Nits Árpád

Drága mulatság a demokrácia, nem ártana csökkenteni a költségeit. Főleg a romániai demokráciáét, amely eddig nem nagyon bizonyította hatékonyságát. Sőt!
Visszalépésével jó ötletet sugallt Marian Munteanu. Ő azt állítja, hogy tisztán ideológiai megfontolásból mondott le az államelnöki jelöltségről, de ne higgyük el neki. Bár roppant ellentmondásos alak – a Vatratól az Egyetem téren át jutott el a Magureanu szekusfőnökkel való szövetkezésig –, mégis elképzelhetjük, hogy a jóérzés vezérelte visszakozását. Rádöbbenhetett, hogy a futottak még kategóriában feleslegesen pazarolná a közpénzt, egy százalék alatt kár a gőzért, a benzinért, a terembérért, a plakátokért, a lobogócskákért, újabban a testőrökért is stb.
Jó volna a többi töltelékjelöltet is kiszúrni. Történt ilyen kísérlet, de a küszöbemelés nem hozott eredményt: a háromszázezer támogatói aláírást a legkisebb pártok is össze tudják koldulni jelöltjeiknek. Valami olyasmit kellene kitalálni, hogy az örökös kandidátusok ne bohóckodhassák végig az újabb választási kampányokat. Itt van például Vadim Tudor. Amióta elnökjelöltet játszik, stabilan tartja a 10 százalék körüli szintet. Az utóbbi négy év pedig azt bizonyítja, hogy a legszerencsétlenebb kormányzat sem képes ennél több vizet hajtani a malmára. Petre Roman is feleslegesen lábatlankodik, ha fejre áll, akkor sem juthat a dobogó közelébe.
Az újoncokat sem kellene a tőlük várható nevetségesen alacsony teljesítménnyel odaengedni a rajtvonalhoz. Be kéne mutassanak legalább öt közvélemény-kutatást, melyek szerint elnyerték a választók 15 százalékának a rokonszenvét, és akkor tárgyalhatunk. Ekkora választási alaptőke nélkül a jelölt nem juthat a második fordulóba, hiába töri magát a kampányban. Politikai megfigyelők egybehangzó véleménye szerint a választási kampány másfél hónapjában csoda nem várható.
Igazán jó akkor volna, ha elmaradna a második forduló, de többpártrendszer csak a parlamentben van, többelnökrendszer viszont nincs. Álljon ki a két legerősebb bajnok, és – a lehető legkisebb költséggel – döntse el, ki jut be a király téli palotájába, mielőtt azt visszaszolgáltatják jogos tulajdonosának. (Ami nem is képtelenség: fogadjunk, hogy a román királyi család hamarabb kapja majd vissza ingatlanjait, mint a történelmi magyar egyházak.)
A közvélemény-felmérők adatai alapján könnyen eldönthető lenne, ki a legesélyesebb két elnökjelölt. Főleg, hogy ma már annyi a felmérő intézmény, hogy egymásba érnek a kutatásaik. Persze előfordulhat, hogy egyesek bizonyos érdekeknek megfelelően választják meg alanyaikat és kürtölik szét eredményeiket. Nem véletlen, hogy az Antena 1 nemrégiben olyan felmérést közölt, amelyben a 10 százalékos örökjelölt kezdi lekörözni Mugur Isarescut. Az ilyen közvélemény-kutatókat sem ártana kirekeszteni a piacról. Legalább akkora nyereség lenne, mint az esélytelen elnökjelöltek furikázásának megtakarítása.
A demokratikusnak mondott játékszerek számának csökkentésével megspórolt közpénzt számos hasznos célra lehetne fordítani. Ha nem költenék el újabb, hasonlóan felesleges dolgokra.

Tanulmány a Sztána-völgy védelmére
Rozsdavöröslő október eleji hétvégen a zsoboki Bethesda Gyermekotthon üléstermében bemutatták a tanulmányt, amelyet a Szentimrei Alapítvány felkérésére készítettek a budapesti Szent István Egyetem Tájépítészeti és -védelmi Karának diákjai Fekete Albert tanársegéd és Kabai Róbert tanszéki mérnök irányításával. A Szentimrei Alapítvány alapszabályzatából idézünk: „Kalotaszeg néprajzának, történetének, természeti és épített környezetének tanulmányozását, kutatását szorgalmazza”.
