Nits Árpád

Vegyes érzelmekkel kapcsoljuk be a vasalót, nehogy abból is választási kampányhírek zúduljanak ránk. Például olyasmi, amit nemrégiben Frunda György nyilatkozott a rádiónak, hogy miért ne lehetne Romániának magyar államfője, ha Nagyszebennek szász polgármestere van.
Az elnökjelöltség tehát komoly? Nem csak afféle demokratikus hancúrozás? Jó, hogy szóltak, különben mit sem sejtve szavazunk, hogy szövetségünk vezetőinek teljék kedve, és másnap arra ébredünk, hogy jelöltünk beköltözik a Cotroceni-palotába, toborozza az új testőrséget és a tanácsosi munkacsoportot, keresi az új romániai magyar sajtófigyelői referenst.
Ébredjünk! Szebennek azért lett szász polgármestere, hogy hátha jön egy kis márkasegély a városnak. Annyi forintot viszont nem lehet nyomtatni, amennyivel az egész Románia jóllakna.
Készüljünk fel: az előzményekből ítélve még rengeteg további döbbenet vár reánk. Az eddigi legnagyobbikat Tőkés László idézte elő, amikor elnökjelölt-jelöltnek jelentkezett (jó volna megtudni, kinek a sugallatára). Mintha nem ismerte volna az SZKT szavazógépezetének mechanizmusát. A jelöltállítás második nagy hökkenete Markó Béla mentegetőzése volt, amikor váratlanul (betervezetlenül, megbeszéletlenül, operettív testületekben leszögezetlenül stb.) őt is felkérték, játssza el az esélytelen versenyző szerepét. Ahelyett, hogy azt mondta volna: nem lehet, mert másként elődöntöttünk, azzal a kibúvóval hátrált meg, hogy ebben az időszakban nagyon lefoglalják a szövetségi elnöki teendők. Ha példáját más pártelnökök is követnék, majdnem üres maradna a mezőny. Elsőként maga Ion Iliescu lépne vissza, hiszen az SZDRP-nek igazán fontos dolga akadt: a jelenlegi kormányszövetségnek köszönhetően egyedül alakíthat kormányt, ha igyekszik. És ha a pártelnök nem fecsérli az idejét-erejét a választási csatározásokra.
Az elnökjelölési bohózat legnagyobb meglepetése a szavazás napjára várható. Az RMDSZ szavazótáborának nagyfokú megosztottsága vitathatatlan. Vannak városok, tájegységek, sőt egész megyék, ahol a parlamenti képviselőjelöltek egy-két elektorszavazatnak köszönhetően kerültek befutó helyekre. Majdnem 50 százaléknyi szavazó tehát ellenjelölteknek szurkol, akik egyaránt lehetnek vezetőségpártiak vagy ellenzékiek. Ha nem lennénk szorongatott helyzetben, egyes körzetekben a szavazók majdnem fele tartózkodna a szavazástól, így azonban várható, hogy a választások napján a kisebbségi összetartás az ellenszenves személyeket tartalmazó listákra is ráütteti a pecsétet. Az elnökválasztás első fordulójának azonban nincs tétje. A Frunda Györgyre leadott szavazatok csak a jelöltnek és jelölőinek, no meg azoknak szereznek örömet, akik a történtek (értsd: a sikertelen kormányzati szereplés) után is töretlenül bíznak a politikai elit politikai alkudozásaiban. Mások, akik a Neptun-vonal végét szeretnék látni, nem érdekeltek a neptunosok népszerűségének bizonyításában, sőt. Az elnökjelöltünkre leadott szavazatok tükrözik majd az erdélyi magyar szavazók megosztottságát. Hogy milyen mértékben, azt máris borítékolhatjuk: ha a parlamenti képviselők 7 százaléknyi szavazatot gyűjtenek össze, államfőjelöltünknek meg kell elégednie 3,65 százalékkal.
Érdekes, hogy erre nem gondoltak azok az SZKT-tagok, akik az „algoritmusnak” megfelelően eldöntötték, hogy Frunda legyen az elnökjelölt. Pedig itt volt a nagy alkalom annak bizonygatására, hogy Tőkés a megosztottság oka. Ha őt hozzák ki államelnökjelöltnek, a szavazótestület másik, mintegy 50 százaléknyi része hagyta volna üresen az államelnöki szavazólapot.

