frunda is esélyes, tehát érdemes rá szavazni – gondolhatták a félrevezetett szavazók.
Persze már korábban jó lett volna jelezni valamiképpen, hogy a szimpatikusabb, elfogadhatóbb elnökjelöltek közül kire érdemes szavazni. Nem lett volna szabad nyíltan kimondani, mert még működik a reflex, hogy aki a magyaroknak jó vagy kevésbé rossz, arra a románok bizonyos része azért se szavaz, ha ezzel saját magának is árt, tehát „kedvencünk” többet veszít a vámon, mint amennyit nyer a révünkön. De nem vagyunk már kisz-korúak, fél szavakból is értünk. Elég lett volna annyit mondani, hogy az Isarescu népszerűségének zuhanását kimutató közvélemény-kutatásokban azért ne bízzunk, mert… Vagy Stolojan felkapaszkodását hitelt érdemlő forrásokból ellenőrizték, és úgy néz ki, hogy… Valami ilyesmit vártunk el hivatásos politikai megfigyelőinktől-elemzőinktől, akik az utóbbi évtizedben alap-, utó- és továbbképzéseken vettek részt Nyugaton, és akik hozzájutnak szigorúan bizalmas információkhoz. Ha ők nem láttak tisztán abban a kérdésben, hogy ki lehetne Ion Iliescu lehetséges vetélytársa, vissza kellene adni az ösztöndíjakat.
Most maradunk az emberevők kazánjába jutottak kárörömével: jól belecsináltunk a levesbe. Mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy Ion Iliescu kényelmes vetélytárssal mérkőzhet meg a második fordulóban, majd azzal dicsekedhet a Nyugat előtt, hogy a veszélyes szélsőjobb fölött győzedelmeskedett, és nem egy jóravaló, européer pénzszakembert ütött ki a döntőben. Megint jól hozzájárultunk az országimázs, pontosabban az Iliescu-portré kifényesítéséhez. Be lehet nyújtani érte a számlát.
Az igénylések már megfogalmazódtak, ebben pillanatig se kételkedjünk. Vagy kormányhivatali posztokért, vagy más, a hátsó ajtón kinyújtható alamizsnáért.
*
Ui.: Máskor etessék a keresztmamájukat az úgynevezett politikai megfigyelők, akik október elején azt állították, hogy a kampány idején nem módosul számottevően a választók négy év alatt lassan, de biztosan rögzült szavazási szándéka. Lám, a neonácizmusnak hogy feljött a csillagja másfél hónap alatt! Igaz, ehhez táptalaj is kellett, amit a magukat demokratikusnak nevező román politikusok jelentős része is évtizedek óta termékenyít. Vereségüket kiérdemelték.

November 26-án tehát találkozunk a szavazóurnáknál. Különböző okokból nem akaródzik elfáradni, de visz a lábunk. A megszokás. És az eszünk. Mert bármennyire haragszunk valakire vagy valamire, annyira balgák nem vagyunk, hogy saját magunkkal is kitoljunk.
A jelöltállítási és listaszerkesztési előkampány idején jól kidühöngtük magunkat, mindenki mondta a magáét (vagy a másét, amit a piacon, a kis- és nagykocsmában hallott), de most félreteszszük az ellenérzéseket. Nagyot nyelünk, ha arra gondolunk, hogy szavazatunkkal olyanokat is bejuttatunk a parlamentbe, akik örökös elégedetlenségükkel zaklatják az RMDSZ illetékes, több száz szavazattal megválasztott vezetőinek odaadó, ön- és családfeláldozó tevékenységét. Megtartjuk véleményünket azokról, akik dobbal akarnának verebet fogni, és liberális szemmel ultraradikálisnak tekinthető magatartásukkal gerjesztik ellenünk a többségiek haragját, mégis ráütjük a pecsétet arra a listára, amely neveiket is tartalmazza. Szeretnénk, ha közülük még többet zavartak volna a partvonalon túlra, de titokban újra hálát adunk bölcs nemzetiségvezéreinknek, akik ezúttal tudták a mértéket. Mert mi lenne, ha még több függetlenkedő tenné kétségessé az RMDSZ-listák alsóbb fokaira szorult jelöltek esélyeit?