Molnár János teológiai professzor bevezető szavai után az értekezletet Szabó Zsolt, az alapítvány kuratóriumának soros elnöke nyitotta meg, majd Fekete Albert ismertette a tanulmány célját. A természeti, építészeti és gazdasági értékek felmérése nyomán javasolják egy 850 hektáros tájvédelmi övezet kialakítását, amely részben felölelné Körösfő, Zsobok, Nádas és Sztána határát. A tanulmány fejezeteit a budapesti diákok ismertették. Jánosi Dóra a táj és a néphagyomány értékeiről, Győri András a gazdaságfejlesztési stratégiáról, Kesselyák Noémi a faluturizmusról beszélt.
A tanulmány azért is rendkívül értékes, mert bármikor benyújtható az Európai Unió valamely fejlesztési programjának pályázati dokumentációjaként. Erre – hangsúlyozta Kabai Róbert – a közeljövőben sor kerülhet, ugyanis értesüléseik szerint Románia jelentős összegeket kap táj- és környezetvédelemre.
Ezután a meghívott érdekeltek fejtették ki véleményüket. Balogh Ferenc, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke a körösfői építészeti értékvédelem fontosságáról szólt. A faluban különös probléma jelentkezett, mert egyesek kivagyiságból (és a főút menti állandó vásár jövedelméből) a helyi ízléstől és méretektől jóval eltérő házakat építenének. Tusnády Zsolt magyarországi építőmérnök hasonlóképpen a környezettől vadidegen épületek megjelenésétől óvott, ugyanakkor beismerte, hogy a faluturizmus fellendítése érdekében a régi házakat korszerűsíteni kell. Johan Pyfferoen belga vállalkozó, akinek Körösfőn utazási irodája van, arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a világ nem tud egy tájegységről, akkor az a világ számára nem is létezik, márpedig Zsoboknak még útjelző táblája sincs. Vincze Kecskés István kalotaszentkirályi faluturizmus-vállalkozó fontosnak tartotta, hogy minden faluban legyen egy faluturizmus-szervező, aki elindítja a vállalkozást,Bethlendi István bánffyhunyadi vállalkozó arra emlékeztetett, hogy a faluturizmus véletlenszerű vendégfogadásokkal kezdődött el. Senki sem fog engedélyekért talpalni, hogy aztán „legálisan” várakozzon a vendégre. Inkább más pénzszerzési lehetőség után néz.
Mivel a vita során elhangzott, hogy sajnos, a négy falu között átvonul Kolozs és Szilágy megyehatára, Antal János körösfői polgármester arra figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad akadályként kezelni, hiszen nemsokára az országhatárok sem állhatnak a régiós együttműködés útjába.
A délelőtti vitát Tövissi Lajos kolozsvári egyetemi tanár zárta, méltatva a budapesti fiatal kutatók munkáját. Hozzátette: az egyetem számára korábban beszerzett légi felvételeket a tájegységről, amelyeket most már nem rekeszt páncélszekrénybe a titoktörvény. Ezek segítségével kidolgozhatnának egy tervet az eróziónak kitett domboldalak védelmére.
A délutánt a gazdaságfejlesztési stratégia megvitatására szánták a szervezők. Szabó Gyula, a Szentimrei Alapítvány kuratóriumi tagja felszólalásában arra ösztönzött, a mezőgazdasági termelés tartalékaira összpontosítsanak a vitázók, hogy végül is a falusi alapmesterség főfoglalkozás rangjára emelkedjék. Pálfi Attila körösfői faragó a helyi viszonyok ismeretében a kevésbé igényes növénykultúrák és állatfajok elterjesztését javasolta. A környéken nincsenek taposóképes fűvel bevetett legelők, sem tápdús szántóterületek, úgyhogy nem szabad kényes fajtákkal kockáztatni az esetleges hiteleket. Az intenzív mezőgazdasági terményekből amúgy is telített a világpiac. Ezzel szemben korlátlan a kereslet a divatszerűen felkapott biotermékek iránt, amilyen a csipkebogyó, a gyógynövény, vagy a bozót lombját legelő kecske tejéből készült termék.