Két héttel ezelőtt a Prima TV iskolajavíttatási akciójának ürügyén felvetettük, hogy a bukaresti Ady Endre Líceum előcsarnok-mennyezetének megjavításához sem ártana mecénást találni, ugyanis a legutóbbi földrengéskor asztallapnyi vakolatdarab zúdult alá a magasból. Ha akkor valaki a helyszínen lett volna… És ha a következő vakolatzúduláskor a helyszínen lesz valaki… Sugalltuk, hogy Bukarestben tanyázó politikusaink és/vagy vállalkozóink követhetnék a román iskolák megsegítésére siető vállalkozók példáját.
Vajon történt valami? A kedves olvasónak van egy dobása… Hát persze, hogy eltalálta! A sajtónak pontosan ekkora ereje van. Főleg a sajtó eme részének. De azért csak fújjuk tovább a magunkét. Amíg lehet.
A bukaresti magyar iskolában, ahova több RMDSZ-vezetőnk járatta vagy járatja gyermekét, vagy ahol ő maga tanult vagy tanított, megszokottá vált az előcsarnokot körbehatároló zsineg, amelyen túl életveszélyes tartózkodni. A lyuk a plafonon foltozatlanul éktelenkedik. Pedig az aládúcoláshoz akadna némi cölöp és deszka a Hargitán kitermelt faanyagból. A zsineg egyébként hiába fityeg, csak arra való, hogy nebulók eggyel több tiltott gyümölcs ízével ismerkedhessenek. (Egyébként ez hasznos lehet, hátha néhányan politikusok lesznek.)
Rudolf Pufulete igazgató (aki több magyaros nevű kollégájával ellentétben románul csak azokkal beszél, akik nem tudnak magyarul) szomorúan jegyzi meg, hogy iskolakezdés előtt senki sem kérdezte, mire volna szüksége az iskolának. Pedig nemcsak a plafonnal van baj. Az egészségügyi hatóságok az épület állapota miatt nem adják meg a működési engedélyt. A repedezett szilárdsági szerkezet földrengéskor nagyon ártalmas lehet az egészségre. Érdekelt politikusaink közül senki sem érdeklődött az iskola állapotáról, pedig mint az iskolaigazgató mondotta, Markó Béla szövetségi elnököt új házassága révén most már rokoni szálak fűzik az iskolához.
Valaki epéskedhetne, hogy ha az idén az RMDSZ testületileg rávetette volna magát a bukaresti magyar iskola szilárdítására, akkor bezzeg azt mondanánk, hogy na ugye, mit meg nem tesz az ember a családért. Lehet, hogy ezt mondanánk. Mert valamit mindig kell mondani. Azt azért hozzátennénk, hogy ha a családi kapcsolat az előremutató cselekedetek kulcsa, akkor a kongresszusi határozatokhoz tessenek mellékelni valami hasonlóan ösztönző viszonyrendszert. Hátha úgy menni fognak a dolgok. De a bukaresti magyar iskola mai állapotát látva, egyelőre ehhez sem fűzhetünk sok reményt.
Az iskola tehát úgy kezdte a tanévet, hogy ha valaki – tanerő vagy diák – balesetet szenved az épület állaga miatt, a hatóságok az igazgatót állítják elő. Változásra csak egy év múlva lehet számítani. Akkor érik be az igazgató által nagyra becsült államtitkári igyekezet eredménye. Kötő József kiharcolta a világbanki támogatást az iskola teljes felújítására. Csak addig ne legyen földrengés. Vagy a szülők meg ne gondolják, hogy érdemes-e a nagyon távoli, romos iskolába járatni gyermekeiket.

Fokozódik a tolongás a koncsorban (értsd: a koncért sorban állók tömegében). Mint az előző átkosban (mert ugyan mi ez a mostani, ha nem egy újabb átkos korszak!), az üzletajtó előtt azok toporognak, akik a leghamarabb „ébredtek fel”, amikor az idealista nép azt hitte, hogy neki hasad a hajnal… A békésnek amúgy sem mondható zavarost most a sort felduzzasztó jövevények kavarják fel, akik azt állítják, hogy ők is itt voltak, de egy másik sorban is van fenntartott helyük, időnként átnéznek, hogy ott mit osztanak, pontosabban fosztanak. Így fonódik össze a politikai és a gazdasági üzletsor.
A hátsó raktárajtónál szintén zajlik a tülekedés, mint egykoron, amikor a szocialista hiánygazdaság legszánalmasabb országában mindent meg lehetett kapni pénzért vagy más fizetőeszközért. Most befutó helyeket lehet megfizetni a jelöltlistákon. Van miből. Az adófizető pénze és érdeke nem drága.