Másrészt az a gondolat bánthat bennünket, különböző nézetű választópolgárokat, hogy szavazatunkkal újra megerősítjük állami tisztségében azt a vezérkart, amely az eltelt évtizedben, különösképpen a kormányzási aranykorszakban amúgy is kétharmados többséghez juttatta híveit a legtöbb megyei szervezet vezetőségében, az SZKT-ban, a kongresszusok állandó küldöttállományában. Ezután még nagyobb mellénnyel fogja azt mondani – természetesen csak választási kampányok szüneteiben –, hogy ne lovaljuk bele magunkat nagy álmokba, ne akarjunk túl nagy kabátokat, és világszerte szavahihetően fogja dicsérni a kisebbségi kérdés megoldásának Iliescu-modelljét. Igen, de ha nem megyünk el szavazni, akkor előfordulhat, hogy egyetlen képviselőnk lesz, hivatalból, alkotmányos alamizsnából. Vajon hogyan döntenek az illető személyéről? Belső választással? Akkor Kincses Előd ne is jelentkezzen, mert azonnal megóvják a jelölését. Kolumbán Gábortól pedig elvesznek egy szavazatot, ha csak annyi hiányzik attól a boldogságtól, hogy „legitim” képviselőnk legyen. Ha ez nem elég, akkor több szavazatot vesznek el, ezen nem múlik. Minek csűrjük-csavarjuk: máris borítékolhatjuk, melyik köröcskéből kerülne ki az, aki hivatalból képviselne bennünket a más nemzetiségű román képviselők padsorában.
Tehát találkozunk… Ja, el ne feledjük. Akadnak közöttünk olyanok is, akik számára minden mindegy, akik már semmiben és senkiben sem reménykednek. Akik számára nincs vonzó név a jelöltlistán. Azokkal sem találkozunk november 26-án, akiknek éppen aznap akad halasztható tennivalójuk valamely szomszédos és baráti országban, holott a két választás közötti időszakot harsogóan végigpolitizálták, ahol csak érték. Van erre példa. Tehát lesznek hiányzóink. Ezért is fontos, hogy mi, többiek, akik ennek vagy amannak a jelöltnek a bejutásáért szurkolunk, el ne mulasszuk az alkalmat.
És ha már ott vagyunk, elnökjelöltre is szavazunk. Egyesek azt mondják, hogy minden Frundára leadott szavazat valuta lesz a második menet előtti egyezkedésben, ugyanannyi szavazatot ígérnek majd részünkről a leendő szövetségesünknek, mint amennyit Frunda kap. Ezt mások cáfolják, mert a politikai alkudozásnál a partnerek – az RMDSZ szerencséjére –, nem az elnökjelölti voksokat, hanem a jelöltlistákra leadott szavazatokat veszik számításba. Négy évvel ezelőtt is többen szavaztunk Constantinescura a második menetben, mint ahányan Frundára az elsőben, és ezt a megfigyelők jól tudják. Így tehát legfennebb jelképes értéke lehet annak, ha saját, de esélytelen jelöltünkre szavazunk. Sokkal többet érnénk azzal, ha a második menetbe bejutó és számunkra elfogadható jelöltnek előnyösebb rajtot biztosítanánk. De ez is magánvélemény kérdése. Van, aki az optimalizálás helyett fontosabbnak tartja az RMDSZ-elöljáróság tekintélyét, aki szerint az SZKT jelöltje nem éghet le. A két tábornak azonban harag nélkül kell találkoznia a szavazóurnáknál. Az előrejelzések szerint nem áll fenn annak a veszélye, hogy a második fordulóban Ion Iliescu valamelyik korábbi szövetségesével folytathat barátságos edzőmérkőzést, tehát az elnökválasztás első menetében megengedhetjük magunknak a szavazatok egy részének elpazarlását.

Közvetlenül a bukovinai székelyek kitelepülése előtt, a harmincas évek végén felerősödött a román hatóságok zaklatása. Az egyik módszerük az volt, hogy az állami vallásügyi felügyelő vasárnap reggel rárontott a falu papjára, és megadta a prédikáció témáját. Például így: ma Constantin Brâncoveanuról kell beszélni a szószékről. Ez nem vicc, hanem megtörtént eset. Németh Kálmánnak, Istensegíts római katolikus papjának kellett volna imájába szőnie az egyébként tiszteletre méltó román személyiség nevét.
Németh aznap így kezdte prédikációját:
– Azt a feladatot kaptam, hogy Constantin Brâncoveanut méltassam, de én ezúttal is Isten igéjét hirdetem, egy-egy mondat végéhez azonban hozzáfűzöm Brâncoveanu nevét, hadd teljék kedve a vallásügyi felügyelőnek.