A vita ezután újra visszakanyarodott a leendő kisrégió legfontosabbnak tekintett gazdasági forrásához, a faluturizmushoz. Kádár Arnold utazásszervező javasolta, hogy a tájegységről jutassanak fel adatokat az Internetre. Kiderült: nyitott kapukat dönget. Készül a honlap, amely az egész tanulmányt tartalmazza.
A tanácskozáson a választási kampánybeli elfoglaltságok miatt vagy más okokból nem voltak jelen hivatalos személyek, akik a négy falu szövetségének esélyeiről nyilatkozhattak volna. A folyamat azonban elindult. Remélhetjük tehát, hogy az a vidék, ahova fél évszázaddal ezelőtt vasárnaponként érdemes volt kirándulóvonatokat indítani Kolozsvárról, kiemelkedik az elhanyagoltság ködéből.

Elképesztő, mit művelnek a Magyarok Világszövetségével az anyaországiak! Azt hihetnénk, hogy ebben a problémában gátlástalanul villogtatja a foga fehérjét a budapesti gőg, és borzadva emlékezhetnénk szüleink, nagyszüleink intésére, akiknek az 1940-es visszacsatolásból nemcsak a mámorító zászlólengetés, hanem a tisztviselői kiszorítósdi is kijutott.
„Szerencsére” sejtjük, hogy egészen más okok bújnak meg a háttérben. A határon kívül rekedt legnagyobb kisebbség részéről zokszó nélkül elfogadtak volna egy új elnököt, ha az illető „legitim”, vagyis rendelkezik a hivatalosnak tekintett RMDSZ-vezetőség felhatalmazásával. Mert akkor egyrészt nem keltettek volna ellene féktelen kampányt saját hazájából, másrészt kordában lehetne tartani. Akkor bizonyos köröcskék kérésére szólni lehetett volna neki, hogy nyissa meg a lepecsételt ajtókat a régi kamarilla tagjai előtt, hadd válasszanak kedvükre emléktárgyakat. Sőt a „feljogosítványokkal” rendelkező új elnöknek eszébe sem jutott volna ilyen „diktatórikus” eszköz.
Távol álljon tőlünk a szándék, hogy Patrubány Miklósnak korteskedjünk. Ha választás előtt nem tettük meg, most értelmetlen. Fél esztendő kevés a mérlegkészítéshez, a méltatáshoz. Ki kell várni további olyan sikeres kezdeményezéseket, amilyen a külhoni állampolgárság. De a fél esztendő éppen úgy kevés a bojkotthoz is (amely mellesleg az első naptól tart). Legalább egy súlyos vagy több közepes kudarcot kellene kivárni ahhoz, hogy az elnökség anyaországi tagjai azt mondják: ez már tarthatatlan, mi most leülünk a székház előtti járdaszegélyre, és kivárjuk a tévéstáb érkezését.
Különösen nagy csalódást okozott Fekete Gyula. Az ő írásaiból az előző átkosban reményt merítettek az erdélyi magyarok (már akik hozzájutottak a Tükörhöz), hogy van valaki, aki gondol ránk, most pedig megválasztott és kötelességét nem teljesítő MVSZ-elnökségi tagként ott ül a budapesti flaszteren, és bojkottál egy erdélyi magyart.
Hát ez van. És az a szörnyű, hogy semmit sem tehetünk a jelenség ellen, mert az emberek adott koron túl nem nevelhetők, pláne ha a jóérzésre való felhívás ellentétben áll bizonyos érdekekkel. De kihasználhatjuk úgy, mint az ellenszelet a vitorlázók. Vegyünk hát egy éles kanyart. Hívjuk meg Fekete Gyulát, legyen az RMDSZ miniparlamentjének tagja. Ha ennyire belejött a bojkottba, az SZKT-ülések előtt biztosan kinéz magának egy kényelmes járdaszegélyt Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában vagy ahova éppen öszszehívják a soron következő nagy jelentőségű tanácskozást, és a kapu előtt kivárja a gyűlés végét, vagy legalább a tévéstáb érkezését. Itt értelme volna a flaszter-sztrájknak. A tíz, és különösképpen az utóbbi négy kormányzási évben éppen elég kudarc halmozódott fel.