De hagyjuk az elvont morfondírozást. Ebben a választási kampányban van éppen elég konkrét ok a nekibúsulásra.
Az egyik éppen egy frissen érkezett sorálló, aki eddig a Világbankban leste ki az osztásmechanizmus legújabb kori szokásjogát. Éppen úgy, mint a magyar szocialisták nagy reménysége, Németh Miklós, akinek közben szintén tartották a helyét a hazai koncsorban. A párhuzam azért is félelmetes, mert mindkettő népszerű a választók körében, akik a fülükig dugják a homokba a fejüket, amikor a korábbi kártételekről esik szó.
Pedig értelmes emberek Teodor Stolojan életrajzából kiolvashatnák, hogy melyik oldalon áll. Most ne gondoljunk politikai értelemben vett oldalakra. Amelyik oldal nem akar leszámolni a múlttal, az csak rossz lehet, még akkor is, ha jobbnak nevezi magát (a most bukásra álló pártszövetség is jobbnak látszik, de hiába). Stolojan a 90-es évek elején bebizonyította, hogy a múlt átmentésének előretolt harcosa. Akkor, pénzügyminiszter korában, egy sajtóértekezleten újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, hogy azért nem hajt végre értéknövelő pénzbeváltást, mert a forgalomban lévő pénzekre építi a privatizáció beindítását. További kérdésekre elismerte, hogy az árufedezet nélküli pénztömeg óriási inflációs nyomást gyakorol a gazdaságra, és azzal is tisztában van, hogy kiknek a kezében lehet a kétes eredetű finánctőke, de nincs mit tennie, a privatizációt valamivel el kell indítani.
Iliescu egykori pénzügyminiszterének dicstelen szerepe teljesen feledésbe merült. Miniszterelnöksége alatt ideje sem volt belebukni a saját maga által elindított folyamatokba, így kellemes emléket hagyott hátra. Pedig a pénzbeváltás elmulasztása végzetes hiba volt. Azzal jelentősen csökkenteni lehetett volna a 45 év alatt kitenyésztett, elképesztően buta, élősdi réteg gazdasági erejét, amely az eltelt évtizedben ország és világ előtt bebizonyította kártékonyságát. Stolojannak nem volt szüksége erre a szomorú tapasztalatra. 1989 előtt is pénzügyminisztériumi bennfentes volt, ismerte a pártaktivisták és szekusok társaságát, pontosan tudta, milyen eredményeket képesek elérni a sokoldalúan fejletlen kapitalizmus építésében…
Sokan úgy tartják, hogy a rendszerváltás 1989-ben hatalomba került kulcsfiguráinak meg volt kötve a kezük, csak azt tehették, amit a háttérből parancsoltak nekik a szekusok. De az is elképzelhető, hogy akadhattak volna olyan politikusok, akik az ország és a nép érdekében újabb palotaforradalmat valósíta-nak meg, lerázzák kullancsaikat, nem a kommunista nómenklatúrára, hanem azokra támaszkodnak, akiknek fizetésük több mint 30 százalékát 45 évig levonták szocialista felhalmozás címén. Vagyis a nemzeti vagyon jogszerű tulajdonosaira. Stolojan ezt nem merte, nem tudta, vagy nem akarta megkockáztatni.
És mit szóljunk a többi elnökjelöltről?!
Akkor már inkább jöjjön Isarescu. Ő legalább nem okozott annyi látványos kárt. És nem pendlizett több sor között, türelmesen kivárt a Nemzeti Bankban, amíg neki is kioszt valamit a sors.
*
A legkisebb károkozás kiválasztási elvét saját berkeinkben is alkalmazhatnánk. Ha az SZKT saját elnökjelölt állítása mellett dönt, kérjük fel erre a szerepre Hajdú Győzőt. Ő az utóbbi évtizedben aligha vádolható jogfeladással (főleg azért, mert egykori kollégái nem engedték döntésközelbe, de ezt most ne részletezzük). A magas vezetőségben volna, aki meggyőzze. Egyúttal azt is el lehetne intézni, hogy kampányát a felesége bonyolítsa le a Duna tévében. Akkor köszöntene be igazán a tavasz ebben az egyre családiasabb televízióban, ha a szövetségi elnök felesége mellé megérkezne a második fecske.