A felügyelő valóban meg volt elégedve. A mise után gratulált a papnak, hogy mennyire művelt, mert ő, aki különben jól ismeri Constantin Brâncoveanu életét és munkásságát, nem tudna húsz percig folyvást róla beszélni.
Egyébként Németh Kálmán volt az a pap, aki a bukovinai székelyeket átvezette a Kárpátokon. Egy részük Déva mellett telepedett le, mások a Vajdaságban folytatták kálváriájukat, és most Tolna megyében élnek.
És még egy adalék. Annak idején a Kárpátoktól keletre élő székelyek (vagy csángók) templomaiban magyarul folyt a misézés. Így történhetett meg, hogy a felügyelő csak a kakukktojásként beillesztett nevet értette meg. Napjainkban a nyugati betagolódásért versenyt futó, kisebbségbarátságát úton-útfélen bizonygató országban a Moldvában maradt csángók nem használhatják anyanyelvüket a templomokban.
Az anekdotát Pakó Benedek plébános mondta el író-olvasó találkozón, amelyet a Kriterion Könyvkiadó tartott Szászrégenben. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy Marosvásárhelyen megrendezték a VI. Nemzetközi Könyvvásárt, és ilyenkor a Kriterion hagyományosan felkeresi környékbeli olvasóit. Böjte Lídia, a helybéli Kemény János Irodalmi Kör vezetője ezúttal Szabó Gyula igazgatót, Csigi Levente gazdasági igazgatót, Sütő Ferenc szerkesztőt, valamint a dedikáló írókat látta vendégül: Nagy Olgát, Zsók Bélát, Fodor Sándort és Király Lászlót. Az anekdota Zsók Én mindig itthon voltam című néprajzi munkájának lehetett volna illusztrációja, de az irodalompártoló plébános – aki egyébként az erdélyi magyar sajtó minden elérhető termékére előfizet és az Erdélyi Naplót nagyra tartja – ennél többet akart vele mondani. A Kriterion múltbeli tevékenysége és az istensegítsi pap prédikációja között sok a rokon vonás. 1989 előtt a kiadó a kakukktojások kiköltésének vállalása árán a magyar- és a világirodalom remekműveivel kitartóan terjesztette az anyanyelv igéjét.
A találkozón Darvas Ignác nyugalmazott tanár meleg szavakkal köszönte meg a nyolcvanéves Nagy Olgának az eddigi mintegy negyven könyvvel nyújtott olvasmányélményt, és azt kívánta, hogy meg ne álljon a következő negyven kötet elkészültéig. Hasonlóan kedves pillanatokban bővelkedett a találkozó első része is, amikor gyermekek tehettek fel kérdéseket Fodor Sándornak. Például azt, hogy hány éves Csipike és az író bácsi miért nem folytatja a mesetörténetet. A válasz: Csipikének nincs kora, és a mesét azért nem folytatja, mert jobb ilyen kérdésekre válaszolni, mint olyanra, hogy mikor hagyja már abba, mert unalmassá vált. Ezután a gyermekek a késői órára való tekintettel hazamentek, a felnőtteknek pedig Király László olvasott fel mélyebb értelmű verseiből.
A könyvvásár zárónapján a Kriterion csapatára Szovátán vártak az érdeklődők. Igaz, korántsem anynyian, mint Régenben. A véletlen úgy hozta, hogy éppen nem volt telt ház a Teleki Oktatási Központban. Geréb Éva oktatási programfelelős megnyitó szavai után a beszélgetés a könyvkiadás kulisszái mögé is elkalandozott. Amikor például Nagy Olgát újabb könyveinek sorsáról faggatták, kiderült, hogy különböző könyvkiadóknál legalább hat vár megjelenésre, de késlekednek a mecénási rábólintások. A szerző nemrégiben meg is kérdezte az egyik illetékest, hogy a támogatásokat szerzők vagy könyvek között osztják el. Mert ha a szerző neve a fontosabb kritérium, nem biztos, hogy az olvasókhoz a legjobb, legkeresettebb könyvek jutnak el.