Télen színtelenebb, sőt komorszürke lesz az élet, mert a jelenleg visszafogott áremelések eszünkbe juttatják, hogy drága hazánk túlságosan rászolgál jelzőjére, mégis jó volna mielőbb túlesni a választási kampányoláson. Sokba kerül. Nekünk különösképpen.
Itt van például ez a nyugati utazás, amikor vezetőink felkérték a nagyokat, hogy a választások után nézzenek a román hatalom körme alá, nehogy csorbítsa szerény kisebbségi jogainkat. Pillanatig sem kétséges, hogy erre a figyelemfelkeltésre azért éppen most került sor, mert választások előtt látnunk kell vezetőink aggódó igyekezetét. Ha nem kampányfogásról lenne szó, akkor egy ilyen diplomáciai manőverre bármely más időszak sokkal alkalmasabb lett volna. A repülőjegyeket megrendelhették volna a választások után egy-két nappal, amikor számszerűsítve érzékeltethető az új román hatalom színárnyalata, vagy a történelmi jelentőségű utazást lebonyolíthatták volna az eddigi, demokratikusnak nevezett és az RMDSZ jelenlétével hitelesített kormányzat bármely kisebbségellenes intézkedése vagy szemhunyása nyomán. A „kiváló” alkalmak csak úgy hemzsegtek, ilyen volt a székelyudvarhelyi apácatelepítés állítólagos svájci támogatásból (vajon érdeklődött valaki arról, hogy Svájcban szokás-e keverni a kantonok lakosságát?), az önálló magyar egyetem újralétesítése és a közösségi javak visszaadása körüli bohóckodás, a kétnyelvű jelzőtáblák rendőri részvétellel történő bemocskolása, sovén hisztériát keltő tömegrendezvény Kolozsváron és Marosvásárhelyen stb., stb.
Most azonban, a politikai kakasviadalok amúgy is zagyva hangulatában a világba kiáltott zokszó ellentétes hatást vált ki. Nyugaton joggal kérdezhetik: Miért nem szóltatok, amikor azt hittük – és ebben a hitben megerősítettetek –, hogy Románia valóságos modell? Keleten pedig… Nos, itt semmilyen váratlan dolog nem történik. Az amerikai „akció” után megrongálták a fehéregyházi Petőfi-emlékművet, a román sajtó pedig szokásos módján felhördült és uszít: már megint mit akarnak a magyarok! Az amerikai utat ismertető sajtóértekezleten az agresszív kérdésekre visszakozni is kellett, hogy szó sincs Románia monitorizálásáról, csak megfigyeléséről. (Mintha a monitorizálás nem jelentene megfigyelést.)
A kampány hevében a magyar kormányt is kényelmetlen helyzetbe hozták. Azt mondták, hogy Németh Zsolt államtitkár állításával ellentétben az RMDSZ vezetősége a külhoni állampolgárság-igénylők aláírásgyűjtésének felkarolásával világosan kinyilvánította álláspontját az ügyben. Véletlenül éppen most… Miután évekig visszhangozták Horn Gyula és Kovács László hamis ellenérveit a katonáskodás, az adófizetés, a szavazás körüli állítólagos nehézségekkel, most hirtelen ellenkező „világos álláspont” körvonalazódik.
Mindkét kormányzatot meg kellene nyugtatni. Elmúlik a választási kampány, az RMDSZ bejut (vagy nem jut be) a parlamentbe, meghívást kap (vagy nem kap meghívást) a kormányba, elfoglalja (vagy nem foglalja el) az algoritmus szerint leosztott kormányzati hivatalokat, és azután minden visszazökken a régi kerékvágásba. Akkor is lesznek utazások Amerikába, de nemzetiségvezéreink nem fogják a romániai helyzet megfigyelésére késztetni az tárgyalófeleket, hanem majd az RMDSZ belső ellenzéke alatt fűrészelik tovább az ágat. A külhoni állampolgárság ügyét sem fogják erőltetni tömeges aláírásgyűjtéssel, sőt mindent elkövetnek, hogy egyszerű mezei tagok ne duzzasszák a világútlevéllel rendelkezők felső százainak sorait. Csak lábatlankodnának VIP-jeink előtt a határhoz vezető úton.