Szovátára a Magyar Napló főszerkesztőjét és munkatársát, Oláh Jánost és Mezey Katalint is elhozta a Kriterion-csapat. A Magyar Írószövetség lapjának szerkesztői az irodalomművelők sajátos gondjairól beszéltek. A lap 1989-ben indult, hetilapnak képzelték el, hogy versenyre keljen az Élet és Irodalommal, azzal az egykor reformpárti kiadvánnyal, amely az Antall-kormány hatalomra jutása után azonnal a balosság szócsövévé vált. A próbálkozás nem sikerült, az irodalmi hetilap csődöt mondott. A Magyar Naplót magára hagyták azok, akiknek az érdekében kiállt a küzdőtérre. Ilyen volt – csak volt? – a sajtóstratégia. Az 1996-ban folyóiratként újjáalakuló Magyar Naplónak sem jósoltak hosszú életet, de a kritikus időszakon túljutott, bizonyítva a szépirodalmi kiadvány iránti igényt – ez akár válasz is lehetett arra a kérdésre, amelyet a szovátai vendéglátók tettek fel a Kriterion-csapatnak, hogy ti. jövőképükben miként szerepel a nyomtatott könyv.
⁂
A VI. könyvvásáron előre- és visszalépésről egyaránt lehetett hallani. Egyesek szerint visszalépést jelent az, hogy az idén még több könyvbarát tette vissza az asztalra mély sóhajtással a kiszemelt könyvet, miután meghallotta az árát. Mások szerint éppen ellenkezőleg, ez a jelenség a jövőbe mutat, ugyanis választások után drága(látos) politikusaink elszabadítják az inflációt, tovább csökkentik az alacsony jövedelmeket és növelik a sajátjukat stb. Egyes könyvstandosok szerint a részvét eredményének előjele mínusz, nem olyan értelemben, hogy kevesebb könyvvel tértek haza, mint amennyit kiállítottak. Ez ugyanis nem biztos. Ha vásároltak néhány könyvújdonságot a szomszédjuktól… A legtöbb kiadó számára a vásár ráfizetéssel járt, aminek bizonytalan a reklámhatásból való megtérülése. A magyarországi könyvkiadók eleve nem azzal az elképzeléssel jöttek el, hogy nagy vásárt bonyolítanak le, számukra a marosvásárhelyi rendezvény inkább bemutató. Egyébként érdekes, hogy a közismerten drága magyarországi könyveknél akadtak drágább hazai forgalmazásúak. A budapesti Aranyhal Könyvkiadó Öveges József-sorozata például saját standján 50 százalékkal olcsóbban volt kapható, mint az erdélyi forgalmazóknál.
A könyvvásáron egy „demokratikus szamizdatot” is olvasni lehetett a kettős állampolgárságról, olyan megközelítésben, amely nem jelenhet meg az erdélyi magyar sajtó bizonyos részében. Az egyik standnál pedig maga Kincses Előd dedikálta a Marosvásárhely fekete márciusának második, bővített kiadását. A vásáron tehát egyaránt volt Irodalom és Élet.
⁂
A szervezők arról tájékoztatták a napisajtót, hogy a vásár „sikerkönyve” a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadónál megjelent Igevár című Domokos Géza-mű volt, afféle Kriterion-történet. Állításukat arra alapozták, hogy szavazócédulákat osztottak a látogatóknak, akik nagy számban adták voksukat éppen erre a kötetre. Szemtanúk viszont arról informálták lapunkat, hogy a szervezők a vásár helyszíneire terelt kisdiákcsoportok között osztották ki a szavazólapok zömét, azt is megmondva nekik, mire kell voksolniuk – anélkül, hogy megvették és olvasták volna a szóban forgó könyvet.

Újabb hiedelem szerint az utóbbi négy évben és a jelenlegi választási kampány idejére Romániában takaréklángra állították a magyarellenes hisztériát. Sajnos a világ bárminek bedől, amikor a hiszékenység bizonyul kényelmesebbnek, így várható, hogy a Fehér Házban nemsokára megdicsérik a balkáni „modell” modellértékű kisebbségi propagandáját.
Pedig az egyetlen kivételen, a közszolgálati tévén kívül ezen a téren sem változott semmi. Az ország legkedveltebb napilapja (amely szomszédos és baráti testvérlapjától eltérően jóérzésből 1989-ben megváltoztatta a nevét) egyáltalán nem szemérmeskedik a magyarok elleni uszításban. Ennek a ténynek egymagában is gondolkodóba kellene ejtenie azokat, akik helyzetünkről nyilatkoznak. Hiszen nem a véletlen műve, hogy az Adevarul, a magyarellenesség zászlóshajója (elődje a szocialista sajtó vezérhajójának szerepében tetszelgett) tartósan uralja a sajtópiacot. Mögötte állnak a nevelők, akik szüntelenül újratermelik a hamis történelemtudaton felcseperedő olvasóközönséget, és a továbbképzők, akik a felnőttoktatásban előkelő szerepet szánnak a sovén témáknak.
A többségi tömegek magyarellenességre való ráhangolásának egyik szemléltető eszköze, Funar akadálytalanul űzheti az eszét hazug táblácskáival, a kolozsvári főtéri gödörrel, a magyar konzulátus zaklatásával, bármivel, amivel az Iliescu-korszakban (az elsőben) is biztosíthatta közszereplését. Sőt Ion Iliescu az utóbbi négy évben a partvonalról sokszor bosszankodhatott, hogy ő miért nem engedett meg ennyi mindent Funarnak. Hiszen a világ nem is veszi olyan rossz néven. Iliescu csapata a demokratikusnak nevezett kormány – RMDSZ-től asszisztált – magyarellenes intézkedései láttán is sápadozhatott az irigységtől. Ők nem mentek el odáig, hogy miniszteri és csendőri kísérettel telepítsenek honfoglalókat Székelyudvarhelyre, és nem jelentették ki, hogy a legteljesebb békeidőben folytatni kell a katonai állomány növelését a Székelyföldön. Ők is kolonizáltak, de nem ilyen nagy garral. A sors iróniája, hogy éppen amikor egyes vezetőink boldogan nyugtázták a magyarellenesség féken tartását a választási kampányban, újabb könyv jelent meg a székely megyékből úgymond elüldözött románok állítólagos szenvedéseiről. Részletes könyvismertetésével a legkedveltebb napilap késedelem nélkül hozzálátott a tömegek továbbképzéséhez, vagyis saját piacának további bővítéséhez. Ugyancsak a választási kampány első napjaiban hangzott el a (demokratikus) kormány igazságügy-miniszterének kedélyeskedő kijelentése, hogy a romániai magyarokat az életszínvonal izgatja, nem a magyar egyetem ügye. Ő csak tudja…
És ez így megy minden szinten. Az erdélyi vegyes tannyelvű iskolákban román és magyar gyerekek között ma is, mint az utóbbi nyolc évtizedben változatlanul, ugyanaz a legizgatóbb téma: ki volt itt hamarabb, melyik nép igázta le a másikat, ki húzza meg magát stb. A munkahelyi együttélés sem tükrözi a német–francia megbékélés hangulatát.
Senkit sem vigasztal, hogy politikusainkat kevésbé veszik kereszttűz alá a tóksókban. Ezért a kis erőfeszítés-megtakarításért kár félrevezetni a világot.
Pont.
Vagyis most pontot teszünk a zsörtölődésre. Volt, ami volt eddig, szerény eszközeinkkel hadakoztunk azért, hogy akiknek csak a választási kampány idején válik fontossá „minden, ami jó az erdélyi magyarságnak”, máskor pedig minden „túl nagy kabát nekünk”, nos az ilyenek ne kapjanak befutó helyet a választási listákon. Jó lett volna, ha azok is eltűnnek a történelem süllyesztőjében, akik az utóbbi négy évben elhíresztelték, hogy Románia a kisebbségi problémák megoldásának modellje. Azokat sem szerettük volna az RMDSZ választási listáin látni, akik elhitetnék a világgal, hogy Romániában csökkenőben a magyarellenes hisztéria. Amíg Funar és társai nem kerülnek a megfelelő helyre, derűlátásnak nincs helye. Ezek a csigavérű személyek mégis odatolakodtak. Kihasználták a szövetség szervezeti szabályzatának kezdetlegességét, a koldus-demokrácia íratlan szabálytalanságait, a kialakult – pontosabban kialakított – klientúra „hűségét”. Most mit csináljunk? Megint itt állunk az árukapcsolás súlyos problémája előtt. Ha nem szavazunk a szerintünk méltatlan személyeket tartalmazó listákra, akkor azok parlamenti helyét is veszélyeztetjük, akik két választás között is küzdenek „nagykabátjainkért”. Azokét, akik a „magas vezetőség” által ellenzett polgári fórumokon sokkal mérsékeltebben nyilatkoztak érdekünkben, mint azok, akik akkoriban bojkottálták a „radikálisok” összejöveteleit, és most, a választási kampányban ultraradikálisan kiállnak érdekeink mellett. Kérdés: meddig?
Nincs más választásunk, el kell mennünk szavazni, ha már választani nem lehet. Aztán majd meglátjuk. Hátha valamilyen módon munkára lehet fogni mindenkit, aki a mi szavazatainkból él. Nem is akárhogyan.