Két lista aláírásához járulnak ezekben a hetekben a kolozsvári magyarok. Az egyikkel kifejezik egyetértésüket, hogy Frunda György képviselje érdekeiket, ha Emil Constantinescu örökébe lép, a másikkal pedig azt igyekeznek bizonyítani, hogy létezik tömegigény a külhoni magyar állampolgárság iránt.
Akit az átlagosnál jobb emlékezőtehetséggel vert meg a sors, megint kínos helyzetbe került. Arra gondolhat, vajon miként fog vélekedni az állampolgársági kettősségről Frunda György, ha másodszori próbálkozását siker koronázza és bevonul a Cotroceni-palotába. Korábban ugye azt mondta, hogy nem lenne egészséges a határokon kívülről megkavarni a magyarországi választótestületi egyensúlyt a rengeteg kettős állampolgárral. Pedig senki sem kényszerítette ilyen nyilatkozatra (legalábbis tudomásunk szerint). Ha ő lesz minden román elnöke, még hevesebben – most már hivatalból – határoltatja el a romániai magyarokat a külhoni magyar állampolgárságtól.
Tehát ha jól tudunk kettőig számolni, könnyedén eljutunk a végeredményhez: az egyik listát felesleges aláírni. Hogy melyiket? Hát – mondjuk – azt, amelyiknek semmi hasznát nem látnánk. Mert minek nekünk külhoni állampolgárság, ha majd államfőnk rosszallásától tartva úgyis visszaadnánk az MVSZ és az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által esetleg kiharcolt schengeni útlevelet? (Mellesleg: nem ez lenne az első álom, amelyből felébresztenek.)
Az aláírásra járuló kolozsvári magyarokat megfigyelve, egy másik szomorú összefüggésre is rádöbbenhetünk. Sokuknak az is anyagi erőfeszítésükbe kerül, hogy a város széléről (a külmunicípiumból) autóbusszal beutazzanak a Fürdő utca közelébe. Akinek nem hagy ki az emlékezete, azt megint kínozni kezdi a tudat, hogy hova jutott az utóbbi tíz, különösképpen a legutóbbi négy fényéves év alatt. Míg régebben egy kis rendőrállami tortúrával kétévente vígan kirándulhatott Magyarországra, addig mostanában saját érdekvédő vezetőivel is szembe kell szállnia röghöz kötöttsége elleni harcában, és ha nyer, akkor is vesztes marad, mert fizetésével esetleg Nagyváradig juthat, de csak akkor, ha abban a hónapban adós marad a lakásrezsivel.
Vajon eszébe jutott-e valakinek, hogy a mezei tagoknak meg kellene téríteni a szövetség érdekében kifejtett tevékenységgel járó költségeket? Például elszámolhatnák a buszjegyeket, amelyekkel az egyszerű tagok elfáradnak egy-egy szoboravatásra, választási kampánynyitányra stb. Nem egyébért, de vezetőink egy lépést sem tesznek „dekont” papírok nélkül. Amikor eldöntötték, hogy legyen saját államfőjelöltünk, járt a napidíj, útiköltség, ebédjegy, szállás. Úgyszintén elszámolták a benzinfogyasztást, amikor a Duna tévé stúdiójába igyekeztek, ahol arról győzködték a nézőket, hogy a kettős állampolgárság túl nagy kabát nekünk, vagyis azoknak, akiknek még nincs.
Megint ez a kínzó emlékezés! Hát miért nem telepszik végre a múltra a feledékenység homálya? Legalább most, amikor a Duna tévében a szövetségi elnök felesége bemondta, hogy nemcsak a Kolozs megyei, hanem más szervezetek is aláírásokat gyűjtenek a külhoni állampolgárság támogatására. Miért nem hisszük el, hogy végre minden jóra fordul? Csak azért, mert választási kampányban vagyunk? Vagy a hírszerkesztők hangja sem elég meggyőző?